Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 5. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · MAGYAR IRODALOM

Schöpflin Aladár: A CSODAVÁRÓK
Surányi Miklós regénye - Singer és Wolfner kiadása

Nagyon nagy igényeket támaszt önmagával szemben Surányi Miklós új regénye. Modern eposz akar lenni, a magyar úriosztály modern eposza, ahogy ez az osztály a háború előtti gondtalan ellátottságából, úri büszkeségéből, konzervatív maradiságából a háború poklain át lezuhan a tönkremenésbe, megsemmisül nemcsak vagyona, hanem az egész életnézete, sokszáz éves tradiciója s ahogy a megmaradt új nemzedék próbálgatja a romok alól kinöveszteni a jövőt. Az eposz egy családról szól, de szimbolikusan benne van ebben a családban az egész nagy osztály, mely időtlen idők óta uralkodott ebben az országban, sőt bizonyos értelemben az egész nemzet is. A Péterffyek, akik el voltak szóródva az egész országban, a Dunántúltól Erdélyig, valamikor hatalmas dinaszták, számlálatlan ezer holdak urai, már a háború előtt sorra mind tönkrementek, csak a kötelességtudó, okos Klema asszony tartotta bennük a lelket és a testet tréfásan Péterffy-penziónak nevezett házában. De még urak voltak, mert uraknak érezték magukat s mindenki annak érezte őket, megvolt bennük a hit önmagukban, fajtájukban, az úri büszkeségben, erkölcsben, mindabban, amit azonosítottak a magyarsággal, a becsülettel, az élet értékével. Valamennyien egy-egy típus: az ősanya, aki csak emlékszik, a multban él, már jelene sincs, a kemény, jószívű háziasszony, aki magától értetődő családi érzéssel gondoskodik mindenkiről, az öreg gavallérok, akik tönkremenésük után bevágódtak a családi penzióba és ott maradtak életük fogytáig, az egyik a család genealógiáját bujja, a másik öreg kuruc dohogással szidja Bécset és a közösügyes kormányt, a harmadik aulikus, kormánypárti. Közéjük veti a háborús világ azt a Péterffyt is, aki e birtokos nemességből átcsúszott a hivatalnoki nobilitásba, Péterffy Andrást, nyugtalan, fantasztaságra hajló feleségével és gyermekeivel. A háború aztán szétzilálja a családot, a még fiatal férfiak a harcba kerülnek, elpusztulnak, nyomorékokká lesznek, hadifogságba jutnak, ami vagyon még maradt, az pusztul, de pusztulnak a régi erkölcsök, omladozik a hit, tragikomikus pózzá válik az úri büszkeség, a háború, forradalom, kommunizmus kiforgatja magukból az öregeket, inficiálja a fiatalokat - a régi uraságnak vége, a szétszakadt országban szétszakad az osztály, mely uralkodott rajta, megszakad a tradició s az új nemzedéknek újonnan kell kezdeni mindent, munkával, üzlettel, tudással. A megmaradt Péterffyek közül egy orvosnő lesz, egy kis nyolcvan holdas földön gazdálkodik és így tovább. Egy nagy tradiciójú történelmi osztály elmult s aki megmaradt belőle, arra új, nagy munka vár, alulról fölfelé.

Surányi ennek az osztálynak az alakjait nem azzal a melankólikus humorral nézi, mint egykor Mikszáth, nem is azzal az atyafiságos maliciával, mint Herczeg és Csathó. Az ő szemlélete a szimpatizáló objektívitás. Meglátja, hogy ezek az emberek nem életrevalók, nem a mai életre valók, el kell tűnniök, de sajnálja is őket, mint a régi Magyarország egyik utolsó maradványát. Az író a mai levegőben él, mai életideálok alapján ítél, de nem ridegen és megértés nélkül. Sőt szereti azokat, akiknek sorsáról ítél, életértékeiket megbecsüli, de nem azonosítja magát velük. Ez az attitude a Surányi tulajdona, eltér mindenkiétől, aki eddig a magyar gentry sorsáról írt. Ez az új szemlélet mutatja legjobban a különbséget Surányi és előzői között, de a mai és régebbi kor között is. Surányi értékesítette e modern világ tapasztalatait, a magyar dolgokról való tudomását s a modern irodalomnak azt a tendenciáját, hogy a társadalomnak nemcsak mulattatója, hanem kritikusa is kiván lenni.

De az eposz csakugyan eposza-e a magyar gentrynek az utolsó húsz év alatt? Csak kételkedéssel lehet erre felelni. A magyar gentry a huszadik században már nem volt az, ami a mult század utolsó harmadában. A pusztulási folyamat a mostani század elején már jobbára megállott. Aki nem bírta magát tartani, az akkorra elpusztult, aki megmaradt régi birtokának legalább egy részében, az már tartotta magát és vagyonát, megtanult gazdálkodni. Végzett földesúr volt elég a háború előtti évtizedben is, de már nem volt olyan értelemben típus, mint Mikszáth idejében. Olyan családok, mint a Péterffyek Surányi regényében, voltak még, de nem voltak a gentry életének reprezentánsai, mert akkor már modernizálódott és stabilizálódott a gentry az előző évtizedek válságai után. Itt tehát érzünk valami hiányt a regény koncepciójában: nem egészen azt mondja, amit mondani akar. A nekiindulás széles vonala összeszűkül egyetlen család sorsának képévé. Az író ezt mintha érezte volna, a regény folyamán többször is igyekszik megmagyarázni, hogy a Péterffy-család csakugyan szimboluma az egész magyar úriosztálynak, de a tényekkel szemben ezek a magyarázatok nem győznek meg, sőt némi gyanút keltenek. Ami aztán a család háborúalatti szenvedéseit és veszteségeit illeti, ezek nem egy osztálynak, hanem mindenkinek a szenvedései és veszteségei.

A koncepciónak ezzel a bizonytalanságával függnek össze a kompozició lazaságai, - egy ilyen nagy művet, mely hosszú időt fog be, nagyszámú embert mozgat számtalan különféle helyzetben, csak a koncepció következetessége tarthat össze. Az elbeszélés szálai minduntalan szétfutnak, elindított motívumoknak magvuk szakad, az alakok feltünnek és eltünnek hosszú időkre, hogy módosult jellemmel és külső élettel tünjenek később ismét elő, fontos alakok útközben teljesen elejtődnek, vagy megállnak kifejlődésükben. Egy példát: a regény első kötetének nagyobb része azt a hitet kelti, hogy itt a Péterffy András családja s ebben is Ágnes története a fődolog, mert ennek az ügyeit tárgyalja az író legrészletesebben. Aztán lassankint a Péterffy-nemzetségnek ez a része egészen kihull a cselekvényből, mely azután tengely nélkül, részletekbe bomolva folyik tovább. Ez egészen nyilvánvalóan onnan van, hogy a széles arányokra épített szerkezet fölött nincs elég szilárd eszmei kupola.

Viszont a szerkezet lazaságából folyik a jellemrajz hézagossága. A feltűnő és eltűnő alakok nagyobb részének nincs elég határozott kontúrja. Az igen nagy terjedelemmel szemben meglepően kevés vonással rajzolja az író az alakokat. Legszélesebben rajzolt alakjának, Ágnesnek összes vonásait ismerjük már az első fejezetekben, ezután már egyre csak ennek a vonásai ismétlődnek különféle szituációkban: az alak nem tárul ki, nem tudunk belemélyedni, nem ismerjük meg igazán, - nincs kimerítően tárgyalva. Nem is érezzük a teljes azonosságot története különböző fázisaiban. Volna egy azonossági bizonyíték a fantasztaságában, mely a nyugalmas máramarosszigeti otthonban buja elképzeléseket és nyugtalan elsóvárgást sugall neki, a háború alatt, mikor a férje a harctéren van, a hadigazdagodás lázába ejti és felcsábítja a főhercegnő kamarásának garzonlakásába, de ezeknek a különböző cselekvéseknek és helyzeteknek egy lelki tőről fakadtsága nincs eléggé megvilágítva, némi lelkiismeretfurdalásokon kívül nincs is semmi következményük sem a maga sorsára, sem a többiekére. Az író invenciója események, helyzetek dolgában gazdag és változatos, de a lélektani invenciója kevés. Sajátságos, az alakok együtt élnek, egy családban, egy házban, szorosan összetartoznak, és mégis életük párhuzamosan halad, az egyiknek a sorsa alig van kapcsolatban a másikéval.

A regény minden értéke a részleteiben van. Gyulai Pál sokat idézett szavával: minden részlete értékesebb az egésznél. Egyes részletei nagyon szépek, erővel és színnel teljesek, egész sereget lehetne kiemelni közülük, amely a mai magyar regényírás javához tartozik. A kassai garniszállóbeli jelenet, a menekülés Máramarosszigetről (külön kis kompoziciónak is kitűnő, amint bele van szőve az abbáziai estély keretébe), Ágnes útja a főhercegi kamaráshoz, később a forradalmi komunista-tanya; - sok volna mind e részleteket felsorolni. Ezek közül a valóban szép részletek közül kirínak azok a politikai és történetfilozófiai fejtegetések, melyeket az író részint a maga nevében mond, részint egyes alakjaival mondat el, - ezek bizony nem sokkal különbek tetszetős zsurnalisztikai banalitásoknál.

Surányi regénye egészében nézve nagy tévedés, de minden lapja azt bizonyítja, hogy egy kitűnő író tévedése. Az írónak az anyaggal való viaskodásában az író maradt alul, de közben olyan erőt fejtett ki, olyan nekilendülésekkel, amit nem lehet érdeklődés nélkül nézni.