Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 7. szám · / · SZILASI VILMOS: EDMUND HUSSERL

SZILASI VILMOS: EDMUND HUSSERL
4.

Ezzel elérkeztünk az utolsó kérdéshez, melyről néhány szót kell szólnunk: a filozófia és a tudományok viszonyának kérdéséhez. Az nyilvánvaló, hogy a filozófia nem szedi problémáit a konkrét tudományokból. Nem is ismeretelmélet oly értelemben, hogy megvizsgálja a kész tudományok teoretikus alapjait, mintegy utána baktatva mindig annak, amit az emberi szellem a maga autonóm köreiben teremt, esetleg igazolva is még a netaláni tévutakat, miután nincsenek vezető szempontjai, melyekkel a tudományoknak előtte járva azok irányait rajzolja meg. Láttuk, hogy a filozófia apriori, előtte jár magának az életnek is; oly exponált és végső lehetősége az emberi életnek, hogy az éppen a filozófia által, mely minden életjelenségben benne van és csak tudatos felkeltésre vár, kapja meg lehetséges egész voltának határait. A tudományok, mint az emberi élet izolált lehetőségei, izolált «foglalkozásai» egész voltukat éppen a filozófiából kapják. A filozófia apriorikusan előrevetíti lehetséges irányvonalaikat, mert az egész élet lehetséges irányvonalait vetíti előre. Minden tudomány előre kihatárolja a létezők egész köréből azt a területet, mely az ő sajátos területe, azokkal az alapvető kérdésekkel, melyekkel a jelenségek egy határozott körét megszólítja. De ha azt mondjuk, hogy egy tudomány körét az alapvető kérdések határozzák meg, természetesen felmerül a kérdés: hová vetődnek ezek az alapok s melyek az alapvetés feltételei. Ez a kérdés nem tartozik magához a tudományhoz. A tudomány érti alapjait, amennyiben azok kérdéseinek alapjai. Az a mélyebb alap, hová alapjait veti, nem közelíthető meg kérdéseinek határozott irányai által. A filozófia a mélyebb «alap» tudománya, kérdése annak, hogyan tud az emberi szellem egyáltalában «alapot» adni magának, miben áll a megalapozás általában, amit a tudomány részleteiben oly messzemenőleg igénybe vesz. Így sikerült Husserlnek legbensőbb törekvéseit legalább körvonalaiban előlegezni. Azokat a minden egyes tapasztalatot megelőző egész szerkezeteket felfedni, amelyekbe a tapasztalat belehelyeződik. Ahogy a geometria meg van rögzítve alapja, a tér által, úgy minden tudomány meg van rögzítve ezen alapok alapja által, melyre a szellemi élet egészében vonatkozik. Husserl gondolata, hogy minden jövőbeli tudományos kérdés, a psychológia, társadalomtudomány, fizika, chemia stb. egész jövő fejlődése csak azokon az alapokon mozoghat, amelyeket a phänomenológia mint transcendens apriorikus eidatikus tudomány a maga határaiban megszilárdít. Valószínűleg nincs ez így s a tudományok revoluciói, amelyek legnagyobbjait éppen most megéljük, úgy fogják változtatni az alapokat, hogy a «megelőző» alapvetés is egy kölcsönhatásban módosulni fog. Itt a phänomenológikus logikának oly feladatai rejlenek, melyek még megoldásra várnak. De hogy Husserl alapgondolata menynyire termékeny, mutatja az a rendkívüli hatás, melyet a tudományokra máris gyakorolt. A psychológia, a nyelvtudomány, társadalom és jogtudomány, teológia, az irodalomtörténet és történelem époly messzeható lökéseket kapott gondolataitól, mint a természettudományok. Valamennyi tudomány revoluciója, melynek tanui vagyunk, éppen a törekvés az alapokat újra tisztázni és megvilágítottan birtokba venni. Husserl legnagyobb érdeme, hogy meglökte az időt és mozgásba hozta. Hol fog ez a lökés, mely oly gazdag munkaköröket szakított fel, megállni - ma még beláthatatlan. Husserl tudja ezt, minden örökidőkre szóló ambiciója mellett legjobban. Nincs megrendítőbb, mint azon törekvése, minden kutatását szüntelenül revideálni s ez ismételt hangsúlyozása annak, hogy minden emberi munka provizórikus. A filozófiában van leginkább úgy, hogy az utánunk jövők biztosan jobban tudják. Ez teszi, hogy legnagyobb objektivitása dacára legszubjektivebb tudománynak látszik. Ez a «jobbantudás» legnagyobb ereje a filozófiának, mert a filozófia «történik» velünk, mint maga az egész emberi élet. Mert a filozófia a határokon jár s minden határról új határok válnak megközelíthetővé, ami egyben azt jelenti, hogy sok régi közeli - mit a közelség miatt nem láttunk - vetődik ki a határokra. Minden generáció nő merészségben, ha elég példáját látta a merészségnek és a megfélemlíthetetlenségnek, amit már Alkibiades a legdícséretreméltóbbnak tekint Sokratesben. A legtiszteletreméltóbb Husserlben is éppen ez a rendkívüli mernitudás, mely sohasem válik vakmerővé, hanem látva merő; mindíg az a merészség, mit csak a messze néző merhet, ki sok mindent áttekint s a távol jövőbe lát.