Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 11. szám · / · MÓRICZ ZSIGMOND: A NAGY FEJEDELEM (11)

MÓRICZ ZSIGMOND: A NAGY FEJEDELEM (11)
REGÉNY MÁSODIK KÖNYV
I.

A férfi ott ült a metszett karosszékben.

Ujjai simogatták a groteszk, vigyori fejet, amit a szék könyöklőjének orrára faragott a német. Jól ki volt faragva, símán gyantározva s olyan vidámság volt a pofájában, hogy a fejedelem maga is mosolyogva nézett rá.

Köröskörül pokrócok és párnák voltak a lába előtt. Ezek is oly kedvesen tarkán csikozottak voltak, jól esett a szemnek legelészni rajtuk, mint a tavaszi rét virágain.

- Ezt te mívelted? - kérdezte derűsen.

Báthory Anna felnevetett, s nem szólt.

- Kaptam -, mondta aztán.

A nap, mintha valami történt volna tegnap óta, ragyogóan sütött be az ablakon. Sugarai a szép nőre csillogtak. Síma és átlátszó üvegtányérok voltak az ablak ólomkarikáiban s azokon a napsugár olyan szűzen járt be, mintha otthon volna.

- Kaptad?

- Na igen.

Nevettek s a fejedelem körülnézett.

- Ezt mind kaptad?

- Mind.

S a fogaival megharapta a szája szélét. Vékony finom ajkai elhúzva s keskeny arca hamisan nézett. Azt lehetett volna hinni, hogy tréfál s nem kapta, hanem ő maga válogatta, de hol?

A szoba nagyon különös volt. A falak nem voltak fehérek, mint mindenütt az egész világon, hanem oly sárgára meszelve, mint a boglárka szirma. A sárga réten a fehér napsugár úgy játszadozott, mint a tömpe orru kis eb, amely selyemszőrű füleit legyezte s fel-felvakkantott vékony kicsi hangján a boldogságtól.

Milyen más valami ez a hely, mint a milyenekben eddig ő életében lakott. Nem oly komor s szintelen, mint a többi házak Erdélyben. Még a szekrények is valami más formák voltak. Velencei tarka virágokkal berakottak s a párkányukon valami furcsa kis edények.

- Mutajszda, mi az ott.

Anna felnevetett s levett egy cserepet a szekrényről.

A fejedelem a kezébe vette s nézegette.

- Be takaros.

Kék fala volt s benne piros és sárga virágocskafélék.

- Sose láttam ilyet.

- Úgy-e, édes.

- Ki mívelte?

- Kaptam.

A fejedelem csak nézte-nézte a kis cserepet. Aztán sorra leszedette valamennyit s mind megemelgette, forgatta, irgette s nem tudott betelni vélek.

- De honnan hozták ezt mindet?

Anna csak vonogatta vállát, talán nem is tudta, vagy nem kérdezte.

- Régi időkben tudtak ilyet nálunk is csenálni, de ormódatlan módra. Pedig okos. Használatos. Eltörik ugyan, nem úgy, mint az ón s az ezüst, de ha törik, könnyen lehet ujat csinálni... Csak sár kell hozzá. Itt van Alvincen a régi cserépcsinálók földje, ott lehetne akár egész országnak való edényt fábrikálni.

- Tetszik-e?

- Mondom, hogy tetszik, éppen azt beszélem. Csak azt mondd meg, hogy bent münálunknál, vagy kint idegenbélieknél csinálták-e?

- Aztot kegyelmednek nem szabad tudni.

- Mit?

- Azt.

S hangosan kacagtak.

- Mért?

- Mert hitbéli.

- Hogyhogy, hogy gondolod.

De Anna nem felelt. Csak a nevetése csilingelt.

A fejedelemnek eszébe villant, hogy nem régen valamelyik tanácsúr beszélt valamit, valamely szektáról, amelyet ki kell vágni a nemzet testéből, mint a mérges gombát... Ezek valamerről, igen messziről jöttek, német földről, vallásuk miatt való bujdosásban. Talán csak nem azok olyan fazekas emberfélék.

- Ha tudnám kik mívelték, fejedelmi hatalommal rászabadítanám őket, hogy szabadon csinálhassák munkáikat. Tudnak-e ezek edényt is, amiből pecsenyét lehet enni.

- De ám.

- Aha, akkor már nem kell szólanod, majd nem felejtem el, meg kutattatom őket.

Anna arca elijedt.

- Ne bánts szegényeket, olyan jó emberkék.

- Dehogy is bántom. Örvendek nekiek. Az ilyen vallásemberek a legjobbak, mert azok közt nem szokott lenni sem irígység, sem patvarkodás, csak szorgalom és egésség.

- De igazán?

- Igazán, igazán - mondta mosolyogva s komolyan a fejedelem. - Kegyelembe veszem őket, ha ilyeneket tudnak. Mert úgy-e ezüstünk kevés vagyon s az is mind kell a szászoknak, hogy kincseket fabrikáljanak, mert a kincsek kellenek, mert avval mentjük az országot. Istambulban a bégek, a vezírek mind halnak értek s akármikor el lehet velük rendezni a legnagyobb bajokat is. Ónunk is kevés van s a népeknek olcsó edény kell. Most csak úgy tudnak lakomát csinálni, hogy a kösségek maguk szereznek egy-egy tányér-archivumot s azt pénzért adják, ha lakodalom van, vagy valami nagy örömünnep. De ha ezek az agyagosok tudnak jó cserepeket s szépeket formálni s ki tudják jól égetni, azt osztán a szegényebb ember is megveszi tőlük boron, liszten, búzán, gyömölcsön: ők is jól járnak, meg a mesterek is élhetnek... Hát megmondod-e már őket?

- A kegyelmed fejedelmi szavára.

- Fejedelmi szavam.

Anna nevetett s parolázott vele.

Bethlen aztán nem is eresztette el a kezét, hanem egy kicsit elfelejtette az agyagosokat s csak a keskeny fehér kezet szorongatta.

Ha hozzáért ehhez a kézhez, ehhez a nőhöz, bár a ruhája surolta, már tűz és égés volt benne. A szeme meghomályosodott s most mindjárt elkapta a tűz s odavonta az ölébe.

Az asszony kicsit viaskodott, de nem igen erősen s engedte, hogy a férfi térdére üljön, akkor hirtelen két kezével beleömlött a fejedelem magas homlokán a hajba, beletúrta ujjait s kissé így tartotta ezt a fejet, aztán hirtelen megcsókolta a homlokát s abban a pillanatban felugrott s elment.

Csak messziről nevetett vissza.

A Bethlen szemei nedvesek voltak s nem kapkodott utána, már érezte, hogy az övé.

Meg is borzongott s beljebb húzódott a nagy székben.

- Nem akar, igazán nem, párnát alája? Oly kemény az a deszka. Bethlen mosolygott.

- A nyereg még keményebb, - szólt kicsit hetykén, kicsit játékosan.

- De sokat ültem a nyeregben életemben, - mondta aztán s lekönyökölt a szék támítójára s maga elé nézett. - De sokat vert eső, hó, mikor a lovon kellett ülni... S fog kellenem még. Még csak eztán jönnek az igazándiak...

Szeme ott volt a földön a párnacsúcsokon.

- S ezeket is kaptad-é?

- Az ám.

- Szépeket kapsz... Nézd e. Ez mind olyas, amit minden asszony tud, ha akar... Meg kell őket tanítani reája... Mennyi asszony hever az országban, kiváltkép a hosszú teleken át s mit sem tesznek, csak pletykát és pletykát. Közben járhatna a nyelvük mellett az ujjuk s milyen szép holmikat lehetne nekik tenni.... Kendert s lent termesszenek s dolgozzanak... Mihint hazamegyek, megparancsolom, hogy minden főispán kendert vessen ki rájuk... Majd megládd, nehány év multán, ilyenekkel lesz tele minden udvarház.

Most a vénasszony jött be alázatosan. Ez az asszony nem tetszett a fejedelemnek. Lassú volt és sonyi. Ilyeneket nem szívelt maga körül.

- Szabad-é a früstököt hozni? - kérdezte a vénasszony.

- Jaj, Marka, meghalunk éhhel, - mondta Anna s nagyot nevetett.

A vénasszony mosolyogva elhúzódott.

- Ha ember meggondolja, nem is tudom, mire jó az asszonynép a háznál, - mondta a fejedelem. - Sem nem tanulnak, sem nem tudnak. Ha az ember velek leül, csak a csere-csara... Még a főurak lányai is oly tudatlanok, hogy nem lehet velek miről szólani, csak emberekről, s témondákról. Azért az asszonyi állatnak is kell egy kicsit tudni erről-arról, Istenről, a vallásbeliekről, a histórikumokról, mert hogy lehet okos szót váltani, ha mint bornyú az új kapura, úgy hallják még csak Mátyás király nevét is... Sok tanítóra van szükség ebben az országban, hogy még az leánykáknak is jusson, mikor a fiak is oly míveletlenek, mint a hegyi mackók. Azok se tudnak mást, csak amit a ló mellett s az eke mellett tanulhatnak... No nem baj, majd hozatok nekiek professzorokat, akik neveljék a tanítókat s így lassan mívelődik a nép.

Hozták a reggeli ételeket.

Bethlen csodálkozva nézte, hogy két leány valami könnyű asztalt hozott be s letette előttük, fel sem kellett állania, hogy a nehéz tölgyasztal mellé menjen, ahogy mindenütt szokás. Annának kis párnázott karatlan széket tettek túlfelől s hozzá fogtak az evéshez ott, ahol voltak. Mert az a szokás, hogy evéshez egy szobából a másikba kell vándorolni s itt ebben a kedves szobácskában íme ez is megvolt.

Tetszett ez is neki.

- Ezt is kaptad-é?

- Kaptam.

- Nem is tudod, mit akarok kérdezni.

- Azt akarom mondani, hogy azt is kaptad-e, hogy ide helybe hozatod bé a reggeli táplálékot.

Anna nevetett.

- Bécsben s másútt kint Lengyelben s mindenütt a főemberek így eszik a kisebb ételeket.

- Látod, ezt akartam kérdeni. Mert, úgy-e, milyen szép itt s az ebédházadban most még setét van, mert oda nem süt a nap. Hát nem jobb-e így? Meg kell regulázni a szokásokat ebben az országban, mert itt úgy élünk, ahogy eleink éltek s azon semmiben változtatni nem akarnak az emberek. Azt mondják, így szokták gyerekecske korukban az öreg szüléknél s minden úgy van-e jól, ahogy az öreg szülék tudták?... Ej, mi ez, méz-e?

- Méz a.

- De a gyönyörűséges... Még a méz is szebb nálad, mint egyebütt. Mert nem tudnak vele bánni s mindjárt megkásásodik s nincs embernek gusztusa rá. Úgy szokták nagy kondérban adni, ahogy tegnap vettek belőle s megkeseredik s megsavanyodik, ha belefal az ember s úgy marad. De bezzeg, ha ilyen kedves kicsiny edényben ilyen szép lépest és ilyen tiszta csorgatott mézet lát az ember szeme, az más. De hogy is csinálod, hogy ily késő tavaszon még lépesmézed s ily tiszta folyós csorgású van.

Anna nevetett.

- Kegyelmed mindent észrevesz, nagyságos uram.

S áthajolt az asztalon s megsímogatta a Bethlen homlokát.

Bethlen nevetett s a szemében, mintha könny párázott volna. Nem is tudott kicsi ideig szólani, mert úgy érezte, hangját elfojtja valami megindultság.

- Még több, még sokkal több méhet kell tartani, mert a méz az a legjobb portéka. Hordókban lehet gyűjteni s ha jól vigyáznak rá, hosszú ideig eláll s lehet szállítani szekéren bármerre a világon... Mihint hazamegyek, főispánjaimnak megparancsolom, hogy a méz cameráris privilegium lesz s nekiek be kell szolgáltatni ki-ki maga megyéjéből valamely kvantumot. Egész Európát el tudnók látni mézzel, ha annyi méhet tartanának, amennyit ezeken a virágos hegyoldalakon el lehet burjánoztatni. Meg a sonkoly. Az is nagy és becses dolog ám. Azt nagyon megfizetik a debreceniek s a cipcerek, akik mézeskaláccsal s gyertyamártásal foglalkoznak. Majd németeket hozok, újabbakat, akik ilyen mai munkákkal tudnak bajoskodni.

- Kegyelmed mindig csak az országára gondol? - nevetett Anna és a saját csészéjét tette eléje fordítva, fülével visszára s az övét elvette.

- Szénégetőnek tőkén a szeme, - mosolygott a fejedelem. - Nagyon el vagyunk maradva. Nálunk nem gondolnak az emberek egyébre, csak amitől nem tudnak szabadulni. Pedig mily könnyű, ha el van foglalva minden ember s asszony s maga dolgától nem ér rá a másokéval annyit bíbelődni. Látod, csak ebből a kettőből, a kenderből meg a kis méhecske gondjából gazdagságra lehet vinni az országot. Mert az embereknek nem az a haszon, hogy kardot köszörüljenek s egymás vérit ontsák, hanem az, ha a ház körül minden aranyra változik. A kardos ember csak arra gondol, hogy minek dolgozzak én, mikor annyian vannak más fajtájúak, akik éjt s napot eggyé tesznek, hogy valamit teremtsenek, majd én elveszem a kardommal... Mint a hajdúk... István fejedelem most tíz esztendeje megtelepítette őket Debrecen környékén s azok még ma sem akarnak egyebet, csak felkészülni, jó szerszámosan s neki vágni a nagy világnak s ahol mit látnak, elhajtják a mások barmait, túlkait s összeszedik a pokrócokat, subákat, ruhaféléket s rakják szekerekre s viszik haza. Otthon a feleségük, családjuk csak annak él, hogy majd csak lesz egy kis háború s mennek az emberek, hoznak, ami kell. Az a jó férj, aki nem hever otthon, hanem megy rabolni. Azt mondja, hogy: láttam én egy jó köntöst itt meg itt, nem volt időm elhozni, de most majd elmegyek érte. A köntös magában kevés, hát hozzá összeszed mindent, amit meg tud fogni s viszi haza: no, feleségem, hoztam egy kis holmit.

A szép asszony hangosan nevetett. Bethlen maga is nevetett.

- No, majd elrontom a kedvüket, csak egy kis időm legyen. Már most is nagyon sírnak miattam, mert egy kicsit véget vetettem a reménységeiknek. Úgy volt, kedves, - mondta s közben azt kérdezte, - hogy van pácolva ez a sonka?

Anna nevetett. Fogalma sem volt róla, mert soha életében a konyhában nem volt.

- Majd behívom a szakácsné asszonyt, - mondta nevetve.

Bethlen is nevetett. Egy pillanatig hallgatott s maga elé nézett. Megérezte, hogy ennek a nőnek nem dolga s nem kötelessége, hogy a kezét pácba dugja. Ő tudta, hogy pácolni kell a sonkát s tudta, hogy a jó gazdasszonyok mind külön őrzik az ilyen titkokat, hogy készül az igazi jó sonka páca. De arra még nem volt példa életében, hogy egy asszony büszke legyen arra, hogy sejtelme sincsen ezekről a kulináris titkokról.

De abban a pillanatban el is fogadta. Helyes, vannak nők, akiket az Isten nem arra teremtett. Felpillantott az asszonyra s meg volt nyugodva, ennek a szépsége valami oly finom s idegen volt a konyhától, hogy elengedte neki, de azért mintha a szíve mélyén egy kicsit megidegenedett volna.

- Szóval a hajdúk, - mondta tovább, - nagyon jól teleltek az idén, mert akármilyen volt is az ínség, nagy reménységeket kaptak. Elébb Homonnay Gyurkó, - ismered?

Anna beharapott ajakkal intett nevetve, hogy igen.

Ez megint egy pillantra meghökkentette. Ez az asszony mindenkit ismer, aki nagy szoknyavadász s aki arról híres, hogy nem sajnálja az aranyakat rákölteni híres bestiákra? Valahogy a szívén érintette s féltékenységet érzett.

- Mondom, Homonnay Gyurkó nagy izenetet küldött nekik, hogy ki akar füstölni bennünket az erdélyi vajdaságból. No, a hajdúknak csak ez kellett. Igérgették a császári tallérokat. Ebben is régen volt részük, hogy a császár nevével mehetnek rá a kis Erdélyre. Akkor pedig én izentem rájuk Simonyi urammal, hogy két annyit fizetek, ha a császáriakra készülnek. Ez még jobb, mondták. De az volt ebben a jó, hogy így nem indultak az első hírre, hanem veszteg maradtak. Közben sikerült... a szultán vezéreit... . - s mosolyogva gondolt a Báthory-ládákra, az Anna elküldözött kincseire... - meggyőzni felőle... hogy ha most nem ügyel, akkor hamar megbomlik a békesség. Meg is indult azonnali módon a töröknek minden basája s vezére s izengették egyremásra a háborút a nádornak. Az pedig szegény köszvényes vén fejével nagyon megijede s parancsot szerzett Homonnay uram ellen s belefúlt a nagy lárma egy kis büdös füstbe. Így a hajdúk hoppon maradtak s most gondolom, eszik egymást s kapitányukat, hogy elszalasztották a jó alkalmat, mikor a megcsendesült Erdélyt fel lehetett volna prédálni. Hej, mi van most ott. Az asszonyok, képzelem, hogy eszik a férjüknek a fülit, hogy mi lesz az igért drágaságokkal. Mi lesz a kövér disznókkal s a fejős tehenekkel, borjakkal.

Olyan furcsának tünt fel, hogy mind a ketten hangosan kacagtak a hajduk felsülésén.

- Jó ez a mézes, - mondta a fejedelem s beleharapott egy csipetnyi mézpogácsába, de már nem kérdezte meg a receptet, mely szerint készült.

Anna mosolygott, mintha ő is észrevette volna, hogy a fejedelem nem faggatja, miből s hogyan készült.

Csak nézett nagy kék szemeivel, nézett a fejedelemre s az hátra vetvén magát a nagy székben, elhallgatott.

- Meséljen még kegyelmed, nagyságos uram.

- Mit meséljek? - mondta Bethlen mosolyogva. - Ládd-e, én csak éppen ennyit akarok, mindenkinek elrontani az örömét.

- Igen, - mondta Anna.

- Igen, igen, - mondta a fejedelem. - Az ilyen örömöket alaposan el fogom rontani, míg az Isten segít benne. Azt az örömöt, hogy egyik nép a másikra rágyüjjön. Úgy vélem, más idők jönnek, mint eleddig voltanak... Mert úgy akarom megőrözni ezt a kis országot, mint a pacsirtafészket a kaszás elől. Hadd nevelje kicsiny magzatait a madár a fészek alján... S hát honnan ismered Homonnay Gyurkót?

- Volt nálunk Ecsedben, - mondta Anna.

A fejedelem szíve megbékélt. Az persze más, ha Ecsedben ismerte. Az persze más s mindjárt beljebb fogadta szívében az asszonyt.

- Hát ezt a ruhácskát hol vötted? - tette hozzá.

Anna kiegyenesedett. Vékony selyemruha volt rajta. Olyan reggeli könnyű kis ruha. Bethlennek eszébe villant, hogy este, mikor ő megjött, oly hirtelen két ruhát is váltott.

- Kaptad? - kérdezte apás mosollyal.

- Kaptam.

- S kitől?

- Kitől?...

Kicsit várt, mintha keresné, mit hazudjon, akkor azt mondta:

- Uramtól.

Bethlen mosolygott.

- Attól is szoktál?

Anna minden szép keskeny, hosszú fogát megvillogtatta s szokott kétértelmű mosolyával mondta:

- Az ám.

Ebben aztán megint volt valami, ami Bethlennek nem tetszett. Soká nézte a nőt, aki rendületlenül állotta a nézését, mintha Isten tudja, mire gondolna.

- Nahát, tőlem is kapsz majd valamit.

Anna felvillant, mintha fellobogott volna rajta a fény.

- S mit?

- Majd meglátod.

- De igazán?

Bethlennek eszében volt, mért jött: a Báthory-ládák miatt.

Azért jött, hogy valamilyen praktikával írást irasson alá vele, hogy a lepecsételt ládákat átalvette. Hogy az országon semmi keresete, követelése. Úgy gondolta, ez egy írástudatlan, vagy gondolatlan fehérszemély, majd aláírja, maga se tudja, mit... De nem volt hozzá mersze. Röstellte. Valahogy símábban gondolta el a dolgot odahaza. Most azonban nagyon illetlennek érezte, hogy az asszonnyal ilyen írást megbeszéljen, vagy azt látatlanba aláirassa vele. Hirtelen arra gondolt, hogy ha ez olyan igen nem ért a konyhához, akkor talán írástudónak kell lennie.

- Ejnye, hugám, - mondta, - vagyon-é itt a házban valami ténta s lúdtoll s papirosféle?

- Óh bizony, - mondta Anna, - szolgálhatok nagyságodnak?

- A bizony jó volna.

Anna felállott s odasietett egy kicsiny szekrényhez, amelynek amint egy gombját megnyomintá, kinyílt s levált annak az első fedele s amint megnyitotta, sokfiókos kis szekrény látszott. Annak egy szélesebb fiókját kihúzta s abból kivett egy mappát. Azt kiemelte s megmutatta.

- Akarja nagyságod?

Bethlen átvette a mappát s megnézte. Disznóbőrből volt s szíjja is volt. Nagyon megcsodálta. Igen szépmívű alkotás volt.

- Lám, - mondta, - eztet fel lehetne ám a nyeregre is kötni.

- Vigye el nagyságod.

- Hogy gondolod? Meg kell őrizni, hiszen ezt is kaptad.

Anna nevetett.

- Kaptam.

- Ezt is uradtól?

- Ezt is.

De Bethlen nem hitte. Már úgy nézett mindenre, mintha minden darab, ami itt van, valaki másnak az adománya volna. S mindnek más ára lett volna; vagy mindig ugyanaz?

- S mit fizettél érte?

Anna kacéran nézett vissza.

- Amit kegyelmednek adok a ruháért.

- Ruháért?

- Azt igért kegyelmed, nem?

- Nem.

- Hát mit?

- Mit, Anna?... Tudod-e, mit?... Örök nyugodalmat.

- Hogy gondolja, csak nem akar sírba tenni?

- Sírba?

- Papok azt mondják, ott vagyon örök nyugodalom.

- Az igaz, - s nevetett.

Anna is nevetett. Nagyon édes volt a nevetése, mert hangok is csicseregtek a nevetésével. Olyan furcsán tudott nevetni, ahogy a gerle turbékol. Elnyújtva, hosszan, kacagósan s mégis mintha ennek a nevetésnek nem volna semmi szívbeli gyökere, csak játék volna, valami tündéri édes kicsided játék.

Ha ezt a nevetést hallotta, mindig a vére kezdett tőle zsiborogni.

- Nem azt fogsz te tőlem kapni, Anna, hanem donációt.

- Óh.

- Azt bizony. Majd megkeressük, mely s milyen birtokid vannak, s mindazokban megerősítést fogsz kapni, kicsi lánykám. Mert most nehéz idők jönnek s a preceptorok elrontják örömét mindenkinek. Keresd elő minden írásodat, amit bátyádtól kaptál adományul s majd én rávezetem a codicillust, hogy ebben s ebben senki semmi bántódást ne tégyen.

Anna megkerülte az asztalt s odaült a szék karfájára s ráborult a férfi vállára. Aztán kissé lecsúszott annak az ölébe s engedte, hogy a szakállas nagy fej beletemetkezzék a ruhájába.

Bethlen szédülést érzett s míg átölelte a karcsú nőt, arra gondolt, hogy mégis egy nagy bestia ez, aki testét adja mindenért; testen vásárol és testtel fizet.

Kissé így maradtak.

Akkor megérezte, hogy nem tud vele mit csinálni. Felesége arca villant fel behúnyt szemei előtt, a halvány szelíd arc, a szigorú s nagy erkölcsű nő arca s eltolta a személyt.

- Most írnom kell, - mondta fulladtan. - Instructiókat kell írnom a portai követ számára, hogy mit mondjon s mit cselekedjék.

Anna felállott s megrázogatta magát, megigazította haját s ahogy felemelte ruháját, annak bő újja szélesen hullott le a vállairól s a férfi belelátott a hóna alá s csodálva nézte, milyen dús és buja. Felesége vértelen teste s boholynélkülisége volt eszében s már tudta, hogy ez a teremtés csak egy dologra való, arra, amire ő használni nem akarja... S nem!...

Anna esengetett kis ezüst esengővel, akkor bejött a vénasszony s kivitette az asztalkát a reggeli maradékával.

Bethlen felállott s megropogtatta csontjait.

- Nem ülne nagyságod a kicsi asztalhoz? - kérdezte Anna.

Bethlen megnézte az asztalt, de úgy látta, fél könyöke sem fér el rajta s el is undorodott. Az ilyen asztal csak arra való, hogy női személy telepedjék elejbe s hirtelen szavakat hazudjon a papiron valakinek, akinek attól a vére s az élete megvesszen. Ő nagyokat és nehezeket akart hazudozni. Neki vad férfiakkal s török kemény rablókkal kellett megverekedni a papiron keresztül s a toll az ő kezében kard volt, amellyel, úgy érezte, meg volna bénítva, ha ilyen szűk és cifra helyen kellene csatázni.

- Akkor talán a másik szobában, - mondta Anna s Bethlen benézett a nyitott ajtón. Odabent valóban terjedelmes nagy asztal volt. Az is síma gyantáros; azaz politúros, s mellette nagy székek, mind velencei módra.

Belépett.

Ez egy különös fehér szoba volt. Ablakai a régi vár hegyes csúcsú nyílása s az ólomkarikákban itt homályos volt az üveg. Ehhez már jobban szokva volt, mert hasonlított a kevés világosság az ő ismert s megszokott kancelláriájának levegőjéhez.

- Ez jó lesz, - mondotta s kihúzott egy széket az asztal mellől. Mindjárt letelepedett. Az asszony elébe rakta a nagy árkus papirokat s ő belemártotta a kalamust a téntatartóba s hozzáfogott írni:

Két egész óráig csak írt s csak írt. Hat levelet írt meg. Rendeleteket.

Mikor készen volt a portai követ levelével s ebben a levélben benne volt az is, hogy a követ nézzen körül Konstantinápolyban s ha oly míveseket talál, akik agyagból edényt tudnak csinálni, azokat jó szóval s ígéretekkel bírja rá, hogy jöjjenek el s indítsanak itt műhelyt. Minden privilegiomot megígérjen nekik s hogy a fejedelem személyszerint való ügyelése alatt fognak állani, senki munkájukban semmi adóval, vagy teherrel nem fogja őket sújtani. Ha olyanokat talál, akik a sonkolymunkával bírnak, azokat is lehozza. S ha olyan szekérgyártókat lel, akik újmódon jobb szekereket tudnak csinálni, mint az erdélyiek, azt is hozza bé. Aztán parancsot írt a dobokai főispánnak, hogy a szászokat rendelje be s hagyja meg, hogy méheket szerezzenek s a tavaszon már mindenki annyira szaporítsa a méheseket, hogy a jövő esztendőre abból is elégséges legyen. Péchy kancellárnak is írt, hogy ha kendermagot hall valahol, azt mind lefoglatassa a fejedelem birtokai javára, mert fő-fő parancs, hogy minden földet, ami arra alkalmatos, kenderrel vessenek be. A váradi főkapitánynak, Rhédeynek is írt, hogy az öreg bástyát, amit szóval megmondott volt neki, nyomban kezdje rakatni.

Akkor új árkust vett elő s akkor megállott kezében a toll.

Erre a papirra azt akarta írni, hogy Báthory Annának minden birtokára s minden donációjára, amit bátyjától, a fejedelemtől kapott, új és erős szabadságot ad, hogy abban senkitől semilyen bántódása ne legyen, ama sok hűségért, amellyel ő az ország javára volt.

De a toll nem akart leszállani a papirosra.

Szinte makacskodott, mint a ló, ha érzi vesztét, nem akar fővel rohanni a veszedelembe, hanem megáll a zajló ár partján s visszacurukkol.

Vajjon adjon-é ki kezéből ilyen írást. Nem elég-e, ha ő maga jelen lesz, mikor erre kerül a sor... S aztán nem lesz-é ebből új s nagyobb veszedelem, mint amilyet most csak elgondolhat is.

Soká könyökölt a papir felett s végigrepült gondolata a multon. Mily fertelmes híre van ennek a teremtésnek. Már Ecsedben, mint fiatal lányka, mily szabadon vágtatott a fiúkkal s minden legényke azzal kezdte életét, hogy azzal dicsekedett, hogy itt s ott a réten, boglyákon s a nyírjesekben az övé lett Anna.

Nem, mégsem lehet s szabad ilyen írást csak úgy kiadni kezéből. Mit szólana Károlyi Zsuzsanna is.

Nagyot, mélyet sóhajtott, egész szívéből. Mért is rendelte azt az Isten úgy, hogy egyik asszonynak csak a szent penitenciát adta örökségül s a másiknak a ragyogó és észveszejtő szépséget és könnyűledérséget.

Végre fogta a tollat s belevágta orrát az asztalba s kettétörte.

Akkor felállott.

Nincs több írás.

S már nagyon rosszul érezte magát ebben a bűnbarlangban. El innen, el, de minél hamarbb. Hálát adott, hogy eddig, bár egy fedél alatt volt is vele egy éjszakán, semmi baj nem történt. Meg nem fogta s meg nem érintette. Pedig be lehetett volna.

Eh. Eldobta a kalamust a szobában a földre. A leveleket összehajtotta, a dolmánya zsebébe rakta s kiment a másik szobába.

Anna ott volt. Vajjon mit csinál ez alatt a hosszú idő alatt, gondolta magában, ahogy belépett.

Anna ott ült a nagy székben, amely most tele volt a párnákkal, amiket ő leszórt belőle. Ott ült a székben, lába előtt a párnán a kis eb s fogta két kezével annak a támítóján a faragott fejeket s kinézett az ablakon, amelyen besütött még mindig a nap. S az arcában valami messzenéző és fájdalmas volt.

Ez így el tud ülni órákig egyhelyben?

- Isten áldjon, Anna, - mondta neki s kezét nyujtotta.

Anna úgy állott fel s oly rémülettel nézett rá, hogy ő meghökkent. Ez nem játék s nem tettetés, ennek az asszonynak baja van...

- El akar?...

Bethlen elmosolyodott.

- Köszönöm neked, Anna, ezt a szép kis üdőt. Nem is tudom, mikor volt nekem ily nyugodalmam s csöndességem.

De az asszony csak habozott s nézett. Nem tudta, mit mondjon, valami komolyat szeretett volna, de mert semmit se mondhatott, arra játszotta ki, mintha megindulsággal küzdene.

- Nincs pénze, - villant fel Bethlenben a gondolat s mosolygott. - Ennek az asszonynak az a baja, hogy nincs pénze.

Felülről s gúnyosan nézett rá, de úgy tett ő is, mintha neki is a belső meghatottsága tenné oly lassúvá s meleggé a tekintetét.

- Isten áldjon, Küsanna. Küsanna, Küsanna...

Felemelte a kezét s megcirógatta most ő az asszony arcát, ahogy az nehányszor ma az övét.

Anna úgy állott, mint aki apjától búcsúzik s itt marad most már a nagy idegenben. Érezni lehetett rajta, hogy valami reménytelenség és boldogtalanság marad itt, ha ő elmegy. Hidegek lesznek a szobák s hiába virít a tavasz.

- Ha-ha, - mondta magában Bethlen, - hagynék csak itt egy hólyog aranyat, mindjárt másmilyen volnál, Küsanna. Akkor újra tudnál turbékolni s kacagni azon az elnyúló, hosszú csicsergő hangon s körültáncolnál. De mi is az a te életed. Kitől kapsz te, kitől kapogatsz most ugyan. Urad nagyszemű részeg Jósika... nem is volt szó róla... nem merte szóba se említeni, mert hiszen tudja, hogy részegen fekszik valahol oláh fátáknál, vagy tudjisten merre. Az egy semmi ember s ha borral töltözik, rabiátus... S hol vannak most a lengyelbeli urak, akik Annát odafent Krakkóban, mikor bátyja látogatására volt, úgy körülrajzották... Mi lesz belőled, Küsanna...

Duruzsolta neki:

- Küsanna, Küsanna, Küsanna...

Az asszony egyszerre odaadta magát s felkínálta a csókját.

- Úgy-e, nem megy el? - mondta végső kétségbeeséssel.

- Vár az ország, Küsanna... No, mi ez... No, gyermek... Csak nem pityerődünk...

Megveregette a hátát, a lapockáját s aztán a tenyere ott maradt s érezte, ahogy vékony csontjain, nemes, egyenes gerincén lefolyt a tenyere símogatása, kissé lejjebb is, mint a meghatottság kívánta volna.

- Majd küldök, - gondolta magában s nem is volt nála pénz, amit odaadhatott volna s nem is tudta volna megtalálni a módját, bár hisz mi mód kell ahhoz... Csak itt kellett volna felejteni egy asztalon egy zacskót s tele arannyal... De nem, ezt nem tudja elgondolni, mert akkor vége mindennek... Az már vásár volna s nem tudja mért, ő azt akarja érezni, hogy őt, érte, magáért szeresse a nő, akivel szemben neki valami ilyen szerelmes jó érzés van a lelkében...

Lerázta hát magáról megint a vágyat és az érzést s megrázta a szép asszonyt furcsa, brutális mozdulattal, mintha erőszakkal tépné ki magát az ölelő karokból, amelyek még egyszer görcsösen fonódtak rá, aztán lehullottak s lecsüggedtek.

Megcsókolta a szép homlokot, milyen domború s kedves homlok, milyen szépen s villogó fényességgel ragyognak a csillogó, vörhenyes hajkorona alatt. Milyen pompás íve van a szemöldökinek. Ah, ez a Báthory-faj, ez szép faj. Döbbenve érezte meg, hogy van hasonlósága bátyjával is, Gábrissal, csak az kondor fekete volt s ez világos és ragyogó, mint egy tündelevény.

Megfordult s elment.

- De ilyen hirtelenséggel, - mondta nedves, könnyes meghatottsággal Anna.

- Már ez én vagyok, - mondta Bethlen. - Ha én megyek: megyek. Ehhez hozzá kell szokni, Küsanna, én ezt így szoktam s fogom eztán is.

- Hát látom még nagyságodat?

- Az Isten nagy s az élet hosszú, - mondta mosolyogva Bethlen s megsímogatta újra az Anna arcát.

A lépcsőről lekiáltott:

- Hej hó!

A lépcső alatt állott az udvaron embere, aki abban a pillanatban elkurjantotta magát s már vezették is ki a lovakat valahonnan az alsó boltok alól.

Anna csodálkozva nézte, hogy minden készen áll, mitha meg lett volna beszélve az indulás, vagy ennél a fejedelemnél mindenki minden pillanatban útrakészen áll?

Idegen szemek előtt hidegebben vették a búcsúzást, csak a kezét szorította meg egyik is a másiknak, aztán a fejedelem lement a lépcsőn, felült lovára s még egy kis intés után eltávoztak a lovasok a vár udvaráról, mintha itt sem lettek volna.

A nap valóban idekint is kacagva s ragyogóan sütött. A tegnapi mordálykedvű idő elmúlt s kivirult a tavasz egész örömével.

Bethlen magábasüppedt s úgy ült a lovon, mintha nem is tudná, hol van. Domboldalon le s felettük a magas hegy s távolban a havas hegyek. Ő lehajtotta fejét a prémes mentegallérba s tünődve és elgondolkozva léptetett.

Valami nevetés volt benne, úgy érezte, mintha kiszabadult volna valahonnan. Igen erősnek s megbízhatónak érezte magát. Tartott valamit a férfi erejére. Mintha a Circe barlangjából szabadult volna.

Előrehaladt s a lovasai utána csoportban, vagy egymás után kocogva, ahogy az út engedte.

Szeretett lovagolni. Itt érezte magát egészen bátornak s függetlennek. Sokat ült nyeregben valóban, életében s lovaival olyan testvér volt, mintha egy lett volna velük.

De ahogy lova tova haladt, valami furcsa nyugtalanság kezdett benne felgyűrődni. Mégis nem volt szép és férfias, amit cselekedett. Nem is tudta, mit.

Egyszerre megállt s a lova is vele, úgyhogy beérték a kísérők s azok is megállottak. Akkor újra csak nekiindult, nem volt kedve szót veszteni senkire.

Hátha téved. Hátha nem is pénzbeli baja volt az asszonynak. Mért gondolt ő erre. Hiszen minden volt bőséggel. Enni s innivaló s a ház mint valami bőséges hely... Hátha csak a szíve fájdult meg Küsannának...

Már röstellte gondolatát s azt érezte, hogy avval nagyon megsértette.

- Annál jobb, - mondta magában, - ha nem az...

De nem tudott megnyugodni. Mint a hab a csónakot, hányta-vetette a gondolat. Minden okossága, nyugodt gondolata azt diktálta, hogy ez egy veszélyes teremtés, akihez nem szabad hozzászokni, akinek nem szabad odaengedni magát... De milyen szép, milyen magas és karcsú s nem látszik rajta az éveknek semmi nyoma, ugyanolyan fiatal s elbájoló, mint annak idején, mikor először vetette fel rá a tekintetét... Már akkor is házas volt ő s azért nem mert Ecsedben maradni, mert attól tartott, hogy igen elharapódzik benne a tűz, mint az erdőben a kis parázs s leég az egész rengeteg.

S ez nem szabad. Ez nem való hozzá. Ez nem való ahhoz az emberhez, akit nem a maga embersége miatt visel, hanem az országért s a másokért. Neki nem lehet. Mindenkinek, csak neki nem. Pedig, Istenem, ha lehetne.

Már ez is, hogy ezt az éjszakát vele egy fedél alatt töltötte s milyen édes és kellemes éjszaka volt ez. Mit is álmodott az éjjel?

Gondolkodott s nem bírta magába visszaidézni, pedig elválás előtt is gondolt rá, hogy mi lesz az első álom, amit ennek az asszonynak a hajléka alatt álmodik... Valami igen viharos s kedves álom volt. Valami olyat érzett, hogy repült s mint nagy súlyok húzták s vonták lefelé a terhek, mintha Zsuzsanna szeme kísérte volna a repülését s emiatt nem mert volna szabadon... Valami ilyenek voltak benne s lehúnyta a szemét és égett s forrongott.

Ha jól visszagondol, egész életéhen nem érzett ilyeneket. Talán azokban a régi időkben, mikor Károlyi Zsuzsanna után vágyott a szíve. Azokban a nehéz időkben, mikor a szegénységgel s a reménytelenséggel s egy büszke leány szenvedélyes harcaival volt tele. De a szerelem édes érzésével, amiről Horatius énekel, soha nem találkozott s abban nem is hitt. Azt csak olyan találmánynak gondolta, amivel haszontalan, semmittevő s mételyes poéták vesztik az emberek hitét. Neki mindig komoly dolgai voltak. Olyanok, amikben megnyugszik az ember szíve, hogy azt érdemes végiggondolni s azokért érdemes áldozni magát.

Milyen nehéz élete is volt idáig. Csak most, tavaly ősszel, mikor Gábris miatt bújdosnia kellett. Az a sok töredelem s koplalás és vágtatás, a napról-napra való várakozás, hogy lesz-e valami a török segítségből. Mert minden napja olyan volt, mint a Krisztus napjai a kereszten. Egy roppant égés volt az élete, amelyben benne volt a felesége, a gyermekei s a hazája sorsa. Ez mind egy pókhálószálon függött s ő a mélységbe zuhan, ha elszakad az a szál. S lám, az Isten megtartotta s megőrizte s mindent úgy hajtott végre, ahogy ő azt még álmában sem merte volna remélni. Csak azon az utolsó éjszakán, mikor másnapra volt tűzve a fejedelemválasztás Szkender basa védelme alatt: ő tudta, hogy meg fog történni, mert akkor már minden a markában volt s Báthory kiszorítva... de mi lett volna, ha a fejedelmet meg nem gyilkolják olyan kegyetlenül... mi lett volna, ha vele kellene most küzdenie s küszködnie a harcot és fegyvert viselni avval, akinek bizony több ereje volt a harcra, mint neki. Mert érezte, hogy a fajták közt külömbség van. Ezek a Báthoryak nagyobbak, eszesebbek, emberformán külömbül jöttek ki az Isten műhelyéből, mint ő... Szebbek... Milyen szép ez a teremtés, milyen véghetetlenül szép és tökéletes... Hogy annyian voltak kedvesei: ki ne volna kedvese, akit magához enged csak annyira is, hogy engedi, hogy lássa s szépségének erejétől, mint az édes bortól megrészegedjen.

De újra felrázta magát: nem, ez nem az ő számára való.

Áthaladtak a hegyeken, már nem látszik a kis vár. S vissza sem igen mer nézni, mert szemek veszik körül s mi lesz, ha valaki belelát s arra gondol, hogy...

S aztán boszorkány is. Tanult mestersége. Ki tudja, nem csinált-e valami boszorkányozást... Most eszébe villant, hogy a csészéket megfordította. Csak most jut eszébe, hogy mikor megérintette a csupor tejet, magáét adta oda neki a reggelinél... Vagy mást ki tudja, mit csinált: vannak ilyen tudományok. Törülközőt fordítanak meg s Imreffynére rábizonyosodott, hogy volt fazeka, amely azt rotyogta, hogy: «Gábor, Gábor!»... S ha akarta, Gábris visszafordult a legnagyobb útban is és visszament hozzá.

Nagy erőket érzett maga körül s benne is ott volt az érzés, hogy vissza kellene fordítani lovának zabláját s még egyszer visszamenni s megsímogatni azt az édes arcot s letörülni azokat a ragyogó, édes könnyeket. Letörölni, lecsókolni s ah, aranyak garmadájával halmozni el, hogy vidám legyen s ragyogó. Mit bánja ő, ha másokkal is oly vidám és boldog, hiszen az kell, éljen az Istennek ez a különös szép teremtése állandó ragyogásban s boldogságban, ahogy neki jó.

És a szíve úgy fájt, olyan volt, mintha valami kéz markolta volna s nem tudott elég nagy lélekzeteket venni, szinte úgy érezte, hogy le kellene szállani a lóról s lefeküdni a zölden virító fűbe s imádkozni és zokogni...

Ah, hiszen ez boldogság. Hiszen ez nem fájó sírás, ez megkönnyebbülés és öröm.

Egy kis patakon kellett átléptetni. A patak partján sárba virágok nyíltak. Az Anna háza jutott eszébe. Az a gyönyörűséges kis hajlék.

Egyre sűrűbben vette a lélekzeteket s gyorsan előbbre rugtatott, hogy az emberei észre ne vegyék, hogy a szeméből megeredtek a könnyek.

Mi ez?

Ő sír. Már ott is érezte ennek a sírásnak az elejét, ahogy a nyári zivatar előre küld nehány cseppet, mikorra aztán kitör a vihar.

Sír és boldog. hogy sírni tud s sokáig peregtek könnyei s boldog volt, hogy ilyen nagy érzés tud benne támadni. Ilyen emberi érzés, mert ehhez semmi köze az Isten szolgálatának, sem a Haza védelmének s keserű hitének: ez emberi dolog, emberi könnyek, emberi fájások s emberi örömök.

Mit akar vele az Isten, hogy ilyeneket csinál. Hiszen minden az Isten kezében van... S Dávid király jutott eszébe, aki egy bűnös asszonyhoz zsoltárokat írt s ő is úgy érezte, hogy most énekelni tudna. Nagy hangon és erősen és messze zengően s egyszerre csak el is kezdte az új zsoltárt, a Molnár Antal zsoltárát, amelyet a püspök most tanított s a katonák megilletődve hallgatták, mikor nagy hatalmasan egyszerre csak énekelni kezdett, hogy:

Öröködbe Uram, pogányok jöttek,
És szent templomod megfertéztették...
Jéruzsálem falait elrontották,
És ime nagy kőrakásokra hányták...
Szolgáidnak testek,
Akik megölettek,
Adattak a hollóknak:
Húsok te szentidnek,
Ételül vettettek.
Az mezei vadaknak...

(Folyt. köv.)