Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 3. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · ANGOL IRODALOM

Rosti Magdolna: LYTTON STRACHEY
Elizabeth & Essex

André Maurois, ki a biographie romancée műfaját a kontinensen divatbahozta, elméleti könyvében Lytton Stracheyre hivatkozik, mint mesterre s elődre. A Strachey-féle életrajz karaktereket boncol s lelkek titkaiba férkőzik; s az Elisabeth-könyv megmutatja, hogy Strachey nemcsak a félmult Victoria-korszak, hanem az angol Renaissance alakjait is közel tudja hozni.

Micsoda tűz loboghatott a Renaissance embereiben hogy máig is elhat világolása! Mert hiszen, róluk szólva, Strachey írása is színesebb, drámaibb lesz, mint előbbi műveiben. Előkelően tartózkodó stílusát itt keresztültöri egy-egy durvább szó, esemény, borzalmas jelenet, sőt a királyné veszedelmesen komplikált lénye elemezéseinél majdnem lelkesedésre ragadtatja magát. Azért itt is megtaláljuk mértéktartását. Itt is több, mint tárgyilagos: igazságos.

Az eredmény értékes munka. Aki könyvében Elizabeth királyné jellemzéseit végigolvasta, sohasem fogja többé elfelejthetni e félelmetes asszony képét. Sem azt, «hogyan állt egyedül, józaneszű asszony csupa hevesvérű mániákusokkal telt világban», örökké a végletekben mozgó indulataik ellen csak a maga végletekig ravasz fondorkodásait szegezhette.

Mellékalakokra is emlékezni fogunk. Képzeletünkben mindig övezni fogja Francis Bacon alakját az a világosság, melyet hatalmas eszének analizálása vetít rá e könyvben. S lehet-e ezentúl Salisburyre gondolnunk s nem úgy látnunk őt, ahogyan Strachey leírja a púpos, szelídarcú kis embert: íróasztalánál ülve ír, egyre ír s csendben, észrevétlenül: itt egy intés, ott egy elejtett szó - megcsinálja az Elizabeth utáni jövőt. II. Fülöp királyt is úgy fogjuk látni az Escurial sötétzöld szobájában, hogyan próbálja szőni, kínjai közt, a világ folyását s egyre elejti beteg keze a fonalat, s egyre elveszti a játszmát elpusztíthatlan életerejű vetélytársnőjével szemben.

Strachey a modern lélekben eszközeivel dolgozik, felkeresi a szexuális korai benyomásokat és gátlásokat, de ezeken túl az emberi elme elvont strukturáját kutatja, sokkal szubtilisabb és élesebb problémát, s az ész világát elemezi igazi tudóskedvvel.

Talán ezért halványabb a könyvben éppen Essex alakja. Hiszen lehet, hogy minden meg van mondva róla azzal, hogy «ő személyesítette meg, fényes és pompás lángolásban, a lovagkor utolsó fellobbanását», de mégis szeretnénk jobban belelátni e sugárzó jelenség lelkébe. Egy helyen azt mondja a szerző Baconról, hogy «Essex cselekedeteinek belső indító okait sohasem tudta, megérteni. Az ő magasfokúan pozitív esze küszöbétől még áthidalhatatlan távolság választotta el azokat». Ezt írva, nem érzett-e a szerző is valami hasonló korlátozást?

S titok marad, mit érezhetett Essex a királyné iránt igazán.

«Valószínűleg mindig szerencsétlenség költőnek nem lenni», mondja Strachey máshol. «Bacon képzelőtehetsége minden pompája mellett nem volt elégséges...» S ezért minden akarata ellenére, ő is csak vesztébe segítette fényes patrónusát.

Így találja meg a szerző sorsok és történések legrejtettebb okait emberek jellemében. Ahol van mit megfogni: észt ésszel, ott Strachey mély pszichológiai tudása eljut a költő megérzése szintjéig. Így fedi fel, fátyolt fátyol után lebbentve, a királyné jellemének minden titkát. Megmutatja, hogyan fakad abból is minduntalan: a Sors. Íme: Essex nem halt volna vérpadon, ha «csak» lázadást szít (persze minden siker nélkül) Elizabeth ellen. De önfeledt haragos percben a fiatal Earl azt mondta róla, hogy «crooked carcase»! Ám, boncol tovább a szerző, a királyné vérig sértett hiúsága is megbékélt volna - megtörtént máskor is, csakhogy most oly indulat is ösztönözte, melyről maga sem tudott. Mélyen titokban, a gyermekkorában felgyülemlett rejtelmes szexuális bosszúvágy ingerelte a szép Essex megöletésére Boleyn Anna leányát.

De nemcsak egyeseké, népek sorsa is függ emberek jellemétől. Mert például: úgy szellemi, mint anyagi téren egyformán erős takarékossági hajlamai pacifistává tették Elizabethot. Egyedülálló ebben a történelem nagy államférfiai közt, mondja Strachey. S görbe utait járva ámítva hitegetve, hallatlanul hazug huzavonáival mégis csak kivívta a békét harminc évig, s kikölthette «harcias vén tyúk» nemzetének az ő berzenkedő szárnyai védelmében nagyranőtt kultúráját. «Mire befejezte különös ténykedéseit: íme civilizáció volt Angliában.»

«Edoz andrwpou daihwn»ezt kell Strachey könyve «morál»-jaként elfogadnunk. Az ember jelleme az ő sorsa, s ott van minden történésnek rugója és oka, a rejtett műhelyben, amelyben az ember lelke vergődik, hogy felszínre jusson ezer még nem is sejtett gátlás között.