Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 3. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · Fordítások

Schöpflin Aladár: AZ ÖRDÖG SARKANTYÚJA
Somerset Maugham regénye. Fordította D. Guthi Erzsi. - Athenaeum-kiadás.

A bő és sokoldalú termésű angol regényíró, akit nálunk eddig inkább csak néhány színdarabjáról ismertek, ebben a regényében elsősorban a témájával ragadja meg figyelmünket. Egy egészen kivételes emberi jelenséget próbál megrajzolni és megértetni: a művész-zsenit, aki semmi más, mint művész-zseni, tiszta tenyészetű művész, alapjában véve vadember, akiben a művészet démona dolgozik. Teljesen amorális, nem ismer erkölcsi, sem társadalmi korlátot, szeretetet, ragaszkodást, hálát, irgalmasságot, semmit, ami az embert képessé teszi arra, hogy emberek társaságában éljen, közömbös nyugalommal tép szét minden emberi kapcsolatot, még azzal sem törődik, hogy műveit mások lássák, ismerjék, szeressék. Magáért a festés szenvedélyéért dolgozik, valami rejtelmes ősösztön dolgozik benne, amely arra kényszeríti, hogy fessen, semmivel ne törődjék, csak a festéssel, csak azzal, hogy ami benne lénye legmélyebb valójában öntudatlanul vagy félöntudatosan forr, azt kifejezze a festés eszközeivel. Démona a művészetnek, akiről csak halála után tudják meg, hogy halhatatlan műveket alkotott

Könnyű felismerni, hogy Maugham a mintát Gauguin életéről és művészetéről vette. Szabadon alakítja a művészet történetében adott anyagot. Az ő Stricklandja angol ember, negyven éves koráig londoni tőzsdeügynök, egy irodalmi sznob asszony férje, két szép gyermek apja, jóravaló polgár s negyven éves korában szó nélkül otthagyja a családját és elmegy Párisba festeni. Szörnyű nyomorokon megy keresztül, félig éhenhaltan magához veszi egy giccs-festő, az egyetlen ember, aki teljesen tisztában van genialitásával s ő, amint felgyógyul, azzal az elementáris nemi vonzóerővel, ami félig állati lényéből sugárzik és ellenállhatatlanul vonzza magához a nőket, elcsábítja, aztán öngyilkosságba kergeti a barátja feleségét. Később valahogy elvergődik Tahiti szigetére, arra a helyre, amely a nekivaló hely a világon, ahol tulajdonképen mindig élnie kellett volna, ott egy minden civilizációtól messze eső, vad helyen benszülött módjára él, benszülött nővel, sorra festi képeit, melyekben most már megtalálta a kifejezés végső módját s aztán a legszörnyűbb betegségben, leprában hal meg.

Nehéz feladat ezt a geniális vadállatot regényformában úgy megmagyarázni, hogy érthető legyen és egyúttal ne legyen visszataszító. Maugham ezt a feladatot az angol író-gentleman játékos könnyűségével oldja meg, csak éppen olyan mélyre hatolva az alakot determináló lelki motorok megmutatásában, amennyire az átlagolvasó követni tudja, - az ilyen különös lélek sötét és megmagyarázhatatlan rejtelmeit, a művészi genie rejtőzködését az ősemberi amoralitásban, alkotásának kínjait és gyönyöreit, a démon munkáját a megszállott emberben csak éppen sejteti. A kitünő regényben, mely Maughamnak alighanem legjobb munkája, ebben a tekintetben érzünk csak hiányt. Nem látjuk, csak az író szavára elhisszük, hogy ez a Strickland valóban nagy művész. Genialitása szavaiban, cselekedeteiben, viselkedésében csak reflektál, - de ezt a reflexet mégis láttatni tudja az író, éreztetni tudja, hogy azok a felelőtlen gonoszságok, melyeket Strickland elkövet, egy rendkívüli ember gonoszságai. Ez a Strickland kivételes alak, de minden genieben van egy kis Strickland. Mi kortársak, ezt autopsziából tudjuk.

A regénynek angol címe: The Moon and sixpence. A tartalommal semmi összefüggésben nem levő, szeszélyes címet nem merték a magyar kiadásban megtartani; amire keresztelték, az a magyar cím kicsit ponyva-ízű. A fordítás különben síma és zökkenőtlen.