Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 8. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · Tudomány és kritika
1. A 130 lapos könyv szerzője lelkendező buzgalommal hord egybe mindent, amit Karinthyról hallott, olvasott vagy gondolt. Anyagát úgy csoportosítja, hogy külön-külön fejezet jusson az életrajzi adatoknak, a verseknek, a humoros írásoknak, a komoly elbeszéléseknek és a drámáknak is. A kötet végén forrásainak lajstromát adja. Szóval világosan tagolt, tudományos módszerű, filológiai apparátussal ellátott tanulmányt akart írni. Tanulmány helyett azonban kínosan henye kompilációt adott, s azt is fájdalmasan pongyola stílusban. Mondatfűzése olykor meglepően kezdetleges, kifejezőképessége erőtlen, gondolkodása fegyelmezetlen. Az a filológizálás pedig, amely a tudományosság mázát volna hivatva csillogtatni a dolgozaton, valósággal kómikus. Általában az egész munkának van valami szomorúan torz paródia-jellege.
2. Tanulmány helyett henye kompilációt adott. Szerző maga is megjegyzi könyve vége felé, hogy ő «... a szétszórtan mindenfelé megjelent párszavas méltatásokat, ismertetéseket szándékozza (!) egybegyüjteni». De ha ily szerény célt tűzött maga elé, miért hivalkodik a címlapon a büszke «tanulmány» szóval? S ha a szétszórt Karinthy-irodalmat akarta összegyüjteni, miért nem tette ezt azon a legegyszerűbb és legtermészetesebb módon, hogy a cikkeket kronológiai rendben vagy valamely tárgyi szempontból csoportosítva, szóról-szóra vagy pontos kivonatokban lenyomtatja? Mire való volt jól megírt cikkeket felhígítani, mondanivalóikat tétova kézzel elmosni, elhalványítani, stílusukat keservesen kiforgatni? Így csak fáradságos egybevetések után igazodhatik el az ember abban a tekintetben, hogy mi a könyvben az eredeti és mi a kölcsönzés? A forrásul használt, Karinthyról szóló cikkeket (Babits, Komlós, Surányi, Tersánszky és mások írásait) tökéletlen átírásban, itt-ott eltorzítva adja. S mire jó kimásolni az Irodalmi Lexikonból tíz-húszsoros részleteket, csak, hogy Voltaire-ről és Swiftről is mondhassunk valamit?
3. A könyv stílusa is fájdalmasan tökéletlen. Az ál-lendületes, felelőtlen és kongó odamondogatás például szinte egymásra torlódnak. «Köteteket lehetne írni róla mint lírikusról, mint elbeszélő- és drámaíróról, pedig a legsúlyosabb s legértékesebb oldalát, a filozófiát, a tudományt és a műfordítást nem is említettük, arról sem szólva, hogy stb., stb. (3. 1.)
4. A bántóan önállótlan tartalom s a keservesen gyarló stílus mellett egyfajta tudóskodó filológizálás kómikuma jellemzi a könyvet. Kómikus már maga a Források című lajstrom. Ennek első adata így hangzik: «Pesti Hírlap 1928 okt. sz. Hírek közt az átöröklésről.» Tudniillik a könyv valamelyik lapján néhány mondat áll az átörökésről Karinthy gyermekkorával kapcsolatban s ehhez szolgált forrásul a P. H. valamelyik (pontosan a szerző sem tudja, melyik?) napihíre! A könyv egy másik helyén Freudot említi a szerző. Szeszélyesen fungáló lelkiismerete forrást lajstromoztat vele ehhez is: «A Literatúra cikkei Freudról II. évf.» (A Literatúra cikkeit különben is látható kedvvel használja.)... S mily sekélyes filológizálás mindenütt! Megtudjuk, hogy az
5. Szokatlan dolog ily részletesen foglalkozni hasonló színvonalú könyvekkel. Talán magam sem tettem volna, ha nem látom a könyv hátlapján, a kiadói hirdetések sorában, hogy ez a Karinthy-könyv Boross Istvánnak már ötödik kötete. A kritikusnak ily esetben erkölcsi kötelessége, hogy a szerzőt nyomatékosan felhívja írói hajlamának s tehetsége méreteinek szigorú reviziójára.