Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 4. szám · / · TAMÁS MIHÁLY: MIRÁKULUM

TAMÁS MIHÁLY: MIRÁKULUM
VII.

Vastag kévében hullott a földre a nap áldott fényessége, fű, fa, erdő és emberek tikkadt örömmel fürödtek benne. Jó volt minden, az ég is, mert langyos esti esőket adott, a föld is, mert bőséggel adta a magot, mintha vigasztalásul szánta volna azoknak, akik jövőre már nem vetnek a papi földekbe. Dacból, vagy tán számítással jó tetésen adták ki a hetven kilókat, még tréfálkoztak is hozzá, hogy hadd jusson a megholt tisztelendő rokonságának is. Magában bent mind azt remélte, hogy majd tán másra határozza magát Bakos, ha meglátja a sokat.

A mezőkről tért haza Bakos, átment a Langajtó-düllőn, innét gyalogút vitt ki az országútra, onnét meg vissza a faluba. Máskor erre járt haza, most másat gondolt. Magasan állott még a nap, jobbra előtte zöldült az erdő és arra gondolt, hogy már három hónapja van itt és még egyszer járta be az erdő útjait. Pedig szép, úgy mondják.

Nem tért le a gyalogútra, ment tovább, letarolt földeken. Erre már emelkedőbb volt a terep, de alig észrevehető: hol domb, hol lapály.

Az erdő szélén sűrű kökényes, meg szedres volt, bujkálni kellett köztük. Azután jött csak az első fa, nagy vastag tölgy, magányosan, elől, mintha silbakolna a többinek, akik utána következnek. Bakos elhaladt mellette, fel se nézett rá, csak éppen megnézte, mert nem jó álldogálni amellett, aki nagyon magányos. Nem jó társ az egyedülvaló, akár fa, akár ember.

Befogadta az erdő Bálintot és Bálint tágult orral szívta az erdő lehelletét. Milyen jó itt, sokak, erősek, együttvalók, lihegő nagy-nagy valóság: erdő, élet. Élet?... hiszen az élet a sok; a nem egy és ő olyan egy. Fák, erdő, de jó itt, Istenem, de jó vagy... Odament az egyik vén fához, megsimogatta, megveregette a reves kérget, úgy, mintha értelmes állatot simogatna és a vén tölgy megrázta magát a jótól, mintha értelmes állat lenne.

Puha volt az erdő pázsítja, mint a szőnyeg, úgy simult a Bálint lába alá. Terült a szőnyeg és hívta beljebb, beljebb.

Jobbkeze felől púpja volt a földnek, azontúlról hozzáért a víz csobogása. Arra ment, a patak felé.

Keskeny tisztása volt a lombnak, amerre a patak végigfutott, ragyogó fehéren nézett be rajta az ég az erdő testébe. A víz szaporán szaladt a kavicsos mederben, tisztán, ragyogóan, mint a jószándékú imádság. Bálint elindult a partja mentén és játékos örömmel kapott fel egy-egy kavicsot, hogy a vízbe vesse. Izmos nagy teste könnyülten libbent egyik kőröl a másikra. Szinte táncolt.

- Hiszen még csak huszonhatéves vagyok...

Ezt azért mondta magának, mert az erdő fái előtt szégyelni kezdte hirtelen támadt nagy jókedvét.

Otthagyta a patak partját, bement az első fához és mert jó, puha zöld volt a pázsit körülötte és mert elernyedt a teste a nagy vidámságtól, leheveredett alája. Két könyökét feltámasztotta, két kezébe tette a fejét, úgy nézett vissza a patakra.

Azt nézte, hogy feljebb, a patak másik partja felől három kecske baktatott lassan, legelészve a patak vizéhez. Két nagy közül az egyik fehér volt, a másik fekete, a kicsi, a harmadik, az tarka volt: fehér és fekete. Két élet eggyé lett folytatása. Leértek a vízhez, szapora kapkodással ittak belőle, a szakálluk is beleért. Lány jött a nyomukban, fűzfavessző volt a kezében és nagy, szőke haját kemény varkocsba kötötte hátra. Arra gondolt Bálint, hogy ez biztosan a Tóth Ferenc lánya, a Tóth János bátyjáé, mert csak azoknak van kecskéjük a faluban. Talán már látta is a lányt a templomban, igen-igen, vasárnap is ott ült az anyja mellett a leghátulsó padban. Fiatal még, tán tizenhatéves, most már emlékszik a szemére, igen, azzal a két nagy kerek ablakkal nézett rá, fel a szószékre. Ez az igen, most már tudja, megismeri a száját, mert már akkor a szemébe tünt, hogy ritkán látni falun ilyen piros, keskeny szájat, ami nem kicsi és mégis szép.

A lány is lejött a vízhez és kicsit feljebb a kecskéktől ő is lehajolt a vízre, hogy igyék. Egy száraz, lapos nagy kőre térdelt és úgy lapult el a víz felett. Azután felállt és a keze fejével törülte el a száján a vizet.

Várt egy kicsit, mintha gondolkodna, azután belépett a vízbe. Ahová lépett, meztelen lábától felkavarodott a fenék iszapos homokja, megzavarodott a víz körülötte, de hamarosan elkapta a folyás és eltisztult megint minden.

Tikkadt volt az erdő, hűs volt a víz, a lány hirtelen mozdulattal dobta le magáról a kartonréklit, ki a partra. Azután a szoknyáját oldatta meg, a fején át húzta le magáról. Odakerült az ing is a többihez és a lány nagyot nyújtózkodott a nap felé.

Olyan volt a bőre, mint az őszi körtének: kicsit sárga, kicsit barna, de azért mégis inkább fehér. Lehajolt a víz felé, két tenyerét telemerítette és pajkos játszással szórta két kicsi mellére. Hideg volt a víz, mert hűs erdők öléből fakadt és sietve ért el odáig, a lány kicsit, nevetőset sikított és hirtelen feküdt a vízbe. Sekély volt a víz, fektében még a vállát se lepte el és a lány jóízű örömmel hempergőzött meg benne. Azután felugrott, kiszaladt a partra, elkapta a kis gidát, meztelen ölébe vette, úgy ment vissza. Az állat gyámoltalan tűréssel vette, hogy a lány őtet is bemártsa a vízbe, meg hogy az ölébe ültesse, szembe az árral. A két öreg kint a parton aggódó csóválással nézte gyermeke sorsát.

Diadalmas, kacagó örömre csendült az erdő, a vén fák kajánul bólogatták lompos, vén fejüket és a fiatal cserjék zsenge héjja alatt lázasan futkosott az élet nedve. Minden örvendezett a szépség jóságának, a víz nótázó csobogása inkább lett ének és a virágok bólogatása inkább lett tánc, a kövek lapos kerek pofája még laposabbra kerekedett. A fák ágain a madár hívta a párját, mert közel volt az este és még nász nélkül volt a nap.

A lány elengedte a kis gidát, az fürgén ugrott el az öléből, a kövek között kiszaladt a partra és megrázta magát. A testéről szétpergő víz a lány testére hullott, a lány pedig fürgén ugrott fel ültéből és két marékkal szórta vissza rá. Mind a három állatra hullott belőle és azok ijedten futottak el a partról, beljebb a fák közé.

A lány is elunta a vizet, felállt kiment a partra és a hátát a napnak tartotta, feje előre kókkadt, két karja lehullott és összetett két keze az öléhez simult. Azután megfordult, hogy elől érje a nap két karja a feje fölött magasra lendült, hogy a teste minden kis részecskéje neki feszülhessen a sugárzó melegségnek.

Sietni kellett, el kellett szedni minden erejét a napnak, mert már éppen búcsúzóra hajolt a fák felett. Csendesült az erdő, csendesültek a fák és a patak felett hűs szellő eredt.

Bálint észrevétlen, kábult fejjel, nehéz lábakkal menekült vissza az úton, amerre jött. A fák és a cserjék mindenütt, ahol elhaladt, pajkosan, kamasz kárörömmel böktek feléje.