Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 4. szám · / · TAMÁS MIHÁLY: MIRÁKULUM

TAMÁS MIHÁLY: MIRÁKULUM
VI.

Vasárnap, estefelé együtt ült a kocsmában Siket Ignác, meg Bohus Mihály, meg Tóth János. Ittak, mint egyébkor. És beszéltek, mint egyébkor: a földről. Bohus, meg Siket tanácsbéli, azok többet tudhattak, őket kérdezte Tóth.

- Na, mi lesz a papi főddel?

Bohus keserűre húzta az arcát.

- Semmi. Visszamegy oda, ahunnét jött.

- Kár.

- Kár.

- Oszt nem lehet beszélni avval a pappal?

Siket Ignác, aki remélte, hogy neki, talán neki megmarad a föld, mert a tiszteletes úr lovat akar venni, ő meg majd komenciós kovácsa lesz, elernyedt reménnyel szólt.

- Nem avval.

Tóth János két kezébe vette a fejét, az üstökénél, úgy nézett a cilinderbe.

- Hej, de kutya egy pap, maradt vóna ott, ahunnét küldték... na, de majd elmegy.

Bohus felhökkent a szóra.

- Nem megy az, öcsém.

- De megy.

- De nem ám, mert fütyül az rád.

- Majd elválik...

- El.

- Bemegyek jövő szerdán a városba, oszt bepanaszlom az esperes úrnak, mit tett a fiammal pap létire.

Bohus Mihály apró röffenéssel nevetett.

- Jobb, ha hallgatsz arrul, mert még te is megkapod az esperes úrtól.

Siket Ignác is ráigenelt.

- Igaza van kendnek, Bohus komám.

- Így van e'.

- De beszélnénk mán egyebrül is... te Elemér!

A kocsmáros fia a kármentő ajtóból szólt ki.

- Na, mi az?

- Hozzál még eggyel... naggyal.

Elemér már vitte ki a pálinkát, nagy cilinderben, dupla adaggal. Letette elibük.

Csillogó volt már mind a három ember szemepárja, de azért mohó, kívánással nézték a tüzes vizet. Siket Ignác hozatta, ő nyult utána elsőnek és Bohus Mihály felé tartotta, annak kínálta.

- Isten éltesse kendet, koma.

Bohus kicsit huzódozott.

- Kendet, koma.

Siket a cilindert közelebb tolta Bohusnak.

- Kóstolja kend, koma.

Bohus legyintett.

- Jó kézbe van.

Siket nem hagyta.

- Jónál jobbak van.

Erre már elvette Bohus és ivott belőle, nagy, mély korttyal, az ádámcsutkáján kifeszült a bőr. Visszatette a cilindert Siket elibe, Siket rákérdett.

- Hogy esett, koma?

Bohus megtörülte a bajuszát.

- Kóstolja kend is.

Siket ivott, a bajusza beleért. Hosszút, duplát, mert hiszen jussa van hozzá. Az övé. Letette a poharat, azután az ujja hegyével Tóth János elébe tolta.

- Kóstold te is, öcskös.

Tóth János fiatalos parasztarca felvidult.

- Teszem.

Felire ürült a nagy pohár, felre ürült a gondok szelencéje is a fejekben és a szívekben. Kellett ez, mert sok volt, nagyon teli volt a szelence. Még jó, hogy így vasárnap lehet könnyíteni valamit, rajta.

- Hát ahhoz mit mond, ahhoz a csudához, amit a papunk csinált Bogyónál?

Siket Ignác kérdezte Bohus Mihályt. de kérdezetlen is Tóth János szólt közbe.

- Csuda az öreganyja, bizton spitájba járt gyógyítani, ott látott egyetmást azt csinálta utána.

Bohus bölcs magasságból nézte a pattogó embert.

- Nana, azért mégis csak megmaradt a gyerek.

Siket is ráhagyta.

- Oszt ha nem ment vón, hát meghalt vóna.

- Nem biztos.

- Biztos a', mert mán danolt is.

Tóth János felkapta a fejét, nagy csodálkozás eredt a szeméből.

- Danolt?

- Ugyan ám.

Tóth János feje az asztalra konyult, kicsit bűnbánattal. Ha danolt és megmaradt, akkor már van a dologban valami. Ezt még nem is hallotta, hogy danolt...

Megint elindult a pohár, de most már Siket Ignác vette először kézbe, csak úgy adta tovább Bohusnak, az meg Tóthnak. Ekkor lépett be a kocsma ajtaján Bakos Bálint. Tán nem is látta, kik ülnek az asztalnál, látatlanul ment el mellettük hátra, az udvar felé. Hallotta, hogy a kocsmáros másnap megy a városba, megbízatása volt számára, azért kereste. Mikor a hátulsó ajtón kiment, a három tüzesedő szem összenézett. Összenézett, azután lenézett az asztal lapjára. Az asztal fenyőlapját kiette a sok súrolás, a keményebb rostok közül kiment a puhábbja, barázdás volt, mint a szegény ember homloka. Tán azért is olyan jó arra könyökölni.

Siket már Elemérnek szólt.

- Fizetnék.

Letette a pénzt az asztalra, Elemér jobbkezével beseperte a bal tenyerébe és odadobta a többihez a nadrágzsebébe. Ignác felállt, Bohus rászólt.

- Várjon mán, megyek én is.

- Jőjjön hát.

- Csak fizetek.

Mikor az ajtóhoz értek, Tóth János utánuk szólt.

- Hát mennek?

- Megyünk.

Nagy fekete villogás pattant a Tóth János arcára, fellendült erőbül ütött az asztal lapjára.

- Én meg maradok!

Ott is maradt, ott ült tovább a maradék ital mellett. Két kemény öklét az asztalra állította, fejét a két tenyerébe vette, úgy nézett a papja után, amikor az visszatérőben elhaladt mellette.