Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 9. szám

MÓRICZ ZSIGMOND: A NAGY FEJEDELEM (9)
REGÉNY

A felhevült arcú emberek most egészen állatiak lettek.

A fejedelemasszony álmélkodva nézte őket.

- Urunk nehezen ád helyet a gazdagnak, - kiáltotta egy papos ember. - Ezek pedig misét mondanak érte, csak pénze legyék.

- Azt mondotta urunk: ki közöttetek nagyobb, legyen szolga. Ezek pedig a nagy papot királlyá teszik az eklézsiák és a népek felett, - rikoltotta túl a másik.

- Halottakat nem engedik eltemetni az pápisták, - rivallta a harmadik, - mint a kutyát kell bekaparni a földbe, hacsak misés papot nem hijnak.

Efféle szavak kezdtek repülni.

- Bestye, ebhitűek, vakok! - s más káromló szavak törtek ki. Egyszerre, mintha megkergült volna az egész társaság; a nehéz, meszes bor s az ételek vastag zsírja ütött ki rajtuk s ömlött belőlük a szitok.

- Már nem elég s haddal gyünnek ránk. A nyitrai püspök a főfő bujtó, az szerződtette meg Homonnayt az ebet, hogy hadat gyűjtsék. Ott járnak embereik a hajdúságon s verik a vasat. Mind leszerződtették az hajdúkot, a rabló kutyákot. Tíz tallérokat fizetnek nekik fejenkint, csak gyüjjenek rablani és latorkodni reánk.

- Mind ott valának, az Thurzók és Forgácsok s Botyhiányiak és még az mi nyalka Eszterhás legényünk is, mind felesküdtek az ország pusztítására. Bécsbül követséget küldtek Sztambulba, de bezárta üket a szultán a Héttoromba.

- Ott vesszenek az ebellette kóficok, haza megrontói, mind a szalmán rothadozzon a csontjuk.

- Dóczy uram, a szatmári komendáns széthányatta a tunyogiakat, mikor templomot raktak. Rabszíjra fűzték a híveket, mintha ebek és koszos pogányok lettek volna.

- Már nincs megállás, már nagyon fennyen érzik magukat. Munkácsot átjátszották a császáriaknak.

- Az ördög ütötte fel sátrát köztük, a nyitrai prépostot ismeritek-é, kálomista gyerek, apja Biharból, emlékeztek-é. Ü meg az ördögnek lett nagy embere s fő-főharcos az isten ellen.

Papok és köznemesek mind egyként üvöltöttek s egyszerre, mintha megveszekedett volna a társaság, vadul s fejvesztetten üvöltött, kinek mi volt a torkában.

A fejedelemasszony az urára nézett s elrémüle.

Bethlen nyugodtan ült s szeme sem pillant rá. Hallgatta embereit, mintha az ő kedvéért volna ez az egész. Az asszonynak az az érzése volt, hogy az ura azért hívta össze a csorda embert, hogy ezt a szilaj s vad gyűlölséget lássa, hogy megerősödjön a szive a bosszúban és a gyűlöletben.

De mért?

Mit vétettek neki azok odaát?

Az asszony szíve elfacsarodott.

Érezte, hogy neki itt tovább nincsen helye. Egyetlen asszony volt az egész társaságban s erdélyi szokás szerint az asszonyoknak egy bizonyos idő mulva el kell vonulnia a társaságból, hogy az urak szabadon s kedvük szerint tobzódhassanak szavakban és tombolásokban.

Hirtelen felállott s elment.

Bethlen mintha felriadt volna, utána pillantott.

Érezte, hogy utána kellene menni az asszonynak, de ülve maradott. Nem asszonynak való, igen. Kedvtelve nézett végig a dörgő és vadul rivalgó tömegen. Ez volt az ő ereje, ez volt az ő reménysége. A karja megfeszült a zöld dolmányban s már a csatabárd volt a kezében. Már igen, már ott volt a csatamezőn s érezte, ahogy Bécs felé közeledik.

A fejedelemasszony még megállott az ajtóban s mintegy kérve s félve várta, hogy az ura, az ő embere utána menjen.

- Mik vagyunk mink, kutyák?... - ordította valaki. - Hat hónapja állatja a császár követinket s nem bocsátja színe elé?... Mi ü?... Isten?... Ü ad bocsánatot s bebocsátást?... Eb az erdélyi fejedelem?... Ahelyen, hogy megadná nekünk a felséges fejedelmi címet s békejobbot adna? Ahelyen háborút csinál?... Rá a törököt, rá a tatárt?... Vesszen egész Magyarország, mindig csak ellenségünk vala...

A fejedelemasszony rémülten nézett az urára, az emberére s látta, hogy mindennek vége, könnyet törölt szeméből s elsietett.

 

VIII.

IX.