Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 7. szám · / · MÓRICZ ZSIGMOND: A NAGY FEJEDELEM (7)

MÓRICZ ZSIGMOND: A NAGY FEJEDELEM (7)
REGÉNY
VI.

- Mit álmodtál sógornémkám?

A fiatal német nő kidörzsölte a szemét s fehér fogaival nevetett, aztán ásított s azt mondta:

- Gyümölccsel álmodtál, azt mondják, nem jó, egy nagy körtefát láttál, tele volt gyönyörű körtékkel, de ahogy szakítottál akarni róla, mind rothadt volt, mikor hozzányúltál.

A férfi elgondolkozott.

A testvérére gondolt, Simoni Györgyre, aki isten tudja, hol jár mostan. Kaptak egy üzenetet tőle a hajduságról, hogy ott jól megy a dolog, a fejedelem ha akarná, az egész hajduság mind felülne mellette.

- Vajjon hal van most az én Djördj? - sóhajtott az asszonyka s urának testvérére nézett, aki apró komoly szemeivel kéken s aggódva nézett vissza rá. Hogy hasonlítottak; csak az ő ura, az egy hatalmas, nyilt ember, ez kisebb s kurtább lelkű.

- Nincs semmi baj, - mondta a sógor, Simoni Andris - nincs semmi baj. Én ugyan mindig mondtam, hogy sokkal jobb lett vóna Bécsbe visszamenni, de hát György erről hallani sem akart.

- Mert ő akart, hogy elvisz Erdélybe, mihelyt lehet.

- Na igen, de lehet-é?... Az pedig biztos lett volna. Ott neked mindig jó lett volna, mert ott a család, neki nem kellett volna a saját reményeire gondolni, hanem a biztos bajokra, ami van.

- Nincs semmi baj mondtál.

- Jójó, - mondta Andris s megvakarta az állát.

- Tudol valamibe? - kérdezte ijedten az asszony, aki, mihelyt megijedt, mingyárt nagyon elfelejtett magyarul.

- Honnan tudnék, mit tudnék? ha tudnék is, mi az a biztos... csak az ember aggódik.

- De nem, te valamit tudod.

Az Andris habozásán a szerelmes asszony észrevette, hogy titkolnak előtte valamit.

- Semmi, szomszédunk, Szikszay uram, avval kedveskedett, hogy a nádornak egy levelét elküldte nekem.

- Mutassa, mutassa, jaj istenem s nem szólik.

- Nem szólik, hanem szólasz.

- Mutassz a levelet, mert meghalik.

Andris nevetett. Rossz fogai voltak, vékony hosszú fogak, barnatövűek és lilás volt az ínye. De kedves volt, ahogy nevetett s ritkuló haját, mely elől már kopaszos volt s hátul vörhenyegesen hullt a vállára, kapargatta.

- Én csak azt mondom, benne vagyunk a pácba.

- Mit van pátz? - félt az asszony.

- Itt a pác - s nevetve csapott a levélre, amely már a kezében volt. - Itt a pác!

Odaadta sógornőjének, de az egy betűt sem tudott belőle kitalálni, csak nézte, ijedten nézte, nézte s egyszerre csak felsikoltott.

- Na mi van ott, mi van ott? Úgy megijedtél, mintha farkast láttál volna.

- Djördj, - s rámutatott a levélben az ura nevére.

Andris felnevetett.

- Azér megleli. Megérzi, hogy hun a bibi.

És soká nevetgélt az asszonyon olyan fölénnyel, mintha az egy gyermek, vagy egy kis macska volna. Csak azért, mert nő volt. És ő meg férfi. Hogy jön egy nő a férfihoz? Mit ért egy nő a férfigondokhoz?

- No csak nézzed, csak nézzed. Nem tudsz te abból egy árva krükköt se kihámozni. No gyeride, majd elolvasom.

- Ez a vén taknyos Szikszay akar engem megokosítani. Tudod te milyen részeges csap az. Már reggel részeg, mint a disznó. Nincs két órája egy napban, hogy észt lehessen nála lelni... Ennek ír levelet a nádor?... Jó helyre ír... És ez átküldi a levelet nekem, hogy feleljek rá? Vadmarha. Ha vóna kivel szóba állani.

- Olvast, olvast - követelte az asszony.

Andris nem sietett olvasni, mert maga se könnyen sillabizálta a nádor betűit.

«Az kegyelmed levedét hozták nekem, akiből megértettem, hogy kegyelmednek az én levelemet megadták...

- No ez nem érdekes, - tette hozzá s duruzsolva folytatta:

«a vigyázásba amennyire lehet, semmit hátra nem hagyok, de ha az gonosz emberek valamit akarnak indítani, mivel resistálnak, nem tudom... a végbeliek elégtelenek, az vármegyék kedvetlenek, egyébféle segitségünk messze vagyon...

- Ezt úgy értsd - szakította meg önmagát az olvasásban, - nézd csak lelkem, hogy ezek Kassán összeesküdtek, Pázmány s Thurzó főkapitány s mindenki ott volt s most már eltelt negyedik hónapja és semmi sincs. Ők akarnak valami fundamentumosat csinálni. Haha. Ember kell ahhoz... Arra ment ki az egész, hogy ezt a tulok Homonnayt kiforgassák a vagyonából, hogy az a fiskusra szálljon... Nem lát át a szitán a bolond... Nem akarnak ezek háborút. Majd Bécs egyszer kinyitja a zsebét, azt leshetik. Zavarosban halászni, azt igen. A Homonnay-birtokokért nem adnék egy ütött taplót... Odaát már minden készen van. És ha a nádor azt írja a levelében, hogy a vármegyék kedvetlenek, evvel elég meg van mondva, nem?

- Djördöt olvasni, - sürgette a nő.

- Igen, igen.

«Ami Homonnay uram s Ráduly vajda incselkedéseket illeti, nekünk csak a szent békesség a törvényünk és parancsunk, ő felségétől.»

- Hát látod, ennyi az, amit harminc úr eldönt Kassába. Itt a tavasz s nincsen semmi. Már azóta mindennek készen kellene állani a harcra.

- Djördöt...

- Igen, igen.

«Tudja meg kegyelmed, mi van ama rossz Simoni Györggyel aki felesége mellől átállott a fejedelemhez, azt beszélik, hogy hadakat fog a Hajdúságon Bethlennek s még hozzá az én nevemben.»

Az asszony dermedten hallgatott, a sógora tovább olvasott:

«Forgách uram írja, hogy Dóczy uram felment Prágába, megszerezni a generálisságot, mert Forgách Zsigmond uram elbúcsúzott őfelségétől, látván őfelsége kedvetlenségét hozzá... Ebből is értse kegyelmed, hogy amit az urak indétottak, őfelsége nem hajlik rá. Ezért az Simoni ügyét tudja ki kegyelmed és nekem rögtön referáljon.»

Az asszony halottsápadtan ült s borzongott.

- Azért mondom, hogy jobb lett volna Grácig meg se állani s én nem is tudom, mit tegyek.

- Gott helf uns... - sóhajtott az asszony.

- Gotthelf, gotthelf, - de magunknak is jó lesz utánanézni.

A fiatal asszony lehúnyta a szemét és remegett. A sógora járkálni kezdett és pattogott és okoskodott:

- Erre a levélre mindenesetre azt válaszolom, hogy egy szó sem igaz az egészből. Abból is láthatja nádor urunk őnagysága, hogy a bátyám a feleségét s házát, mindent, így védelem nélkül hagyott itt, csak maga személyében távozott, s azt is azért, mert Homonnay uram Kassán bosszút esküdött ellene. De ha nádor urunk salvus coductust ad s békességet tud köztük teremteni, akkor ő abban a minutumban itt lesz...

Az asszony nem szólt, csak hallgatott, mintha a hideg rázná.

- Inkábad nem mond semit te; - mondta a sógorának - minek kellett ezt tudni.

Simonyi Andris elröstelte magát, hogy nem birt uralkodni a titkon. Most bejött az öcskös, a legkisebb Simoni-fiú, aki a mult napokban elesett a jégen s most nagy fájdalmakkal volt tele, megrepedt a kezeszára csontja s ahogy szokás, a káplán s az udvarbíró együtt befáslizták neki s erősen megkötözték, de nem tudta semmire használni a kezét. Mihálynak hívták s szép, egyenes, kevésszavú fiú volt. Hatan voltak testvérek, fiúk, a Simoniak s nagyon szerették egymást, ezt a két öccsét rendelte be György menekülése előtt a felesége oltalmára.

Mihály nagyon haragos lett, ahogy látta, hogy a bátyja elmondta a dolgot.

- Nem kellett volna bátyám, - mondta - mit tud segíteni egy nőféle? Se segít, se használ, csak sír.

- De ezt meg kell beszélni, - szólt Andris - inkább nagyon is meg kell beszélni, mert én most is amellett vagyok, hogy őtet el kell vinnünk innen... Nono, én a Homonnayban nem bízok... Én nem vállalom, hogy akármelyik nap rámjöjjön... Mi vagyunk itt hozzá a legközelebb, mihelyt akármilyen dolog kezdődik, mingyárt a nyakunkon. S úgy el vagyunk itt dugva, hogy sem híradással nem tudunk lenni senkihez, sem segítséget nem kaphatunk. Azt tehetik velünk azok a gazemberek, amit akarnak.

- Hát jüjjenek, - mondta elszántan Mihály.

- No hiszen te mondhatod, hogy jöjjenek, mikor most is ki van törve a kezed. Mit tudsz csinálni? Egy gyermek fellökhet. Nahát.

Így tünődtek s gyötrődtek s nem tudtak mire dönteni. Andris a levelet mégis rögtön megírta, a választ mint jóakarójuknak s arra kérte Szikszay uramat és feleségét, hogy engedje meg, hogy a szegény s gyenge asszonyt hadd küldhessék el hozzájuk, mint jó szomszédhoz s házuknál lehessen, mert itt magánosan s minden rokon és segítség nélkül, mint idegen nemzetbeli, nagyon nem szíve szerint vagyon...

Erre a levélre azonban nem jött válasz, hanem az az ember, aki a levelet a hegyeken át elvitte, azt mesélte el az istállóban, hogy hallotta, mikor az urak azt beszélték, hogy a Simoni-fiúk azért akarják az asszonyt elküldeni a háztól, mert rablóvárat akarnak csinálni. Nem jó lesz az asszonyt kihozni onnan, mert akkor ez lesz a fészke minden gonoszságnak.

Andris elővette a legényt s pofonokkal vallatta, míg az teljesen bele nem zavarodott a dologba.

Már oly szép idők voltak, hogy ki lehetett küldeni a szántókat. A szelíd domboldalakon ragyogott a napsugár s a hegyek hajladoztak a téli heverés után, mintha tagjaikat nyujtóztatnák.

Ekkor történt, hogy egy napon három ember állott meg a kapu előtt.

- A nádor őméltóságától, - kiáltottak fel.

Andris otthon volt, nem tudta mit csináljon.

- Én nem eresztek be csak egy embert. Akkor majd meglátom, mit hoz. Hajót hoz, akkor nem bánom, de ha baj fenyeget, vigyázzatok.

Mikor a kaput nyitották, hogy az ember bejöhessen, egyszerre csak a várárkok, sáncok, a cserjék, mind megtelik emberekkel s megrohanják a nyitott kaput s nem lehetett semmit tenni, elfoglalták.

Andris csak nézte, sápadtan, mi van itt. Most már azt sem merte, hogy fegyverre keljen, mert ereje elégtelenségével számolt.

- Hol a nádor ő felsége embere?

- Jün, - mondták vigyori elszántsággal a rablók.

- Hol gyün?

- Majd meglátjátok.

S valóban jött is nemsokára. Síppal, dobbal s dalolással lovagolt be a kapun Homonnay Gyurkó.

Nyalkán volt öltözve s jókedvű volt.

- Vizitába jöttem a szépasszonyhoz, - mondta.

Az asszony iszonyodva nézett ki az ablakon, most úgy félt attól a vidám fiatal legénytől, aki a lovát táncoltatta az udvar kövein.

Andris felment hozzá s azt mondta:

- Mán csak mutass neki jó képet, hatalmában vagyunk.

Homonnay állította, hogy a világon semmi rossz szándéka nincs, csak keresztülutazik errefelé, mert most indul hadakért az Alföldre s első vizitje a szépasszonynak szólt.

- Urad komisz vala - mondta -, de téged hugám nem felejtelek el. Azt kérdezted tőlem, olyan bátor legény vagyok, hogy fejedelemségre megyek? Hát meg akartam mutatni magamat.

Abban a teremben terítettek hármasban, ahol akkor este voltak. Olyan volt, mintha semmi sem volna, játékos kedves együttlét, csak a lelkek mélyén volt sötét érzés.

A macska az asszony ölébe furakodott s lassan dorombolt.

- Még mindig szereti a cicát? - kérdezte Homonnay.

- Szeretem.

- Mit szeret ezen a hízelkedőn?

- Kedves.

- Én nem szeretem.

- Hogy lehet az?

- Én a tigrist szeretem és az oroszlánt.

Az asszony nevetett.

- Mér szeret azt?

- Miért?... azért, mert szeretem az erőt és a bátorságot, a nyiltságot és az őszinteséget. Mert magyar vagyok s a magyar a puszták fia, keletről hozta magával a nagyszerű tulajdonságokat. Mi csupa egyenesség vagyunk és szikrázik a vérünk, mint az acél, ha a kovához ütődik. Az asszony nevetett.

- Mit nevet?

- Semmit, csak nevettem.

- Ne nevessen, maguk németek nem is tudják megérteni a magyart. Maguk olyan nagycsontúak s szűklelkűek. Maguk csak a hasznot nézik és kiszámítják, hogy mi mire jó. Én ismerem a németeket, az mind összecsukott szemmel néz s megszámlálja, hogy mit lehet s mit szabad. Mi magyarok nyiltan és bátran szaladunk a lelkünk után. Nem sokat számláljuk, hogy jóra megy-e vagy nem, amit az isten a lelkünkbe iktatott, annak engedelmeskedünk. Jobb volna, ha mi is megtanulnánk egy kicsit számot vetni a jövendővel, de ha nem megy a vérünkbe. Mi nem tudunk egyszerre előre s a hátunk megé is nézni, mi csak előre nézünk és ahogy a vér parancsolja, úgy rohanunk, akár jó, akár rossz lesz belőle.

Az asszony nézte s mosolygott a fiatal férfin, aki úgy pompázott előtte fajtájának dicsekedésével, mintha védekezne, mintha le akarna mosni magáról valamit. Talán éppen azt, hogy itt van.

- Nézze Homoni, azt mondják, hogy maga lekötötte szerződéssel a fiskusnak minden birtokát.

- Azt mondják?... Hát hadd mondják... Talán igazat is mondanak... De az én lelkem tiszta... Mondja, mit kívánjak én egy Bécsben s Prágában ülő némettől, ettől a vén Mathiástól... Mátyás ez?... fene... Egy sült német, podagrás, beteges, setétszemű s fakóarcú. Hogy lelkesítsem én fel arra, hogy a magyar tüzet megérezze? Voltam nála s szemben állottam vele és szégyeltem magam... Nálunk egész jó híre volt ennek az embernek, mert tetszett nekünk az, hogy megostromolta a bátyját, Rudolfus császárt s elvette tőle a hatalmat. De ez is... Tudja, ha egy magyar ember csinálta volna, máskép ment volna... De ezt egy vén érsek csinálta, ez a Khlesl, a timár fia, aki eljutott a bécsi érseki székbe s most a kezében van minden hatalom, az egész birodalomban... az kiszámította, hogy a szegény öreg, beteg, agyalágyult császárral már semmit se lehet csinálni, s kellett neki ez a másik magával is jótehetetlen császár, aki csak egy pictus masculus, festett kép, akinek a színe alatt ő cselekedhet. De nem soká tart ez a dolog, jön az új császár. A Ferdinandus. Tudja asszonykám, ez nekünk való, magyaroknak. Milyen kár, hogy az isten nem magyarnak teremtette, mert akkor tökéletes volna. Így félek tőle... Nézze, én katolikus vagyok, azt hiszem, katolikusabb, mint sokan, akik prédikálják a hitet, de ki vagyok, magyar vagyok elsősorban. Ezek inkább pápisták. Nincs se honjuk, se hazájuk. Ferdinand megesküdött, hogy az országában soha más vallásút nem fog tűrni, csak pápa hiten levőt. Hisz ez jó. Minek a sok vallás és felekezet. De a magyarságomhoz ne nyúljanak... csak én attól félek, hogy jaj nekünk, magyaroknak, ha a religiót, a vallást hánytorgatják, mert mi isszuk meg a levét, magyarok. Mert Ferdinandus egy szót se tud magyarul, Rudolfus se tudott, Mátyás legalább megtette, hogy felvette a koronázásra a magyar mentét s kócsagos kalpagot, de a többi még ezt se. Kell egy olyan fejedelem, aki katalikus, de magyar. Mert ha a fejedelem protestáns, akkor az nem ér semmit, az nem tudja egyesíteni a magyarságot: de egy katolikus magyar alatt egyformán harcolnának a magyarok, akármilyen istent imádnak is. Bethlen Gábriel, ez a hamuszürke ember?... Nézze, én még azt se mondom, hogy rosszat akar... De hát el lehet azt képzelni, hogy az ilyen senki fia össze tudja fogni valaha a magyarok erejét?... Keleti nép vagyunk, nekünk nagy név kell és pompa, ragyogás, hogy csillogjon a gyémánt... A mi kedves kövünk a rubint, mert az vörös, mint a vér és szikrázik, mint a napsugár. Lássa én csak kibontottam a zászlót s mily lelkesen esküdtek fel rá... Mert mindent tud a magyar... Nem látta, hogy milyen remekül jöttünk ma ide bé?... Nem kellett hozzá se ostrom, se vér, se harc: egy-kettő bent voltunk a kapun... A magyar katona, az olyan, mint a hiúz s ha kell, olyan, mint a nemes mén, vagy a farkas, a medve, az oroszlán: mindent tud a magyar. Még a janicsárok is abból élnek, ha a magyar gyerekeket lopják s maguknak nevelik, mert csak az ad erőt és lelkesedést abban a szedett-vedett tömegben.

Az arca kipirult s egyre több bort ivott.

Simoni András hallgatott. Csupa olyat mondott Homonnay, amit ő is csak helyeselni tudott, de valami visszatartotta: félt. Nem lehetett volna megmondani, mitől félt, de a szíve szorult s nem tudta, most mi fog következni.

- Csak ez az egy kis Magyarország van a világon, - mondta tovább lelkesen Homonnay - Erdély egyik fele s mi vagyunk itt a másik fele, mert mit beszéljek a török alatt senyvedő magyarok földjéről, hisz ők szegények itt vagynak, csak ép a föld és a jobbágyuk maradott oda át. Mert mi vagyunk magyarok, a főrendek és élin valók s mi itt többen vagyunk, mint az erdélyiek. Most aztán el kell nézni, hogy a szultán milyen fondorsággal megy beljebb s egyre beljebb had s háború nélkül, mert azt mi régen tudjuk, hogy nincs neki többet ereje semmiféle háborúra. Döglött állat ez a fenevad s most ő tesz Erdélynek fejedelmet. Hova jutunk?... Óh csak a szívemet tudnám adni, hogy csak egyszer üljenek fel a magyarak, úgy omlana le a félhold, mint a Jerikhó falai. De az embernek meg kell dühödni, hogy nincs itt két magyar ember, aki egyetért... Hát igen, nekem se kicsinyem, se nagyom, én kockára vetettem mindenemet, én kiszállok, mint a hegyi sas és vagy velem jönnek az egész világ minden magyarjai, vagy egye meg a fene az egész világot.

- Én csak egy szót mondok erre Homonnay uram, - mondta most belesápadva a szavának fontosságába Simoni András - azt, hogy itt volt egy pár napok előtt egy levél, amit a nádor urunk írt Szikszay Pálnak s amit Szikszay uram, mint jóakaró, elküldött nekem, hogy mit felelek rá a bátyám felől... Hogy bátyámról mit s mit nem írtak, az nem tartozik ide, de volt benne egy szó, az a szó, hogy: «Homonnay uram incselkedése...», így volt: «az mi Homonnay uram incselkedésit illeti...»

Homonnay elfeketedett a fejébe tóduló vértől.

- Thurzó uram mondja? a beszáradott, podagrás vén ember, aki a felesége szájával él?... Ez a setét kálomista?... Hát mi dolog ez, Simoni uram? kereszténység ez? magyarság ez? ez az én böcsületem? és hazámhoz s nemzetemhez való igazságom?... Hogy mikor hitemet, lelkemet s minden vagyonomat kockára teszem, akkor jüjjenek s így nyakomat messék?... Mit tegyek?... én nem bánom, én a kardot kivontam s a kivont kard nem megy vissza a hüvelyébe!... Majd ha meg fogja látni Thurzó uram, hogy lángban van az egész ország és velem jönnek a biharok s rendek Szatmártul Posonig minden igaz magyar, - arra nem sokat adok, hogy ő mit szól, - majd ő másképpen beszél, ha látja az új dolgokat.

Felugrott és végigment a szobán.

- Erre kell nekem Erdély, - s kardjával verte a deszkát - mert itt ebben az országocskában két embert nem lehet összehozni, mert ha egyik sarokban három magyar pápisál, a másik sarokban kettő mingyárt protestál...

- Erre kell nekem Erdély, mer ott csak egy van... mert mondom, inkább leszek Erdélyben kálomistává, mint szétszaggatni engedjem magamat itt... Az istenit annak a vallásnak! valaki jön s kiáll, hogy ime én vagyok itt!... nézzetek rám! Mátyás óta, a nagy Mátyás király óta senki így oda nem állott elibetek! Akkor nem az a kötelessége mindenkinek, aki magyar, akár pápista, akár kálomista, akár szaracén, akár mi az isten haragja: ide mellém... Ha én egyszer beleülök az fejedelmi székbe, akkor lesznek embereim, akikről tudom, hogy kik s mifélék... de itt... Látom én, mire mennek ezek a beszédek és szavak: csak mindent alájavetni a német hatalomnak; mert onnan jön a pénz és a dícséret... Ajjasabbak ezek a setét kálomisták, mint minden pápista, mert nekik mit kellessék tenni, hogy mégis hűk maradjanak az udvarnál: azt csak az ő lelkek tudja. Micsoda! ha a protestáns Thurzó jobban nem szolgálná ki a császárt, mint egy katolikus, akkor megtűrnék-e azon a helyen, vagy nincsen-e már a császárnak nótája, hogy annak szegje nyakát, akinek akarja? De mért tegyen egy mozdulást is, ha itt van a jó szolga, aki talpát nyalja s engedelmességre szoktatja a népét...

A német asszony álmélkodva nézte ezt a fiatalembert, aki itt csattog s pattog s mennydörög s úgy kitálalja minden gondolatát; nekik, akik mégis mintha szemben állanának s idegenek volnának.

De a politika a magyaroknál olyan gyujtó valami, hogy az rögtön lángra gyúl s el nem alszik.

- De hiszen kegyelmed is azt mondta az imént Homonnay uram, - szólt Simoni András, akinek szintén kezdte a bor megnyitni a szavait - hogy kész volna protestánssá lenni Erdélyért.

- Ördöggé is kész vagyok lennem, csak a magyarországiak szerencséjét megtaláljam.

- Ha kegyelmed kész hitet változtatni a haszonért, akkor kigyelmed is azok számába akar lépni, akik...

Homonnay nem várta végig, ordítva robbant fel.

- Kegyelmedtől nem várok semmi tanácsot Simoni, - kiáltotta rekedten - egy Simoni soha nem taníthat engemet.

- Én nem akarom tanítani... - szabadkozott Andris megijedve.

- Mert én a hazámnak hív fia vagyok, de ti kutyák vagytok s becstelenek, akik csak örvösen járhatnak, mint az ebek.

- Jójó, hát mi ebek vagyunk s kutyák, ez helyes, - mondta Simoni Andris és a szeme veresleni kezdett, de valami buta makacssággal egyre jobban forszírozta a dolgot - de kegyelmed is kész hitet változtatni a haszonért.

- Gazember, hazaáruló fajzat, - üvöltött Homonnay - te sápadt, te fakó, te gyilkos.

- Jó, én sápadt vagyok s fakó vagyok, - mondta dermedt nevetéssel Simoni Andris - de ez mit változtat a dolgon, kegyelmed mondta, hogy kész a fejedelemségért hitet is cserélni. Hol van akkor a nagy kevélység?

Homonnay reszketett.

Simoni a kardot tartotta, mintha érezné, hogy rögtön védekezni kell. Berohantak az urak s tisztek s közéjük vetették magukat, s karikába állottak körülöttük.

De Homonnay megijedt ettől a következménytől, s kezdett alább hagyni. Elfordult, kihevült arcát törölgette, nem bírta el, hogy felelősséggel végezzen valamit s elhallgatott.

Egy percig csönd lett, az asszony azt mondta:

- Ne haragudjál kegyelmetek.

Homonnay visszanézett s az asszony lángoló arca valami oly különös szépségű volt, hogy ebben a pillanatban megkívánta. Hirtelen megfordult vele a világ s az az érzése volt, hogy most rögtön. Csinált dühvel támadt Simoni Andrásra:

- Kérjél bocsánatot, vagy darabokra metéltetlek.

Simoni fakón s eltökélve állott.

- Miért? de mit mondtam én s miért? Én nem sértettem senkit.

- Kérjél bocsánatot!

- Ha hibásnak érzem magam, szívesen, de hibátlan mért kérnék én bocsánatot?

- Térden! - kiáltotta Homonnay.

Erre az emberei egyhangúan, fenyegető arccal rivalgották: - Térdre!

Simoni körülnézett tétován s halálra szántan.

Most az öccse rohant be, felkötött fájós kezével.

- Meggyalázott, megszégyenített, - mondta vörösen Homonnay.

- Mivel gyaláztam vón meg kegyelmedet, avval, hogy elismételtem a saját szavát?... Ő mondta, hogy eretnekké is kész lenni a fejedelemsüveg kedvéért s hogy én ezt nem tudom elfelejteni, ezért órol rám.

- Hazug pribék.

- Hazug pribék lehetek, de hazug Simoni nem!

Az öccse mellé állt s kirántotta kardját balkezével.

- Orvul betörtetek várunkba, s most mesterséggel csináljátok?... Ti vagytok a hazug pribékek.

- Hallgass, hallgas! - sikoltott az asszony.

- Ki a hazug, kölyök? - ordított egy öles ember a csoportból, Bakó, a hadnagy s hatalmas karjait felemelve, ököllel közeledett.

- Mindenki hazudhat, de Simoni András nem.

Kardok repültek ki.

Homonnay szó nélkül visszahúzódott s hátravonult, mint egy sértett, de igazságát nem féltő ember s hagyta, hogy emberei elégtételt vegyenek a rajta elkövetett dolgokért.

Az asszony sikoltott. Közéjük vetette magát s nem engedte, hogy Andráshoz érjenek.

Homonnay az ajtóban volt már, onnan visszafordult s nézte őt:

- Fogjátok csak, - szólt a mellette álló másik hadnagyának, Zsennyei Pistának - zárjátok hálóházába, de vigyázz, hangja ne legyen.

A fiú, aki lovászból lett tisztté az ura mellett, mert jó családból való volt, de elszegényült s a gazdája protekciójából haramjaformán verekedte fel magát, alattomos léptekkel kerülte meg a csoportot s az asszonyt hátulról elkapta, kezét torkára szorította s egy pillanat alatt bevonszolta a mögötte levő ajtón.

Erre a Simoniak ordítani kezdettek s minden megfontolás nélkül nekitámadtak, aki épp előttük állott.

A rettenetes harcban és ordításban nem hallatták, hogy a bereteszelt ajtó megett a fiatalasszony sikoltott. De a Zsennyei értett a nőkhöz s letiporta s megtörte.

Akkor otthagyta a nőt elterülve s egy haldokló nyöszörgő zokogásával.

A másik szobában már csönd volt. Kinyitotta a vastolózárat s kinézett. Odakint üres volt a terem; a lárma, ordítás távol hallatszott, a földön vér volt tócsában s két legénye jött befelé.

- Mi az Dukó? - mondta nekik.

- Levágták üket, - mondta a katona.

- Álljatok itt meg, - míg utánuk megyek - jól vigyázzatok, - bent van az asszony, - kárt ne tegyen magába.

Elfutott, megnézni mi van.

A két hajdú bement a szobába, az asszony feléledt s őrülettel nézett rájuk.

Felsikoltott.

Erre ezek rámentek.

Már végeztek is, mikor visszajött a hadnagy Zsennyei.

- Takarodjatok ki! - mondta nekik s gyanakodva nézett körül. - Jelentsétek az úrnak, hogy itt vagyok s őrzöm az asszonyt.

Az emberek elkullogtak.

Nemsokára bejött Homonnay. A hadnagy sunyi alázatossággal húzódott ki.

A nő felpillantott s mikor meglátta Homonnayt, gyötrődve szólt:

- Ritter... ah... lovag...

De Homonnay szédült volt s letérdelt mellé s csöndesen átölelte. De ez feliszonyodott s arcába csapott, aztán egy fúria dühével karmolt, harapott s vert, míg csak erőtlenül össze nem esett újra.

Homonnay elvesztette a fejét, minden vére az agyába tódult, de ebben a pillanatban vörös fény öntötte el a setét szobát:

- Tűz! - ugrott fel s az ablakhoz futott.

A vár szemközti része lángokban égett.

Fejetlenül kezdett futkosni a szobában s nem lelte az ajtót. Végre föltépte az ablakot s leordított.

- Héhó, emberek, emberek!

- Rétoját, - fent van az úr! - vonítottak a katonák.

Már nem lehetett kimenni, mert a szobák is mind égtek.

Létrát támasztottak az ablakhoz s ő leereszkedett rajta.

Mikor földet ért, azt mondta:

- Fent van az asszony, hozzátok le!

Két legény felsietett a létrán s nemsokára le is adták egymásnak a nőt s lehozták az udvarra. Ott valami bundát dobtak egy saroglyára, arra fektették az ájult nőt s egy nagy katonaköpenyeget borítottak rá.

A vörös ember, a várnagy állt ott. Homonnay parancsot adott.

- Ezt rád bízom, vigyétek bé Homonnára s úgy bánjatok vele, mint egy galambbal.

A vörös ember rápillantott az asszonyra, annak csapzott haja s halottfehér arca szinte élettelenül feküdt a saraglyán, a bundákon. Parancsolt. Sietve fölvette a két legény a trágyahordó saraglyát s kivitte az égő udvarból.

Homonnay utána nézett, aztán felpillantott a várra:

- Én semmit sem csináltam, - mondta hangosan - isten látja lelkemet, nem tehetek rulla.

De a lelke mélyén valami szorongás volt, a rettenetes Simoni Györgyre gondolt, amint itt fogadta őt, a télen, ahogy legelőször lépett ebbe az udvarba s fázósan húzta össze magán a köpenyt.

A harcsabajszút látta hirtelen:

- Jösszte vén!

- Nó, nagyságos uram.

- Simoni György úrnak megesmered-é az ábrázatját?

- Még hóttomba is.

- Meg kell neki halni... Megértetted?... Ahun leled... Nemestelket kapsz irette szógám.

A harcsabajszú szembenézett s azt mondta:

- Iletemre esküszök kegyelmes uram. Mer nagyon vitkes előttem: kikergetett az iccakába...

Homonnay fellélekzett.

- Ez a háború, - mondta s felült elővezetett lovára s kivágtatott az égő várból.

(Folyt. köv.)