Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 4. szám · / · TAMÁS MIHÁLY: MIRÁKULUM

TAMÁS MIHÁLY: MIRÁKULUM
I.

Kora reggel volt, amikor megérkezett az állomásra. Nem várta senki, a falu jó órányira volt a vasúttól, azt se tudta, merre induljon. A püspök rendelkezése váratlanul jött, hogy azonnal foglalja el a plébániát. Kicsit kedvetlenül hagyta ott a jó kis kápláni szobát, az íróasztalát az ablak mellett, a szép nyugalmat, de hiába, mennie kellett, mert igy rendelkeztek vele. A vonat csak egy percig állott, sietett tovább a maga útjára, csak ő állt ott a sínek között, két kofferrel, magányosan.

Az állomásról csak egy irányban vitt az út, nem tanakodott sokáig, felkapta a két koffert és elindult a poros úton. Messze az út távlatában hegyek zöldje világított feléje, a nyáreleji reggel meleg világossága ömlött el a hegyek oldalán. Nehéz volt a koffer, különösen a kisebbik, amelyikben a könyveit hozta, a reverenda fekete ujja megfeszült az izmokon, de tán észre se vette, az ereje játszott a teherrel, fiatalon, majdnem hogy hetykén vitte csontos, erős testét a két lendülő láb.

Utolért egy öreg asszonyt, kinek kosár lógott a hátán és aki a kosár mellől már az állomáson szemlélgette.

- Mondja, néni, ez az út visz Sóhegyre?

Az asszony megállt, szembe fordult vele.

- Dícsértessék az Úr Jézus Krisztus... e' la, hogy a fene enné meg ezt a büdös port, máris tele lett mind a két szemem, pég még messzi az út Sóhegyig... ha jól látom, az új tisztelendő úrnak tetszik lenni.

- Az vagyok.

- Na lám, Andrisnak is eszibe juthatott vóna, hogy befogjon a tisztelendő úr elibe...

Bakos Bálint mosolygott.

- Jó ez így is.

-... merthogy Andris az öreg tisztelendő úr kocsisa, Isten nyugtassa meg, szép két pej ló kocsisa, még nem jöttek érte a rokonok, még befoghatta volna.

A kofferre esett a pillantása.

- Azt meg tessék ideadni, inkább viszem én, mint a tisztelendő úr.

Már nyúlt is a teher után, de Bakos elhúzta tőle.

- Hagyja, néni, bírom én azt jobban, mint maga.

- De mégis...

- Hagyja.

Talán erős is volt, ahogy ezt mondta, mert az öreg asszony nagy hirtelen hagyta abba az udvarlást. Szántóföldek mellett mentek el, mellettük. mögöttük, mindenütt zöldelő kalászok messzi tava hullámzott, előttük is sík volt minden és a nagy laposságból nőtt ki a hegyek bokrétája, hirtelenül, váratlanul, a teremtő Isten szeszélyes kedvéből. És a hegy, ahány volt, mind egyfelé lejtett, mint a képráma a képet, úgy fogta körül a falu szűkön szoruló lapályát.

- Szép ez itt maguknál, néni...

Az öreg asszony hamar felengedett, örömös élénkséggel szólt a szóra.

- Azt mondják mindenek, hogy szép, hát biztosan szép, aki kívülről jön. csak jobban tudja, mint mi. Pedig de ha látnák egyszer, amikor megvadul az ég, oszt jön a víz a hegyekbül, mindenünnét csak a falura, oszt szalad, aki hová tud, mert minden egy szempillantás alatt megjön... még jó, hogy csak ritkán... hanem még nem is kérdeztem, hogy ki fog gondoskodni a tisztelendő úrnak?

- Ha a víz jön?

Ártatlan orcával kérdezte Bakos, úgy hitte, hogy erről van szó.

- Dehogy is... hanem úgy gondoltam, hogy ki fog főzni a tisztelendő úrnak, mert a megboldogult tisztelendő úrnak Filep Julcsa főzött egész életében, ott is vénült meg mellette, most is ott van még a parókián.

Bakos szeme messzi révült a sikságon, magas fekete teste hangos kiáltás volt a por fehér tengerében.

- Az anyám...

Kosánné nagyon felfülelt a szóra, talán meg is állt egy kicsit, hogy jobban magába vegye: az anyja... hm, az anyja... hiszen akkor Filep Julcsának is befellegzett, akkor neki kuss a parókiáról, odalesz a nagy dölyfössége. Hiszen utóbb, amikor az öreg tisztelendő úr betegeskedett és hogy szabadabb lett neki a kamra, már beszélni sem lehetett vele. Na de ilyet, hogy ezt is megérje az élő...

Hirtelen jött lendülettel esett neki az útnak, sietett, szedte a lábát szaporán, Bakos alig győzte követni. Egyszerre igen sürgős lett neki az út, merthogy ez igen nagy ujság, ezt hamar el muszáj mondani, hogy Filep Julcsának fuccs a ténsasszonyság. Na de ilyet... Azért óvatosnak is kell lenni és előrelátónak, nem lehet tudni, hogy lesz még és mint lesz, azért hát, ahogy elérték a falut, mégis megszólalt:

- Pedig hát jól főz Filep Julcsa...

- Az anyám is.

Az öreg asszony megállt.

- Én már nem megyek tovább, hanem ott látni a tornyot, a parókia szembe van véle, most már odatanál tisztelendő úr... dícsértessék.

- Köszönöm, néni, mindörökké.

Szétszórt apró házak között haladt tovább, hol itt lett egy, hol ott, mintha csak játszottak volna vélek a nagyok gyermekmódra, hogy ezt a kockát ide állítom, azt meg oda. Gyermekek álltak az út porában, tágra nyílt szemmel nézték a papot, aki nem volt az övék, de mégis csak pap volt, mert fekete volt a szoknyája. Nagyon nézték, hát köszönni is elfelejtettek, csak egy asszony kukkantott ki a palánkon és mondta feléje a dícsértesséket. Kosánné már befordult az első udvarba, ott már beszélt, ott már tudták, hogy nem lesz maradása Filep Julcsának, mert ez az új pap és ennek az anyja fog főzni.

Könnyen ráakadt a plébániára, kérdezni se kellett senkit, az egyik hegynek a tövibe, amelyik leginkább leért a faluba, oda épült a templom, kicsit dombosan. Szembe volt véle a plébánia, kicsit beljebb az utcától, úgy, hogy néhány jegenyefának is lett hely előtte. Széles lapos, hatablakos ház, és ahogy Bakos Bálint elért ehhez a rátekintő hat szemhez, kicsit megállt, kicsit meghökkent: vajjon mi van ebben a rátekintő hat szemben?... Csend volt ott és békesség, a hit nyugalma és a jóság csendje. A fákat is megnézte a ház előtt, a jegenyéket. Vének voltak és hallatlanul magasok, repedezettek és sebesültek, de gyógyultak és erősek. És a fejük az égnek meredt, az emberek meredt inakkal nézhettek fel rájuk. És a szél jött és beléjük harapott és tovább ment. És ők maradtak.

Barátságos susogással adtak utat fiatat társuknak.