Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 5. szám

FARKAS ZOLTÁN: SZINYEI-MERSE PÁL MŰVÉSZETE

Február 2-án volt tíz éve annak, hogy Szinyei Merse Pál meghalt, Ez az évforduló ismét eszünkbe juttatta, hogy még mindig mennyivel vagyunk adósai a nagy mester emlékezetének. Még mindig hiányzik az olyan Szinyei-könyv, mely a művészettörténet összes eszközeivel és az írásművészet hiánytalan készségével adna képet arról, hogy ki volt Szinyei. Bemutatná összes eddig felkutatott műveinek ábrázolását, felölelné életének eddig kellőképen fel nem tárt részleteit, munkásságának stíluskritikai feldolgozását - hiszen épen ebben az irányban történt a legkevesebb -, megállapítaná a történeti vonatkozásokat, melyekről annyi téves állítás terjedt el és ami mindennél fontosabb, magából Szinyeiből rajzolná meg egyéniségét.

Ez a könyv, sajnos, még ma is megíratlan, pedig az elmult tíz esztendő közelebb segített a nehéz feladat megoldásához. Már csak azért is, mert az európai festészetnek ama dicsőséges korszakától, melyhez Szinyei is tartozott, meglehetősen eltávolodtunk. Olyan képzőművészeti törekvések korában élünk, amelyek benne gyökereznek ugyan Szinyeinek forradalmi korában, de sudarukat másfelé növesztették, más égtájak felé bontottak koronát, sőt már levelüket hullatják. Tehát van már némi távlatunk, ahonnét összefoglaló látáshoz érhetünk. Aztán Szinyei egyes alkotásai és egymástól élesen különböző korszakai között értékük szempontjából is ma már könnyebben különböztethetünk, mint tíz év előtt, midőn némelyek kései műveit még fölötte túlbecsülték; közelebb juthatunk tehát ahhoz, ami Szinyeiben örök értékű.

Közben rá fogunk eszmélni arra, hogy számos eddigi megállapítás revizióra szorul s hogy vannak olyan nem mellőzhető szempontok is, melyeket Szinyei művészetével szemben alig alkalmaztak, úgy hogy végül is módosulni fog a róla kialakult felfogás. Legelsősorban az a nézet, amely Szinyei nagyságát hibásan próbálja megokolni. Hermann Lipót az idei Szinyei-emlékünnepélyen tartott beszédében helyesen mutatott rá arra amit öt év előtti beszédemben határozottan hangsúlyoztam, hogy Szinyei nagysága nem művészettörténeti relatívitásokban rejlik, hanem hatalmas teremtő erejében. Szinyei nem azért nagy, mert a Majálissal megelőzte a többi plein-air festőt, ami különben sem igaz, hanem mert véle és a köréje eső évek többi festményeivel is ritka genialitást sugároz. Akármilyen újak, merészek és forradalmiak is e képei a múlttal szemben, nem ebben rejlik nagyságuk hanem abban, hogy önmagukban annyira befejezettek, ki nem egészíthetők és varázslatosak, hogy az alkotás szépsége iránt fogékony szemlélőt azonnal kiemelik a tapasztalati életből és egy másik végtelen világba ragadják.

Aki a Szépművészeti Múzeum gyönyörű Szinyei-termében boldog órákat töltött és gyönyörködését magyarázni próbálja, de nem csupán a történet szempontjaival vizsgálódik és mércsikél, hanem valóban érzi is, hogy nagy egyéniség varázsa alá került, aki az időt túlélő hősöket keres, sokkal közelébb fog jutni Szinyei egyéniségéhez. Páratlanul friss és fiatal alkatóra ismer, aki az ellenállhatatlan hódítók örök fiatalságával, meglepetésszerűen szökken fel a derűs világbatekintés emberfeletti, kristályos levegőjű hegytetőire.

Szinyei végigjárta ugyan korának tradiciókban gyökerező iskoláit és érintkezésbe jutott fiatalságának némely szintén európai jelentőségű festőjével, de az a sok mindenféle, amit a kifejezés formáiként tanult, s amit környezete ideig-óráig követésre méltónak kínált neki, majdnem nyomtalanul pergett le róla. Közéje és a magyar felvidéki táj közé, melynek emlékét kitörölhetetlenül őrizte emlékezetében, nem lopakodott képzőművészeti visszaemlékezések fátyola. Festményein e táj lelke szólalt meg. Élete a táj lelkéből sarjadzott, képzeletét ez gyujtotta lángra. Fiatal korából vannak kitünő arcképei is, de mégsem az emberfestés mestere, igazi éltető eleme a tájék. Sőt ami emberi forma foglalkoztatta, legtöbbnyire az sem önmagában érdekelte, hozzá is a tájékon át jut el, annak részévé teszi: az emberi megjelenés csak egyik színes virága a rétnek, mezőnek, erdőnek. Kompozicióinak - mert a fiatal Szinyei inkább megfest és nem lefest - a tájék nem csupán háttere, nem is milieu, hanem az alkotás alapeleme, viszont az alak sem puszta benépesítése a tájnak, az ember és a természet nála nem mesterséges összekapcsolásban élnek, hanem egyazon gyönyörű világot jelentik. Abszolút derűvel felfogott egységet alkotnak: az életnek a végtelenségig kitáruló szépségét.

Szinyei mindig az élet csillogó derüjére irányítja látását és képzeletét. Kétségek, töprengések egy pillanatig sem zavarják nyugodt gyönyörködését, mindig a tavasz napfénye csillog lelkében. Nem is sokat keresgél, hogy kifejezze magát, mert olyan dúsgazdag, hogy mindent felmagasztosít fiatalságának kristályos világításában. Semmi sem kicsiny neki arra, hogy viruló tavaszát elénk véle kiöntse, elég egy műterem-sarok, egy felszállásban lebegő tarka léghajó, vagy hintajelenet, mert mindet épen olyan emelkedett ritmusokká alakítja, mint a sárosi felvidék napsütésben pompázó domját, vetését, erdejét. Meg sem látja azt, ami nem illik boldogságának örök tavaszához, amely nem hűvös, de nem is forró: zöldelő rétek, a messzeségből kékesen fátyolos erdők, színesen tarkálló virágok, a levegő tükrében csillogó ruhák: csupa átlátszó és világító szín káprázatos forgataga.

Az élet szépségeivel eggyé vált, de mégis feléjük emelkedő fiatal nagyúr életélvezete ez, mely minden hétköznapiság nélkül való. Örökös ünnep, ahol nincsen sóvárgás, mert minden úgyis az övé, ami után kezét lassan kinyujtja, mert nincs benne semmi kapkodás, semmi halmozás. Emelkedett és választékos művészet ez, csömör nélkül való és teljesen kielégülő, de mégsem felszínes és mégsem édeskés, sohasem az, mert mindig mélyről támadt és ájtatosságra hív! Nem kérkedik, bár büszkén zengi az elfinomodott érzékek halkszavú melódiáit; nincsenek követelődző gesztusai, de erre miért is volna szüksége, midőn örömei mindig zavartalanok és annyira maguktól értetődők. Hullámzásuk sincs, nem izzik mélyükön sóvár érzékiség, de nem is szűziesek. Valamiképpen egy másik életből valók, ahol nincsen bűn és nincsen jóság, nincsen epedés, de kiábrándultság sem, csak végtelenbe emelkedett gyönyörködés.

A parnasszusi világban járó fiatal Szinyeinek látása jóval nagyobb mértékben volt átformálható, mint azt észrevenni szokták. A nagy Szinyei, a fiatalkori, távolról sem ragaszkodik annyira a dolgok nyujtotta képelemekhez, a legkevésbé pedig színeik értékéhez, mint a későbbi. Átalakít, kihagy, átfest, csoportosít, egyszóval költ, mint minden nagy alkotóművész. Ha képzelete kigyúl és lobogva lángol, nagyszerű színálmokhoz jut. Ezek az álmok, ezek a színimpressziók messzire túljárnak a természeten, hiányzik belőlük minden hűvös tárgyilagosság. Később, midőn hosszú időre terjedő önkéntes számkivetése után visszatért közénk, érzékeinek ez a teremtő képzelete erősen lecsökkent, jobban símult az úgynevezett valósághoz, de eltávolodott a művészitől, mely mindig átalakító teremtés és sohasem utánzás. A fiatalkori Szinyei fantáziája még szabadon szálló, mert hiszen a Majális nagyszerű színpompája valóban delirium colorans, nem a valóság esetlegessége adta, hanem Szinyeinek képzelete kötötte páratlanul gazdag tarkasággal pompázó csokorrá. A Hintának kavarogva könnyed színei sem valamely jelenet pontosan másolt színei, hanem éppenúgy egy képzelete kiegészítette színlátás, mint legtöbb fiatalkori képéé. A színek előbb éltek benne és aztán érlelődtek témákká. Az öregedő Szinyeinél ez, sajnos, már nincsen így, tárgyhozkötöttebb, fantáziátlanabb és jóval hűvösebb is, a delirium csökkent, az alkotó erő megfogyott, művészete már sokkal tartózkodóbb.

Szinyei különben is egy kissé mindig tartózkodó volt. Nincsen meg benne más nagy festők pazar önmagukfecsérlése és nincsen benne semmi vágy, hogy ellágyultan tárja fel lelkét. A varázsló otthagyta kincseit, de arcát nem igen mutatja meg. Eltünik az enyhe tavasz árnyéktalan áttetszőségében, ahol minden a legapróbb részletekig kirajzolódik előttünk és nincsenek rejtelmes árnyékok: sejtelmek számára nem marad hely. Napfénye nem gyujt, nem mámorít a vért nem kavarja fel. Nem ébreszt mást, csak a szem meglepett gyönyörködését, érzelmek emlékét, vágyát nem kelti. Kristálytisztán derült világ ez, amelynek nincsenek rejtett zugai, rajta túl semmi egyéb sem következik, mert alkotója mindent meglátott és mindent megértett. Valami egészen ritka, pogányul egyszerű világszemléletet sugároz, a szem mindentől független gyönyörködését. A fiatal Szinyei lelkében élő szépség és fiatalság magától értetődő, természetes dolog volt, vele született tulajdon, melyért nem kellett küzdenie és gyönyörködni benne isteni élvezet volt, de erre a gyönyörködésre sóvárogni, vagy félteni azt, nem volt oka, hiszen olyan másképen meg nem történhetően jelentkezett benne a végtelenség szépsége. Valósággá vált álom volt, el nem futó, örökkön ragyogó. Fénye egy pillanatra sem csökkent, nem kósza felhő visszfénye volt, mely borús völgyek mélyére esik, hanem a derült kék égnek tiszta boldogsága, mely a világot nyugodtan és egyenletesen rajzolja szükségszerűvé.

Szinyei Merse Pál a világ fiatal szépségében való gyönyörködésnek legnagyobb magyar festője.