Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 6. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · NÉMET IRODALOM

Barta János: KAMPF DER SELIGEN
Caesar von Simay regénye - München, Georg Müller

Ennek az ismertetésnek nem is a német irodalom rovatában volna a helye. A «Boldogok harca» szerzője magyar, Kunszentmiklóson született, harminchat éves és művét magyarul írta meg. Tárgya viszont olyan, hogy egy kis ország határain túl is érdeklődést kell támasztania. Hőse Inigo Lopez de Recalda, akit Loyolai Ignác néven a szentek sorába iktattak.

Ez a Loyola a regény elején már a halálos ágyon fekszik s titokban meggyón egy zsidó rendtársának. Déltől másnap reggelig, halála percéig elbeszéli neki élete legfontosabb időszakát. Manréza, Montserrate, a Szentföld a multé; Velencében, egy súlyos magánemberi kisiklással kezdődik a leírt életfejezet. A lélekelemzés korában, de már egy csomó romantikusan hétköznapi nagyember-interpretáción átesve, ízlésünk és értelmünk kissé kényesen fogadja ezt a kiindulást. Szerelem, szerelmi csalódás, mint a nagy rendszeralapítás igazi rúgója? Kétes eszköz ma már, amelyet csak a nyilvánossághoz nem szokott író naivsága tudna megmagyarázni. De túl kell esnünk ezen a ponton, mert éppen rá van építve a regény leglényegesebb eszmei tartalma. A hangsúly különben sem magán az elbeszélésen van; a haláloságy nem epikus keret, amelybe csak a multnak előttünk lepergő története volna foglalva. «Das Sterbebett ist höher als die Alpen; man überblickt daraus alle Felder, Ströme und Täler des Daseins.»

Ez a Loyola nem a katolikus egyház szentje. Loyola az emberfölötti ember, a titán, de nem az Übermensch, hanem korszerűbben inkább diktátor. Amikor az a bizonyos velencei találkozás kitéríti útjából, hősies akarattal egy világboldogító tervet épít föl, Krisztus művének mintegy ellenlábasát. Az emberiséget nem lehet megváltani, s legkevésbé szeretettel. A tömeg mindig tömeg marad; reformáció, gondolatszabadság esztelen ábránd. A boldogság egyetlen forrása az elnyomás; a legtöbb, amit elérhetünk, ha leláncoljuk az észt s félelem és hit által boldog féreggé tesszük az embert. Ez a Jézus-társaság eredeti elgondolása. A szerelmi csalódás emléke járja át az egészet: az életet nem lehet élményre, jóságra alapítani; a jezsuita az akarat őse, érzelmek és szeretet nélkül. Érzelmek és szeretet ellen küzd az alapító is önmagában évtizedeken keresztül.

A halálos ágyon azonban többet élt át gyónásnál, elbeszélésnél. Hamarosan be kell vallania, hogy műve, akaratának és titáni szervező erejének az egész emberiséget átfogó építménye hamis, elhibázott, hazug. S az elbeszélő részeket átszínezve most a haldoklásban kezdődik az igazi harc: a még mindig töretlen lélek küzdelme azért, hogy utolsó óráiban megértse önmagát s megfejtse és lezárja életét. Nem a sokhelyütt banális multbeli történet hát az igazi cselekmény, hanem ez a küzdelem az élet közeli elszállása óráiban. Ki voltam én? Ki vagyok én? Ez az igazi kérdés, melyet Loyola tesz föl magának s a könyv, ha kétkedve kezdtük olvasni, most kezd méllyé, érdekessé válni számunkra.

Bonyolult jellem és szövevényes életsors küzd itt a haláloságyon. A baszk, pogány származás gőgje és meghajlás egy felsőbb akarat, Sors, Isten előtt, hatalomvágy és hivatástudat, az ember szeretete és megvetése, élmény és gondolat, elmúlás és örökkévalóság: ami szélsőség és rejtély van ebben a titáni lélekben, most mind megjelenik, végső ítéletre. A szerző lelke ugyanígy kavarog előttünk, kimért elgondolás és művészi összhang nélkül. Problémákban, életlátásban rendkívül gazdag és korszerű, de a megoldás láthatólag nem mestersége; kevés igazi húrja van, bár hamis hangokon játszani nem tud. Könyvéből valami lenyügöző szellemi erő árad s végül is ez fog meg bennünket; ahol mélyebb élményt, érzelmet ad, ott is inkább ereje sodra ragad el.

A gazdag áradat lassan mégis csillapodik. Loyola közeledik a végső belátáshoz. Ahogy előttünk építette föl élete mesterkélt rendszerét, most előttünk bontja le fokról-fokra. Tovább halljuk a szerelem történetét s látjuk, hogyan győzi le a gazdag lelket valami mély egyszerűség. A mult emléke győz: az élet értelme a szeretet, az élmény, a tett. A gondolatok, kérdések, problémák megoldása: feloldódás az élményben. (Típikusan magyar, Madáchra emlékeztető mozzanat.) Az élet, az ember megvetése egy végsőt lobban még s aztán az utolsó percekben szentté válik a mult egészen. Jó volt az élet: ez Loyola vallomása. Felejthetetlen befejezés. A halál valóban teljes életet talál itt. A hős tudata felfokozódik; minden emlékével, lelke minden tartalmával telíti a végső pillanatot; önmagát, életét, küzdelmét most érzi legigazabbnak, legelnemmúlóbbnak, legörökebbnek.

A regényt Simay negyven nap alatt írta. Ha rászánt volna még negyvenet, talán egy hibátlan alkotással lennénk gazdagabbak. S ha kiadhatta volna magyarul, most egy új nevet írhatnánk itthoni tehetségeink sorába.