Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 5. szám · / · KÉPZŐMŰVÉSZETI FIGYELŐ

Farkas Zoltán: OLASZ MENTALITÁSÚ MAGYAR MŰVÉSZET?
(Disputa)

Az idei velencei nemzetközi művészeti kiállításra vonatkozóan a vallás- és közoktatásügyi minisztérium körlevelet intézett a művészcsoportokhoz, melyben többek között a következő olvasható:

«Ez alkalommal a veneziai olasz kiállítási bizottság határozottan kifejezett kivánságára, a magyar kiállítás anyagát oly műalkotások fogják képezni, amelyeken az olasz művészet befolyása, az olasz mentalítás, illetőleg az olasz tájék különlegessége jutott kifejezésre.»

Ez az éppenséggel nem művészi fogalmazásban előadott korlátozás egynémely tekintetben alkalmasint gondolkodóba fogja ejteni művészeinket. Az olaszoknak mindenesetre joguk van, hogy olyan festmények és rajzok és szobrok kiállítását kívánják, amelyek több-kevesebb vonatkozásban állanak hozzájuk. Megértjük, hogy nem kevésbé érdekli őket az a lelkesedés, melyet a gyönyörű olasz tájak művészeinkben keltettek, hogy kiváncsiak arra a különbségre, ami magyar és olasz művészek felfogása között azonos témákon mutatkozik, hogy büszkén akarják világgá hirdetni: ime Európának hány kitűnő művészét ihlették meg hazánk szépségei! Mi viszont jól tudjuk, hogy épen legjava mai művészeink alig festettek olasz tájakat, úgyhogy Mannheimeren és Fáy Dezsőn kívül csak jelentéktelen művészeink munkáit tudjuk elküldeni.

Körülbelül így áll a dolog az olasz művészet befolyásának feltüntetésével is. Művészetünk a mult század második fele óta alig mutat közvetlen olasz hatást, mert Bécs, München, Düsseldorf és végül a legdöntőbb mértékben, Párizs hatása alatt állottunk. A miniszteri parancsszóval megrendelt római neoklasszicizmus pedig rövid egy év alatt még nem tudott kiérlelődni a római intézetben. Nem marad tehát egyéb hátra, mint hogy néhai jó Markó Károlynak és körének alkotásait küldjük ki, ami mindenesetre arról fog tanuskodni, hogy országunk művészetben is eléggé konzervatív.

Ám hadd legyen mindez rendben! Ne gáncsoskodjunk! De mi van az olasz mentalítással? Olyan műalkotásokat vigyünk ki, mi magyarok, amelyek az olasz mentalítás különlegességét juttatják kifejezésre? Alig hisszük, hogy ez a furcsa gondolat megfelelne az olasz átirat fogalmazásának. Inkább művészeti ügyosztályunk leleményességét dicséri, mely az eredetit talán félreértve, még határozottabban megnyomta a pennát és nem gondolta meg, hogy valami lehetetlenséget kíván művészeinktől. Nem elég, hogy illedelmesen konzervatíveknek kell lenniük, hogy óvakodniok kell minden művészeti ujságtól, mert az nemzetietlen, ha ki akarnak jutni a külföldi kiállításokra, hanem még az olasz mentalítást is magukra kell ölteniök. Velencében olaszt, Párizsban franciát, Londonban természetesen angol-száz-skótot és így tovább. Ezt az olasz mentalítást nem is olyan könnyű megszerezni, hiszen az átkos latin nyelvtanítás még nincsen eltörülve és helyette legtöbb középiskoláinkban hiába keressük azt az olasz nyelvoktatást, melyet egy római beszéd büszkén megvalósítottnak jelentett ki. Sőt tovább megyünk: mi az az olasz mentalítás? Vajjon Lionardo pogánysága, Michelangelo titáni vívódása, a praerafaeliták zsenge bájossága, avagy a novocentista festők ábrázolásmódja, vagy tán a fascismus? Bár ezt aligha tudnók valami szemléletesen kiemelkedő művészegyéniséghez kapcsolni!

Nem csoda tehát, ha művészeink nagy zavarban vannak és sehogysem tudnak tisztába jönni a művészeti osztály köríratának mentalításával.