Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 2. szám

KASSÁK LAJOS: NOVELLA

Meleg nyári délelőtt volt. Az asszonyok mezítelen lábszárakkal, elcsámpázott félcipőkben és bevásárló kosarakkal a kezükben, a férfiak kigombolt kabátban, hátratolt sapkával a fejükön jöttek-mentek a keskeny utcában. Ismerősei voltak egymásnak ezek az emberek, a férfiak odaszóltak valamit az asszonyoknak, ha elmentek mellettük s azok félrehúzták a nagy szájukat s megcsillogtatták a különben homályban és feneketlen mélységben ülő szemeiket. Valami láthatatlan szálakkal valósággal egymáshoz volt kötözve ez a népség s az egész utcában csak egy ember volt, akihez senki sem szólt, akit senki sem vett különösebben észre.

Az utca egyik partján alacsony vörös téglafal emelkedett ki a járdából s ezen a falon ült ez az ember egyedül. A fal mögött vagy két méter mélységű tér következett s ez a szennyes, elhagyatott térség a háttérben lévő bérház udvara. A ház csöndes volt, az ablakai becsukottan ragyogtak, a kapu, mint egy fekete barlang szája, rossz illatú párákat lehelt ki a reggelbe.

A magányos ember még fiatal volt, a bajuszkáját divatosra borotválta, mintha az orra alatt kétoldalt két nagy fekete légy üldögélne. Melege lehetett ennek az embernek, vagy talán valami egyéb bajai is lehettek, sapkája egészen a feje bubján volt s a szemeit néha révetegen fölemelte a magasságos égre. Aztán megint leejtette a fejét s játszotta a malomjátékot a megceruzázott papirlapon, amit az előbb teregetett ki maga elé a vörös kőfal élére. Egyedül, kétféle babszemekkel játszotta a játékot, az egyik csoportban apró fehér babszemek voltak, a másikban pedig tarka babok, olyanok, amiket itt lóbabnak neveznek. S néha elmosolyodott ez az ember. Mindig olyankor, mikor a tarka babot emelte föl s egyik vonalkereszteződésről áttette a másikra. A húsos lóbab érintésétől érzések és gondolatok indultak meg benne, amik messze visszaemlékeztettek őt a multjára. Egy lovacskára emlékezett, egy szörnyű, nagycsontú gebére, amely az egyik szomszédjuké volt. Hosszú, összecsörömpölő vasléceket cepelt könnyű kiskocsin naphosszat a vasúti állomástól a vaskereskedő boltjához. Nyári esténként aztán néhány kamaszodó gyerek kivitte ezt a gebét a folyóhoz, az állat valami rossz sejtelmekkel irtózott a víztől, de a gyerekek fölkapaszkodtak a hátára s kegyetlenül belehajszolták a sebesen rohanó folyóba. Nagyszerű mulatság volt ez. Az ember elbúsult fejjel most itt ül a vörös kőfalon s ahogyan a tarka babszemeket emelgeti, a mezítelen lábszárai között visszaérzi azokat a különös érzéseket, amiket régen a lovacska nedves szőrén ülve érzett. Nagyon jól eső érzések ezek s mosolyra rándul az arca anélkül, hogy az eszével tudna valamit ezekről a rángásokról.

Hirtelen fölriad. Ismerős hangokat hall s most látja, egy ember áll előtte, egy ismerőse, akivel nem szívesen barátkozik s aki talán már órák óta ott áll s figyeli az ő rejtőzködő életét.

- Szervusz, Petikém! - szólt hozzá a másik ember. - Nem dolgozol?

Péter abbahagyta a malmozást, kezeit az ölébe fektette s két ujja között lassan és érzelmekkel teli forgatja a kövér babszemet.

- Nem - felelte.

- Nem? - kérdezte a másik, akit Gábornak hívtak s keresztben egy nyershús színű csík látszott az arcán. Komisz, verekedős természetű ember lehetett, vagy talán valami üzemi baleset után forrta ki az arca ezt a szörnyű vörös jelet. De úgy látszik, ő már teljesen elfelejtette, hogy mikor és mi történt vele. Mosolyogva beszélt. - Hiszen már kilenc óra s te még nem mentél be a gyárba. Vagy talán már nem is dolgozol?

Kényszeredetten a másik is elmosolyodott:

- Nem dolgozom. Minek is dolgoznék. Akkor sincs többje az embernek, ha dolgozik és így sem veszik el éhen.

- Jó ám, de mit szól ehhez az asszony?

- Alszik.

- Alszik?

- Alszik. Ő alszik.

Gábor odaállt egészen a fal mellé, kezeit rátette az élére, behajtott térdekkel leguggolt, aztán, mint egy óriási labda, fölugrott a másik mellé.

- Hát játsszunk - mondta.

Péter a tarka babot választotta magának. A fehér szemek hidegek és sikosak voltak, ezek pedig, mintha valami belső hőség is átfűtötte volna a húsukat, engedelmesen és jólesően gömbölyödtek az ujjai között. Egy ideig szó nélkül játszottak. Pontról-pontra vitték tovább a babszemeket s a kiforrt képű ember néha krákogott és szippantott az orrával.

Péter lelógó lábai sarkával dobolt a fal oldalán. Hogy milyen nótát, azt nem tudta, sőt azt sem tudta, hogy egyáltalában dobol. Valami mechanikus rángások voltak ezek. Lehet, hogy az egész csak a barátja megtévesztésére történt. Ahhoz nem lett volna ereje, hogy mindezt így ésszel előre kiokoskodja. Hiszen igazánból nem is ült itt a vörös falon. Láthatatlanul ott élt bent a háttérben álldogáló ház egyik szobájában. Kis szobácska volt ez, egy ablakkal az utcára, a falak körül néhány butordarab álldogált, a sarokban egy vetetlen ágy, középütt pedig a falhoz támasztva egy rozoga divány, amin az ember fiatal felesége szokott aludni.

Játék közben a vágottképű ember néha megszólalt, kérdezett valamit, Péter oktalan mosolygással felelt neki. Nagyon ügyesen tudta takargatni a másik előtt, hogy ő most bent rejtőzködik a szobában s néha kikukkant az ablakon s megnézi, hogyan malmozik a két ember a vörös kőfalon. Nem látni-e rajtuk valami gyanúsat, ami az egyiket közülük könnyen elveszejthetné.

- Keveset aludtam az éjszaka s ezért nincs kedvem bemenni a gyárba - mondta váratlanul. - Az asszonnyal beszélgettünk. Jó asszony és alighanem gyereke lesz.

A másik majdnem kiáltozva felelte:

- Gyerek! Ki birja azt máma? Harminchat éves vagyok s még arra se merek gondolni, hogy megházasodjak. Ha nem volna az anyám, az a jó vénasszony, akkor talán már el is emésztettem volna magam.

- Én boldog vagyok, hát nem is gondolok az ilyesmire - mondta Péter s egy pillantással rásunyított a másikra. Nagyon kíváncsi volt, vajjon mit gondolhat az, mialatt ő ezeket a szavakat kimondja. Szerencse, hogy ilyen mulya ez az ember. Akár a tiszta valóságat is elmondhatná neki, akkor sem tudná az egészet ésszel fölérteni. Csak rakosgatja ide-oda a fehér babszemeit s a száját összecsücsöríti, mintha állandóan füttyszóba akarna kezdeni.

- Hát csak fütyülj. Fütyüréssz szépen - gondolja Péter megnyugvással. - Hiszen azért nem kell, hogy mindenki halálra búsulja magát. Nem érdemli meg, hogy sajnálkozzanak fölötte. Ott fekszik szépen kinyujtózkodva a diványon, megfulladt, anélkül, hogy fölnyekkent volna. S most megint mehet minden tovább a maga útján. Mért is nem akart engedelmeskedni? Mért nyafogott mindig? Már kisgyerek korunkban is megfojtottuk a nyafogó macskákat. Zsákbakötötten kivittük őket a patakhoz s egymásután beleszórtuk a vízbe. De hol találtam volna az éjszaka egy patakot, amibe csöndben őt is beleereszthettem volna. De így is jól van ez. Semmi lelkifurdalása nincsen. Csak most, hogy az egészet visszagondolja, kicsit mintha fájnának az ujjai. Határozottan érzi, hogy merevség akar beleállni az ujjaiba.

Fölemeli a két karját s a tenyereit összecsapkodja az arca előtt.

A másik ember értelmetlenül rábámul.

- Hát elment az eszed, vagy micsoda?!

- Eh, tudod, az embernek néha csak úgy eszébe jutnak mindenféle bolondságok.

- Nem hiszem én, hogy mindjárt olyan boldog lesz az ember, ha megházasodik.

- Hát nem is azt mondtam. Én most egy lányra gondoltam, egy urilányra, akit néhány évvel ezelőtt ismertem meg. Szép lány volt, egész különösen szép lány volt.

Gábor kajánul a szemébe röhögött:

- Urilány, hát hogy jönnél te már egy urilányhoz?

- Pedig az volt, ha mondom. A forradalom után, mikor bujkáltam, akkor vetődtem ennek a lánynak a közelébe. Az egyik nénémhez mentem, aki szolgáló volt ezeknél az uraknál. Ott akartam nála megbujni, hogy az első napokban rám ne akadjanak a rendőrök vagy a katonák. Becsöngettem a házba s egy fiatal lány nyitotta ki az ajtót. Már ismert engem és beengedett a lakásba. A néném nem volt otthon s a lányon kívül senki sem volt otthon a házban.

- Jöjjön csak be és várja meg Mari nénit - mondta a lány és bevezetett az egyik szobába. Aztán magamra hagyott. Sokáig egyedül üldögéltem egy puha nagy székben, homály volt a szobában, mert kint már alkonyodott. Így a magányosságban már majdnem elszundítottam, mikor egyszer csak kinyílott az ajtó és a lány visszajött. Néhány szót szólt hozzám, aztán odaállt az ablakhoz, megfogta a rollózsinórt, mintha el akarná sötétíteni a szobát s felém fordulva azt mondta:

- Nézze csak, milyen gyönyörű innen a kilátás.

Fölkeltem, odamentem mellé s mint ő, én is kitekintettem az ablakon. Egy vásárcsarnok üvegépülete állt az ablak előtt. Az utcán már égtek a lámpák s a fények mint valami víztükörből ragyogtak vissza az üvegfalakból. Nem láttam, mintha ez valami nagyon szép lett volna, de azért hangosan azt mondtam:

- Szép ez, nagyon szép ez így este.

Aztán akarattal, de mégis úgy, mintha véletlenségből történne, hozzáértem a lányhoz s az úgy maradt állva, mintha legyökerezett virágzó fa lenne. El sem hajolt az érintésemtől. Én magasabb voltam mint ő s most a háta mögé álltam, átfogtam a két karommal s kissé fölemeltem, mert azt mondtam, hogy még többet láthat a panorámából. S aztán leengedtem s megint fölemeltem, de akkor már a két mellét a két tenyerembe tartottam s ő nem védekezett, csak nevetett, mintha csiklandozták volna. S aztán beleültettem az ölembe, a lábszárai egészen kilátszottak s aztán még följebb csúszott a szoknyája és olyan sima és fehér volt a bőre, mintha be lett volna lakkozva s olyan gömbölyű, kicsiny, kemény hasa volt, mint valami üveghéjú alma.

Gábor elbámulva hallgatta ezt a holdkóros beszédet, közben szippantgatta az orrát s egyszerre csak, mint valami fölgerjedt mén, rekedten és durván fölnyerített. Félkarjával mellbelökte a másikat, hogy az majdnem hanyattvágódott a falról.

- Hát meséld ezt az öreganyádnak. De mért is meséled tulajdonképpen? Hát azt hiszed, hogy én minden marhaságot csak úgy beszippantok?

- Pedig ez így volt, testvér - felelte Péter már egészen megnyugodva. - Tudod, elmondom én neked, hogy engem komiszul becsapott az élet. Tudod, akár ölni is tudnék, ha arra a lányra gondolok.

A másik még mindig nevetve nézett rá, aztán összecsücsörítette a száját és kiköpött a földre.

- Azért, ha olyan asszonyom volna, amilyen a te feleséged, bizony hogy nem beszélnék össze ilyen zagyvaságokat. Hol kaphatna az ember máma olyan asszonyt? Szép asszony, jó asszony, rendes asszony... Az bizony, ha már csak agyon nem gyilkoltad.

- Mi az? Megvesztél talán?!

Gábor a papiron összekeverte a babszemeket s majdnem megvetően mondta:

- Hát akkor mit hülyéskedsz itt az ember előtt.

Péter összeszedte a babszemeket, zsebretette, a malmos papirt is összehajtogatta és azt is betette a kabátja belső zsebébe.

- Ne játsszunk tovább, hiszen meg kell bolondulni az embernek ezen a napon.

Leereszkedtek a falról s lustán lődörögve megindultak az utcahosszba. A sarkon Péter kezetnyujtott a másik embernek és elvált tőle. Ment, anélkül, hogy visszatekintett volna s mégis határozottan érezte, hogy a másik értelmetlenül még mindig utána bámul. Meggyorsította a lépteit s a legközelebbi sarkon befordult a másik utcába. Lassan-lassan szinte kibírhatatlan nyugtalanság szállta meg az egész lényét. Nem a feleségére gondolt, mit érdekelte őt a mereven fekvő halott. De attól ijedezett, hogy ez a kellemetlen ember valamit észrevesz rajta s érezte, ha ez igaz akkor az ő részére mindennek vége. A háborúban nem esett el, a forradalom után nem húzták föl az akasztófára; de most, most nagyon közel áll a halál árnyékához. Megállt a boltok kirakatai előtt, belenézett a nagy üvegtáblákba és nézegette, vizsgálgatta a visszatükröződő ábrázatát. Ha most valaki bármilyen ok miatt rákiáltana, kérdezetlenül is elmondaná az egész szörnyű éjszakai történetet. S talán jó is lenne, ha valaki így megváltaná őt egyre kibírhatatlanabb önmagától. De hiába minden, ha még nem érkezett el a megváltás órája.

Hirtelen egy vicc jutott az eszébe, amit valamelyik ujságban olvasott. A vicc a rendőrséget gúnyolta, amely mindent gyanusnak talál és minden embert megfigyelés alatt tart, valami láthatatlan hálóba sző bele. Egy rajz is volt a vicc mellett s ezen a rajzon egy ember játékfalovacskát húzott maga után s a palánk mögül csendőrök leselkedtek rá, mint valami roppant gyanus figurára.

Péter, hogy átgondolta a vicc értelmét, elégedetten elmosolyodott s úgy érezte, a maga részére megtalálta a kérdés megoldását. Most már céltudatosan járt az utcán. Végre talált egy játékkereskedést, gondolkodás nélkül benyitott a boltba.

- Kérek egy kis falovacskát a fiamnak!

Az üzletes hátrament a raktárba s egy nagy kosárban tarkára mázolt falovacskákat hozott vissza magával. A megmeredt állatokat sorjában kirakta a pultra.

Péter válogatott a figurák között, aztán rámutatott az egyikre oktalan örömmel azt mondta:

- Ez az! Adjon hozzá egy spárgát is, amin vezetni lehet. - Aztán hóna alatt a lovacskával kiment az üzletből. Az ajtó előtt a lovacska nyakára kötötte a spárgát, aztán letette a földre, egy lépést előrelépett és menet közben vigyázva húzta maga mögött az apró kerekekre járó falovacskát.

Nyoma sem volt benne az előbbi ijedelmeknek. Nagyon védettnek és fölényesen biztosnak érezte magát. Egyenes irányban ment, se erre, se arra nem tekingetett, de mégis látta, hogy a mellette elhaladó emberek egy pillanatra megállnak, csodálkozva rábámulnak, aztán mosolyogva megint tovább mennek. - Azt hiszik, hogy bolond vagyok - gondolta magában nagy megelégedéssel - és így senkinek sem juthat eszébe a gyilkosság. A bolond ember nevetséges figura és tüzeskardú arkangyalok védik a szerencsétlenségektől.

Azt is látta, hogy a palánkok mögül, az utcasarkokról, sőt a házak ablakaiból is rendőrök, csendőrök és katonák dugják előre a fejüket és széles ábrázattal vigyorognak rá a rejtekhelyeikről.

- Ez így nagyon jól van.

Sok mindenre gondolt egyszerre, de a gondolatai nem szálltak el tőle messzire a térben, ott röpködtek és zümmögtek a feje körül, mint valami fölriadt légysereg.

A nap pedig egyöntetű hőséggel olvadt le a magasból.

Néha hátratekintett, ránézett a lovacskára, ami a szennyes, kavicsos úton bukdácsolva futott utána a négy kis keréken s az ember örömmel állapította meg, hogy valóban ez az a lovacska, amelynek a hátán nyargalászni szokott gyerekkorában a folyó langyos vizében. S néha pillanatokra fölébredt benne a vágy, hogy elinduljon abba az utcába, amelyben a vörös téglafalra emlékezik, ami mögött ott áll az a nagy ház, amelynek egyik kis szobájában ott fekszik holtan egy asszony. De megrettent. Annyi bátorsága sem volt, hogy a tekintetét arrafelé fordítsa. Meg volt győződve róla, hogy mindent nagyon jól csinált végig, csak éppen a kanárimadarat felejtette el agyonütni, amely ott él a nyitott ajtajú kalitkában s amikor kedve jön hozzá, kiszállhat a kalitkából és szabadon ide-oda röpködhet a szobában. - Ki fog szállni a kalitkából - gondolta az ember - röptében majd rátalál az asszonyra és akkor mindennek vége.

S csakugyan volt valami igazság azokban a gondolatokban, amiket ő most elgondolt.

Amíg az éjszaka az ember lámpafénynél megfojtotta a feleségét, a madár a kalitka ajtajában ült s ébren figyelt minden hangra s minden mozdulatra. Reggel pedig, hogy az ember elment hazulról, csipogva körülrepülte a szobát, aztán leszállt a diványra a halott mellé. Nézte a csöndesen megmerevedett asszonyt s hiába csipogott neki, az nem válaszolt. Megint fölrepült, körbe-körbe szálldosott kicsit és újra leereszkedett.

Az ember bent jár most a város utcáin és ijedezve és néha hangosan nevetgélve húzza maga után a tarka falovacskát.

A sárga kanárimadár pedig ott ül a hason fekvő, holt asszony sarkán, úgy ragyog mint valami arany sarkantyú és erősen, szinte emberi hangokon énekel.

Begyesen kifeszítve áll, a megdagadt nyaka föl-alá hullámzik s néha megemeli a szárnyait és sárga, ragyogó köröket dobál bele a megáporodott levegőbe.