Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 6. szám · / · MÓRICZ ZSIGMOND: A NAGY FEJEDELEM (6)

MÓRICZ ZSIGMOND: A NAGY FEJEDELEM (6)
REGÉNY
V.

Három lovas poroszkált elől s még négy hátrább a havas, szironyos, csúszós mezőn.

- Nincsenek erre törökök? - kérdezte Simoni.

- Szini se, uram - mondta a kun.

- Hol vannak?

- Szolnokon.

- Sose járnak erre?

- Soha. Nem járt még erre török ló, hacsak nem a tatárjáráskor, nem kell itt félni semmit. Itt van megettünk Derecske, amoda Újfalu, de amerre csak megyünk előre, az mind tiszta világ.

Csak úgy mentek toronyirányt, ha ugyan valahol egy tornyot lehetett volna látni. Inkább napiránt mentek hát, ahogy ki tudták számítani, merre van napnyugat.

Simoni még sosem járt az Alföldön, hegyekhez szokott szeme nem bírt beleszokni a pusztába. Mintha egy másik földön járna, amilyenről fogalma sem volt. Ahogy elhagyták a hegyeket, azóta csak mennek, mennek befelé a rettenetes lápos világba, sehol egy falu, sehol valami út, sehol semmi, amin meg tudna állani az ember szeme. Néha erdőket láttak, a vizek s mocsarak közt, de az is mind olyan volt, oly Istentől elhagyatott, mindig úgy érezte, mintha a semmibe menne befelé s a világ végére kellene már jutni.

Kísérője kúnsági vitéz volt, aki úgy tudta a járást, amint dicsekedett, mint a nyúl a mezőn, de sehol sem indulhattak bátran, mert akárhol akkora vizet leltek, hogy meg kellett fordulni s megint félnapig mehettek, míg valahol avval állottak, hogy na most mehetünk bátorsággal Ladány felé.

Így mentek egész napon át, semmi más élőlelket nem találva, csak a vadmadarak serege lobbant fel s koválygott, mint a felhő, fejük felett. Ahol erdő szélén mentek, a varjak véghetetlen tömege ijesztette meg őket, a fák ágai oly sűrűn voltak rakva varjúfészkekkel, mintha vitézkötés gombjai volnának nagy szorgalommal belekötve a fák lombtalan vesszőibe s a varjak éktelen károgása úgy szólt, mint a téli szél a kéményeken.

Olykor mégis meg kellett a lovakat állítani, mert kidőltek volna szegények. Kínlódtak a fagyott füvön, míg annyit rágcsáltak hersegő fogakkal, hogy elütötték az éhséget, bizony vizet sem kaptak mást, csak a mocsolyákat, amit csákánnyal vágtak lékre a téli fagyban.

- Úristen. - mondta Simoni - itt is emberek laknak-e? vagy csak táltosok és boszorkányok s lidércek?

- Hogy termesztenek itt s hol, valami kenyérnek valót?

- Megterem itt, ides uram - mondta a kun, különös, éneklő hangján, minden szónak a farkát felkunkorítva s kapkodva s packázva az idegenbélivel. - Olyan búzánk terem itt minékünk, hogyha egy marékkal elvetek, asztagot rakok belőle. Níha ugyan rágyün a víz, ojankor bizony ha zsákokkal vetek is, akkor se aratok rulla egy maríkra valót.

- Elhiszem.

- De meg sokat nem is írdemes vetni, csak aki az embernek kell, kenyérbélli; mer nem lehet innen elvinni. Ki jön ide írte? Hacsak a tatár nem. Lúháton jár az ember, ha meg esők ideje van, akkor nincs az Istennek az a szekere, amék elmennyen, ha meg felszárad, akkor ami út van, aztat a marha úgy felvágja, hogy nincs az Istennek az a kereke, amék szíjjel ne törjík rajta. Mikor meg tavasszal, ősszel meggyün a víz, akkor ippensíggel csak ladikon lehet egyik helyrül a másikra járni.

Már azt se tudták, hogy s hány napja jönnek s vándorolnak a pusztán. Néha úgy tetszett, hogy a szittyók s kákák közt már megint csak ott vannak, ahun három nappal ezelőtt, de a kun azt mondta:

- Ne tüstínkedjík, ides uram, úgy esmerem én eztet a világot, mint az idesanyám kötőjit.

Már a tarisznyából kezdett kifogyni az ennivaló s aggodalmas volt az utazás. Hiába nézték az eget, kerek volt az jobbra is, balra is, elől is, meg hátul is. Olyan kerek, hogy szinte már szédült az ember.

Mindennap kedvetlenebbül haladtak tovább, csak az egy kunnak volt kedvére a dolog, az mindig vidámabb lett. Kevésbeszédű volt, de fekete képéből egyre jobban virítottak erős fehér fogai.

Egyszer aztán mégis emberi szót hallottak.

A nádasban valahol nótát neszeltek.

A kun is rákezdte az üvöltést, hogy aszongya:

Lovad hátárul nyakad megszakadjon,
Kúnsági pestis hátadon nyargaljon,
Tűz, víz, fúvó szél ellened támadjon,
Sas, varjú, holló fejeden károgjon.

- Ejnye, de jó nótája van kendnek - nevetett fel Simoni.

A kun ember tovább gajdolt:

Vérhas, fűfájás ágyadba törjön,
Kójika, guta hirtelen rád gyöjjön,
Mind íjjel-nappal ágyadba gyetörjön,
Szíved mint nyárfalevél úgy reszkössön.

Avval még jobban, istenigazában nekieresztette a hangját, felemelte a karját s hátravetett fejjel, a nap felé kurjantva óbégatta:

Vitézségeddel otthon pirittyolni,
Tudsz az falvakbul pásztorokat lopni,
De szőrös lovad nem oly sebesen fut,
Ki megkötözhet, találsz még oly hajdút.

Most megjelent egy lovasember a nádasban.

A lova szőre oly hosszú volt, szinte a hasáig ért. Csodálkozva nézett a daloló magyarokra s elkiáltotta magát:

- Hujjahó!

- Hujjahó! - kiáltott vissza a mi kúnunk.

- Hoá?

- Huá?

- Kisszállóós! Kardszagi.

- Kardszag i?

- Kardszag a!

A kun megvakarta a fejebúbját.

- Hű, a zannyaistenit, - mondta nagy szemet meresztve - eltívedtünk, uram.

- Hát hol vagyunk? - kérdezte dühösen Simoni.

- Kardszag... Emmeg mán itt van Szólnoknál.

- Hát hogy lehet az?

- Nem baj, uram, mégis csak a hajdúságon vagyunk. Innen mán nincs egy hét se.

- Egy hét? Addig megvesz az Isten hidege s megesznek a farkasok.

- Dehogy is esznek, dehogy is esznek. Ha még eddig meg nem ettek, most mán nem is fognak.

Intett a nádasban ólálkodó legénynek s az előre rúgtatott s közelebb jött.

Hát bizony Karcag határán jártak, mégpedig rettentő helyen. Már itt nem volt más, csak víz és víz. A gulyáslegény magyarázta szűk szóval, hogy merre van az arra! de abból ki nem igazodhattak:

- Legalább az éjszakát töltsük fedél alatt, - mondta Simoni - ha ezek itt élnek, biztosan van házuk is.

- Vanni van, - mondta büszkén a legény - csak gyüjjenek!

Bevezette őket a nádasba s utána rúgtattak.

Az idő olyan volt, hogy megenyhült és víz jött a fagyra. A legrosszabb. A ló lába minden percen beszakadt. Egyszer csak bőgés, hajsza, a gulyát meglelték s a vad csorda a lovasok zajára mozogni kezdett. Mintha megbomlott volna, falkába vágódva rohant, ijedten s egymást törte-marta a sok nagyszarvú, feketenyakú vad állat.

Simoni bámult, ilyet még nem látott.

Gulyáslegények támadtak lovon hátulról s nagy ostoraikkal csattogva-kongatva nekiállottak a marhának s ahelyett, hogy lecsillapították volna, csak még jobban verték s hajszolták, szörnyű ebeik segítettek benne s nemsokára még a nyoma is eltünt a jószágnak, csak távolról zengett a bőgése.

De a legény, aki őket bevezette, itt maradt s mondta, hogy a számadóhoz kell menni.

Soká mentek, térdig érő vizeken, dombokon, egy helyen nagy disznófalkát leltek, a fekete, keményszőrű disznók vadul túrták a gyékényes, turfás sarat s a gulyáslegény megállította a lovát, leugrott. Le is hajolt s a tarisznyáját kezdte teleszedni valami fehér, apró bogyókkal, amiket a disznók túrtak ki.

- Mit szedsz, hé? - kiáltott neki egy legény a Simoni-huszárokból.

- Böngyőt, gyere te is szeggyél vocsorára.

A huszárok nevettek. Még ilyet se láttak. Ahogy a gulyás a gyékény vastag gumóját, amit a disznók napra fordítottak, nagysebesen szedegette a tarisznyába a fekete sárból.

- Na uram, - mondta egyik az úrnak - itt osztán vadak közé jutottunk.

Most a kutyák mintha a marha körül elvégezték volna a dolgukat, rájuk rohantak éktelen ugatással; akkorák voltak, mint a borjak s oly veszettek, mint a farkasok, de még félelmesebbek, mert a farkas elfut az ember elől, de ezek mintha az eget is le akarták volna szakítani, úgy jöttek rájuk.

- Szólj a kutyádnak, vagy mind agyonvágjuk - szólt a kun a gulyásnak, de az csak nevetett:

- Játszodnak.

- De a kíkkű a játíkát! - mondta a kun is és tarkón vágta a kutyát, amelyik éppen az ő lovára ugrott fel.

A kutya lehemperedett s tajtékzó szájjal szűkölt.

De ez jó volt, mert a többi egy kicsit észbekapott s a gulyás beleordított a társaságba:

- Iszkitee!

Mikor a legény megszedte a tarisznyát, tovább mentek. Felült a lovára, amely azalatt békésen állott s pislogva nézte a gazdája munkáját.

- Igyók! - mondta a legény s verték a sarat s dagasztották.

Végre, de már erősen szállott az alkonyati köd, egy kis szigetre értek, ahol száraz fűbe s fagyos földbe csapott a ló patája.

Ott furcsa sátorokat láttak. A rettenetes, három öl magas nádból voltak csinálva, süvegformára. Ez volt a gulyások téli szállása.

- Hűj, az idesannya irgalmas ne legyen, - mondta a felvidéki ember s dideregve csapta össze a kezét az erősen fagyó estén - ez ebbe a nádkunyhóba lakik, itt megveszi az Isten hidege a bűrit.

A kutyák újra még fertelmesebb zsivajt csaptak, akkor kinyílt az egyik sátor s kilépett rajta egy meztelen ember, csak úgy pőrén, kezében egy durunggal.

- Hujjahó!

- Hujjahó.

- Kijóa...

- Magyaróóók.

Erre csend lett, a nagyhajú fekete ember a kutyákra mordul s azok elhallgattak, figyelve nézték, ahogy jöttek felfelé a lovasok, farkukat magasra lobogtatták s csak a fiatalabbja s vérmesebbje vakkantott egyet-egyet tovább...

A fekete legény beszólt a kunyhóba, kiadták neki a subáját s azt csak úgy pucéron magára vetette.

- No legények, - mondta Simoni - csak erre tévedtünk, mert megyünk Erdélybül a hajdúságra, osztán idehozott a víz. Hát adjatok egy éccakai szállást.

A pásztor a subába hallgatott s csak nézett vadul.

De nem volt benne semmi ellenmondás.

Nagy, fekete ember volt a legény, a szakálla meg volt nyírva, de a bajsza hosszú volt és zsíros.

Nagy, horgas orra volt s fekete szemei, hosszú nyaka.

Haja hosszú volt s most látni lehetett, ahogy megfagyott rajta a csepegő zsír.

A lovasok leszállottak a lóról.

Egy kutya odasundorgott s a lábikrájába kapott az első katonának. Ez orron rúgta a csizmája sarkával, mire óriási acsarkodásba törtek ki az ebek.

- Iszkite! - ordította el magát a gulyás és közéjük vágta a furkósbotját.

- Aggyonisten! - mondta Simoni és előrelépett.

Kinyujtotta a kezét parolára.

A gulyás megkapta.

Azt hitte, meg akar vele birkózni az idegen.

Simoni az első percben meg volt lepve, de össze kellett szednie magát, mert a gulyás úgy markolta s rázta a kezét, ahogy csak bírta.

- Hóhahó! - kiáltotta el magát Simoni s vissza akarta rántani a kezét. Mikor az nem ment, ő is visszamarkolt.

A gulyáslegény, aki vezette őket, röhögött.

- Dancs! - kiáltotta torkaszakadtából.

A birkózó gulyás megállott:

- No, - mormogta - ha más meg tuggya, én is.

Evvel bement a sátorba.

De már akkor két pucér legény állott annak az ajtajában s nevetve nézték társuk viadalját.

- Adtok-e éjjeli szállást? - mondta Simoni kifulladva s a süvegét nézte, amely valahol lerázódott a kurta birokban. Nagyon ingerült volt, mert emberei közül senki se jött segítségére.

- Mingyán a gyűrfia gazda.

A számadó, zömök, kopasz fekete ember, éppen kijött a saját kunyhójából, amely olyan volt, mint a másik kettő: nádból, de mintha keményebben lett volna szegve.

- Hujjahó! - kiáltott le.

- Hujjahó! - kurjantottak innen vissza.

- Az erdélyi fejedelem katonái vagyunk, uram, - mondta Simoni, még mindig fújva - s megyünk a hajdúságra, Fekete Péter kapitány uramhoz.

A pásztor gazda csak nézett szurós szemmel a kemény öblös szemöldöke alól.

- Ad-é kend éjjeli szállást?

- Nyől a víz.

- Ha nyől, nyől, - mondta Simoni - mégis csak meg kell hálni valahol.

- Gyüjjék be kend, noóóó - mondta a vén pásztor s ők hárman bementek a kunyhójába.

Tágas, nagy füsthely volt az. A nádfal belülről marhatrágyával símára ki volt tapasztva s éktelen hőség volt benn, mert középen egy kisbojtár szakadatlanul rakta a nádat kévében a tűzre s oly rettenetes a füst, hogy csaknem elájultak benne. A kisbojtár is pucér volt, de a számadó fekete, zsíros inget s gatyát viselt.

Réti fűzfa tuskói voltak lerakva, ez szolgált szék helyett.

- Nyől a víz, - mondta a számadó s annyit sem törődött a vendégeivel, mintha legyek repültek volna be, csak a saját gondolatain járt az esze - nyől a víz, osztán reggel ideszorulunk. Hanem a gazda meghatta, hogy addig innen el ne merjek terűni, míg ű ki nem gyün... De mán egy hete várom. Ha reggelig se gyün, akkor muszáj innen kimenni, vagy tavaszig ideszorulunk.

Simoni rendkívül el volt fáradva, napok óta lovon, nyeregben, hidegben, füvön hálni... Most, hogy a forróságban leült, roppant álmosság vett erőt rajta s a gazda észrevette. Intett neki, hogy heveredjen le a földön fekvő subára s ő nem kérette magát, azonnal elhevert s abban a nyomban el is aludt.

Sokáig oly kábultan feküdt, mint a víz alá süllyedt tuskó, aztán álmodott. Azt álmodta, hogy otthon van Simonifalván s a Sátán jött hozzá. Nagy, magas ember volt, olyanforma magas, mint ő, hegyes fülei voltak s furcsa kampós orra s ő tudta, hogy ez Pázmány, pedig sose látta Pázmányt. S azt mondta neki, hogy adjon pénzt Bethlen Gábornak. Pázmány vigyorgott s amint kampós körmeivel megérintette, a körme szúrt s szikrákat vetett. Akkor ahogy visszanéz, ott van mellette Bethlen Gábor is, mint egy fiú s tiltakozik mérgesen az ördög pénze ellen. Egy írást nyujtott feléje, s ahogy a körmével áthúzta a papírt, az lángot vetett s ő megdöbbenve értette, hogy ez is ördög. A szíve elszorult ebben az ördöngös világban s a teste tele volt égéssel, sebbel s fájással...

Akkor valami felfordulás lett s rászakadt a ház, vagy mi történt s egy ördögfióka rugdosni kezdte az oldalát. Azt hitte, most rögtön viszik a pokolba s rettentő ijedtség vett erőt rajta, de akkor felnyitotta a szemét s látta, lassan eszmélve rá, hogy a pásztorkunyhóban van s egy pucér kisbojtár rugdossa s kiabálja, hogy:

- Hé, héééé, falni!

Felült. S maga elé meredt.

Nyujtózkodott s vakaródzott. Hol az Isten haragjában nem csavarog el az ember...

Látta, hogy lóg a bogrács s benne jószagú étel, sült malachús... Miféle vademberek laknak ezen a tájon!... Az udvariságról ugyan kevés fogalmuk van.

Bejött a számadógazda s aggodalmas arccal kopasz homlokát szegletre ráncolva mondta, mintha csak folytatná a megkezdett beszélgetést:

- Nyől.

- Mi?

- A víz.

- Miféle víz?

- Gyün.

- Honnan?

- Az ár.

Eltünődött. Nem tudta hol vannak, miféle árviz s mint hegyi ember azt sem tudta, mi az árvíz.

Még egy ember jött be, úgy látszik, a gazda helyettese. Ez is olyan szűkbeszédű volt. Ennek se jutott eszébe valamiféle köszöntésre gondolni, úgy vette az idegent, mintha mindig itt lett volna.

Leültek enni.

Csak ők hárman, a nagy bogrács húshoz, amely csak úgy pezsgett és párolgott. Mindenki elővette a kést s enni kezdett. A pásztorok a tarisznyából vették az evőszerszámot, mert nem volt csizmájuk, csak rossz bocskoruk.

Körülnézett, valami kenyér után. Kóstolta a húst, hiányzott belőle a só.

- Sót nem használnak kentek? - kérdezte.

- Nem - bakkantoszta a számadó.

- Miért?

- Nincs.

Tovább hallgattak. Akkor azt mondta:

- Hát kenyeret?

- Asse.

- Mér?

- Assincs.

- Hát mit esznek?

- Húst.

- De hozzá?

- Hun ezt, hun azt.

- Mit?

- Sulymot... Böngyőt.

- Mi az?

- Hozzál.

Evvel a kisbojtár, aki csak a sarokban ült s csorgó nyállal nézte az emberek ételét, mint egy kuvasz, aki sorsára vár, felugrott s kiszaladt.

- Asszony? - kérdezte Simoni, már ő maga is kurtán.

- Nincs.

- Mér?

- Ide?

- Az asszony mindenütt jó.

- Nincs.

- Soha?

- Télen.

- Hol?

- Bent a falukon.

- Feleség?

- Nem.

- Hát?

- Nőstyín.

- Maguk nem házasodnak meg?

- Minek?

- Hogy legyen család, legyen élet, gyerek.

- Minek?

- Hogy legyen mirül gondoskodni. Hogy legyen mit szeretni.

- Itt a barom.

- A barom?

- A barom.

- Azt lehet szeretni?

- Lehet, de bottal.

- Mér?

- Mer marha.

Kicsit nevettek. Nyers, baromi röhintéssel magukba. Komoran, búba borulva.

Akkor jött a kisbojtár s hozott két tarisznya valamit. Az egyikben főtt sulyom volt, Simoni ilyent még sose látott; nem terem a hegyekben, csak a síksági lápokon. Nézte az apró, tüskés gubicsokat. A fiatalabb pásztor fogta a kis görbe bicsakot s ketté metszette. Odanyujtotta.

Fogta, megszagolta, szaga jó. Mikor látta, hogy eszik, beleharapott. Olyan ízű, mint a főtt gesztenye. Nagyon jó.

- És ez?

- Böngyő.

S belemarkolt a pásztor. Az apró, fehér gubót megsodorta s lecsavarta róla a felső háncsát s bekapta.

Ő is megpróbálta, de kiköpte. Mocsárízű volt s kesernyés. Mintha nyers füvet rágna. Sást.

- Nem jó.

- Jó.

- Büdös.

- A fejed - és ugattak a röhejtül.

- Az jó - mutatott a tüskés fekete sulyomra.

Nevettek.

- Ez jobb. Ez a kenyér. De jobb.

Már inkább csak húst evett magában. Azok jóízűn rágták a gyökeret. Nézte. Ez az, amit az este a legény a disznotúrásból tarisznyára szedett.

- Mondja ke, gazda, mért járnak itt ezek pucéron?

- Kímílik.

- Mit?

- A vászonynéműt.

- Olyan kevés van?

- Mindeniknek van egy.

- Egy?

- Egy őtő.

- Több nincs?

- Minek a?

- Kimosni.

- A.

- Sose mossák?

- Zsírba.

- Hogy ?

- Mikor új, béavatjuk jó avas zsírba. Akkor ojan lesz, mint a bűr. Eltart a, Isten tudja meddig. Egy kis kímílettel.

Ő csak nézte ezeket az embereket, ahogy itt élnek, egészségben, erőben, asszony s étel és ruha nélkül.

- Vallás? - mondta egyszerre nekik.

- Mi a?

- Mi a religiójuk?

- Rígijó? Maffene a.

- Hit?... Mit hisznek?... Keresztények vagy eretnekek?

- Minek a?

- Hát az Isten... Istent hinni... imádni...

Az emberek hallgattak s csak néztek.

- Mikor láttak papot?

- Papot?... Mija? Eszik azt vagy isszák?

- Hát maguk nincsenek megkeresztelve?

- Ki hogy... Az a fekete ember, amék kendet megmarkolászta, mikor gyütt, az az ördög fia.

- Az ördögé?

- Váltott gyerek... Csajbákos... De a baromho jó...

- Persze, ide nem jön pap... - tünődött Simoni.

- Én láttam egyet gyerekkoromba, - mondta a kisszámadó... - Nagyon cifra vót, de a jóisten akárhová tegye a nyelvit, nem tudom mit s mit énekelt, de nem értett abbul senki egy ígét se.

- Deákul, - mondta Simoni.

- Ammi?

- Krisztus urunk... Krisztus urunkat dícsérte.

- Mán nem tudom, dicsérte-é vagy szidta, mert nem értett abbul senki emberfia egy hangot se.

Simoni hallgatott. A pásztor felböffent.

- Hát Krisztus urunk gyiák vót?

- Nem.

- Tán nem is tudott gyákul?

- Nem, - mondta meggyőződéssel Simoni.

- No hát akkor Krisztus urunk se értette, hogy mit miskurált a pap. Mer én amondó vagyók, hagy Krisztus urunk feltámadhatott, de hogy hótta után tanuljon meg gyákul, azt nem hiszem.

Simoni ebben az eretnekség hangját kezdte felismerni.

- Hát prédikátort láttak? - kérdezte.

- Prédikátort?... aztat igen.

- Hun?

- A van most mindenütt. Gyünnek az ingyen kenyérre.

- Ingyen kenyér?

- Há persze. Nem kell nekik érte dógozni. Beszél. Ugat. Ugatni lehet.

Simoniban most valami furcsa érzés volt: neki, aki a prédikátorok üldözője volt, ez a mély megvetés nem tetszett. Úgy érezte, hogy ez szembeszáll vele is, ez az állat mindennel, ami lélek.

El is hallgatott s gondolkodott. Nézte ezeket a vad embereket, ahogy esznek, gyúrják magukba a kövér húsdarabokat s nyers mocsári gumót hozzá. Vademberek ezek. Vadállatok.

Vagy egy másfajta, egy más világ.

S mégis valamennyi olyan volt, mintha egy született uraság volna. Milyen gőgösen s egyenesen ülnek s hogy hallgatnak. Nem izgatja őket az, hogy idegen ember s úr van jelen. Nem kíváncsiak rá, egyetlen kérdést nem tesznek fel neki. Jött s megy. Az ő dolga.

Annyira, hogy benne nem maradt meg a szó. Valahogy úgy érezte, hogy kötelessége megmondani, ha ő megkérdezte őket...

- A hajdúfődre megyek... De eltévedtem... Nem tudom az utat. Nem felelt ott senki.

- Nem vóna itt egy legény, aki elvezethetne?

Hallgatás.

- Olyan ajándékot kapna tüllem... Tallért...

Csönd.

- S nem is egyet.

Még nagyobb csönd.

- Nem sajnálnék kettőt, hármat... Katonákat akarok ott lelni... Az erdélyi fejedelemnek... öt pengő egy gyalogos, hét egy lovas...

Itt beszélhetett.

- Nem akarnak pénzt keresni?

Megszólal a számadó:

- Minek nekünk a píz uram... Nem is láttam pízt nem is tudom mióta... Őrizgetni?...

- Vásárolni rajta.

- Mit?

- Kenteknek is csak kell valami.

- Mi?

- Maguk is csak emberek, maguk is csak élnek. Valamiből hasznuknak kell lenni.

- Nem kell nekünk haszon. Ríti gulyásnak nem kell haszon.

- Há magának semmije sincs?

- Van.

- Mi?

- Baromjószágom van.

- Mennyi?

- Ekkevis.

- Azt is szerezni kellett. Valami keresés kendnek is elkél. Hogy vigyáz magára?

- Én csak arra vigyázok, hogy mindig legyík annyi marhám, akibül a kár kiteljík...

- Hány darab marhája van?

- Van vagy kétszáz.

Erre Simoni hallgatott el.

- Kétszáz?... Mit akar; az egy egész csorda...

A számadó megszólalt:

- Gulya.

- Hát gulya.

- Szűzgulya.

- Oszt mit csinál vele?

- Örzöm... Vigyázok rá, hogy baja ne legyék...

- Oszt felesége sincs?

- Nincs.

- Gyereke sincs?

- A van.

- Van?

- Van vagy tizenhat.

- Micsoda, gyerek?

- Az.

- Tizenhat gyerek?... Hát ha nincs felesége, hogy van gyereke?

- Hát uram, a felesíget mink nem szeretjük, szilajok. Mer a csak baj. Akadik. Mink itt vagyunk a mezőbe, rítbe. De azír az asszonyt szeretjük. A meg minditig van. Kivált tavasszal. Így oszt gyerek is van.

- S itt neveli a gyereket?

- Mikor mán idevaló. Ez is az én fiam. Ez a kisbujtár. Meg még nígy. Az is az én gyerekem, amék ketek ide hozta... Mer lássa, az ember csak abba bízik, amit maga csinál.

S ült rendíthetetlen komolysággal, fejét maga elé lógatva, nagy pofacsontja feszült s öreghasa lógott.

Simoninak, a felvidéki úrnak nagyon furcsa, nagyon idegen volt ez.

Most a számadó felállott, felvette a nagy bőrsubát s kiment.

Utánament a másik ember is. Pedik ezt sajnálta, mert ennek oly beszédes mosolygó szeme volt, evvel jobban el lehetett volna beszélgetni.

Ő is felállt s kiment, megnézni a lovát.

Az ég alatt dermesztő volt már a hideg. Az ég csillagokkal tele, teleszórva, mint vetéskor a szántás búzaszemmel. Megkereste a lovászát; az gondosan lecsutakolta a lovat s a lovak ropogtatták a szénát, csak úgy a szabadban. Megveregette a ló nyakát.

- Szegény lovam, - mondta - bírod-e még? Így fagyoskodni az ég alatt ebben a vad világban.

Bizony ennek nem volt olyan hosszú szőre, mint a pásztorlovacskáknak, amelyek oly bozontosak voltak, mint a medvék. Megfagyott a párájuk s deresek, őszek lettek.

- Hogy bírjátok ezt a kutya hideget, itt egész télen, - mondta egy álldogáló legénynek.

Az felnevetett.

- Van enyhely.

- Micsoda?

- Melegítő.

- Milyen?

Az csak nevetett.

- Hát ha má nagyon elgémberedik az ember, felveri fektibül a marhát, a helyire fekszik. A jaó meleg.

Ezeknek nem kell pénz, ezeket nem lehet megvenni.

Visszament a kunyhóba, mert úgy el volt törődve, aludni akart valamit.

A gyerek már bóbiskolt, de minduntalan felébredt, nádat vetett a tűzre, azután már aludt is tovább.

Ő is leheveredett a subára s betakarózott a saját bundájával s rögtön elaludt s csak akkor ébredt föl, mikor kint rettenetes kolompolást és tülekedést hallott.

Ijedten kiugrik a kunyhóból s látja, hogy a gulyát verik.

- Tila tee, tula tee.

- Mi az?

- Rajtunk a víz uram, keresd a lovadat, mer meg vagyunk szoríva, ki kell menni a vizen, vagy itt pusztulunk.

Hajnalodott s iszonyú volt a hideg.

Még visszagondolni is rettenetes volt erre a hajnalra.

A jószág csak úgy ömlött, a gulyáslegények verték bottal s hosszú vastag kötélostorokkal kongatva. Egy irányba hajtották, ismerték a helyet, mint a vidra. A szegény jószág folyton hasig úszott a jeges vízben, a ló is alig érte körömmel a földet.

Órákig tartott, míg a tiszta partra értek.

Ott aztán bevárták a reggelt.

Ők szívesen tovább mentek volna, de meg sem tudtak mozdulni. Inkább beszorultak hát az állatok közé s a lovak reszketve szivták a tehenekből gőzölgő meleget.

Reggel volt, mikor messziről, hajóról kiabált valaki. Egy fekete ember jött a faluból, a gazda. Harmadmagával volt s csunyán veszekedett. Szidta a számadót, mint a bokrot, hogy előre kellett volna látni a veszedelmet s idejébe kimenteni a gulyát.

A számadó hallgatott, mint aki bűnösnek érzi magát.

- No, gyerönk, gyerönk tovább, - ordítozott a gazda.

- Hoá nagyuram, - mondta a számadó.

- Ráhajtani a csapásra.

- De hoá az isten szerelmiér, ezt a fáradt, elszaggatott jószágot, mind elviszi a víz.

A gazda ott állott ridegen, még keményebben, mint ők, esküdözött, hogy csak a városba érjenek, valamennyit vasra vereti, huszonnégyig vágatja, a fejüket karóba szedeti.

- Magad barmára tudtál vigyázni, vén akasztófa, - meredt a számadóra - az a parton van? az enyimet az alsószigetsígbe hattad?... Hajtsd a barmot!

A számadó, a mogorva vén ember letérdepelt, fejét verte, sírt; hogy haggya a jószágot pihenni legalább délig, nem bírják a nagy vizet, életére esküdött, hogy délben elviszi hiánytalanul, semmi baj nem lesz, nem lehet most nekimenni, ő megy előre gázlót keresni a fiaival.

- Györfia vagyok, ismér ke, hihet ke.

A gazda nem törődött a beszéddel, egyre vadabbul őrjöngött.

Most elnézték, amit a gulyások csináltak, ahogy felverték a sárbul, fektibül a szegény állatokat s nekihajtottak a nagy víznek, amerre a gazda parancsolta. Simoninak az volt az érzése, mintha a gazda erőszakkal verné a veszedelembe a csordát.

Hosszú ideig, egy-két óra hosszáig csak ment, úgy ment a szarvas sereg a nádason, bőgve, úszva, egymásra tolulva, tülekedve, lihegve. A kis borjak elmaradtak a sáron s utánuk bégettek, míg el nem merültek. De most már nem volt megállás, csak hajrá tovább.

Egyszerre csak egy nagy áradathoz értek, ahol úgy rohant a víz, jégtáblákkal, de azon túl a száraz part intett.

A katonák is sírtak dühökben s féltek a vad és ismeretlen veszedelemtől. Már régen levetették a csizmát s nyakukban vitték a ruhát, a ló mellett úsztak, serényükbe kapaszkodva.

Most minden az isten ujján volt, az imádság tartotta őket.

A gazda hajón kísérte őket s az ökröket, kötélen vonta a vezérbikákat magával.

A lovak egyszerre csak földet értek. Felkaptattak, remegve állottak lábukon s összedőltek, mint az agyagváz.

Simoni visszanézett. Rettenetes volt látni, a szegény barmok nem bírtak kijönni a szárazra, tízével, húszával merültek el a vízben s az ár sodorta őket lefelé, balkézre, isten tudja hová.

Az ég szürke volt, nagy köd, semerre sem lehetett látni.

Déltájban, mikor összeszedték magukat, csak nézték, ahogy a számadó gulyás élete kockáztatásával a hajóval harminc-negyven darabot kihozott a nagy vízből.

Csak a töredéke maradt a gulyának.

A gazda ott állott a hegyen.

- No gulyás, - azt mondja - te felelsz ezér. Kétszáz marhád vót, fele se telik ki a káromnak.

A gulyás szeméből ömlött a könny.

Egyszer csak odaállott Simoni elibe.

- Jó uram, - szólt - elviszel-é?

- Hová?

- Hajdúnak.

- Jössz?

- Megyek, uram... Mer itt má nincs keresnivalóm... Kétszáz darab lábasjószágom van, de ennek a markábul egyet se láthatok többet... mehetek mán alá is, meg fel is... Jó lesz mán a tallér...

Próbált még utánuk nézni az elmerült teheneknek, de már csak egy darabot tudott kihozni; tiszta volt a határ, valahol a gyékényben felfordult hassal feküdt egy nagydarab állat...

- Mán e csak a csíknak jó, meg a piócának.

De azért ő maga nem ment el a hajdúságra, ment a gazdával a városba, hátha még valami reménysége volna, de az ellen egy szava sem volt, hogy a legényei közül négyen odaszállottak s velük mentek.

De ez is, hogy a gazda ne lássa, csak úgy szökve, suttyomba...

Megfordultak vissza Derecske felé s ügettek a lucskos, jeges mezőn.

Mikor harmadnap beértek a hajdúföldre, úgy emlékeztek az egészre, mint egy lidérces veszett rossz álomra.

- Katonát keresek az erdélyi fejedelem hadába, - mondta az első falu bírájának. - Kapok-e legényt?

- Tízezeret uramék, - mondta a bíró. - Ihhelhót itt az egész világ.

- Nohát akkor vigyetek Hadházra, Fekete Péter uramhoz.

- Mit füzetsz?

- Öt tallér a gyalogos, hét a lovas embör.

- Mind felszállunk, uram... Ó de boldog idők, mikor Nagy Andorjás urammal Erdély fődjín jártunk... Aranyország az uram, van ott minden. Olyan az uram, mint a paradicsomkert...

- Vótak-é itt császáriak?

- Vónának még most is, de kupcihér csavargó nipsíg, három tallért adnak csak egy emberfejír, lovas se kap többet ötnél. Még azt se kapja meg, ismerjük, mindig csak rablásra szorítja a nímet a magyarságot.

Szegényes kis falvak voltak ezek. A férfiak mind a piacon ácsorogtak sűrű tömegben a bíró háza előtt. Soványak voltak s kopottak s szakadtak, mert ezek nem éltek földtúrásból, csak a hadivállalat volt a kenyerük.

(Folyt. köv.)