Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 24. szám · / · SZINHÁZI FIGYELŐ

Ignotus: ERZSÉBETVÁROS
Zsolt Béla színműve a Fővárosi Művész Színházban

Nagyon megkapott ez a darab. Fojtóan szép, idegbemarkolóan igaz. Csupa olyan dolgot tudtam meg belőle, amit úgyis tudok. Csupa olyan életigazságra figyelmeztetett, ami úgyis kinőtt már a könyökömön. Olyan figurákat forgatott meg előttem a színpadon, olyan életeket dörgölt az orrom alá, olyan háromszobakonyhás boldogtalanságokat, olyan lichthofperspektiváju problémákat, olyan még csak nem is istenigazában szennyes, inkább kínos kötelességérzettel agyonmosott fehérneműket teregetett elém, olyan szembeötlően valóságos pesti és kispolgári lelkeket, amelyektől még csak nem is undorodom, annyira unom őket. Valóban unalom-e ez az unalom? Valóban azért szoktam-e olyan idegesen elfordulni ettől a vonító színtelenségtől, ettől a megtestesült költészettelenségtől, mert «a naturalizmus lejárt»? Valóban azért nem jut eszembe, ha egy szégyenletes percemben regénytémán töröm a fejem, az erzsébetvárosi zsidó vallású, de magyar érzésü kiskereskedő kopott plüssdiványához és félrehangolódott zongorájához fordulni hangulatért és emlékekért, mert az egyetlent, amit az átlagkispolgárról fényképező igazmondással - tehát retus nélkül, városiba transzponált bukolikus elrévedezés nélkül és irodalmiba transzponált varieté-kedélyesség nélkül, jelképesség nélkül és eszményesítés nélkül - el lehet mondani, azt Gogol és Flaubert óta már számtalanszor és a lehető legtökéletesebben elmondták? Fontos-e, hogy Kardos droguista-egyleti alelnök úr szereti otthon a zongoraszót, mellyel családjában senki sem tud bánni? Fontos-e, hogy patriciusgőggel nézi a szomszédban gágogó félvilági ludat s a szomszédban gazdagodó «nem szeriőz» konkurrenst? Fontos-e, hogy, szegény állat, minden állampolgári s üzletemberi megbízhatósága dacára börtönbe kerül? Fontos-e, hogy a zongoráját eladják, hogy a leánya «elbukik», hogy a svihák fia bevonul a boltba s egyesül a konkurrenssel, sőt a «metressz» is mindennnapi vendég lesz a szegény, de tisztességes otthonban? Fontos-e hogy összeroppan egy élet, egy álom, egy porció erzsébetvárosi mikrokozmosz, amely akkor sem volt fontos, amikor megszületett? Az Erzsébetváros után úgy éreztem, hogy iszonyúan fontos. Úgy éreztem, hogy hiába Gogol és hiába Flaubert, hiába Csehov és Maupassant és Ambrus Zoltán: ez a legmindennapibb mindennapiság, ez a legevidensebb valóság, ez a legszembeötlőbb felülete a társadalom életének: a nyárspolgár sorsa még mindig olyan izgató és izgalmat érdemlő terra incognitája az irodalomnak, mint volt, mondjuk, a középkorban a természet, az Új Testamentum előtt a jóság, vagy akár Gogol és Flaubert fellépése előtt a filiszter. Kardos úr halhatatlan. Nemcsak a lelke változatlanságában, de az életepizódjai változásaiban is. Halhatatlanul új, mindenkinek, aki mer és tud a verséjébe nézni. Zsolt Béla a veséjébe nézett: kényelmetlen gyönyörüség. Olyan, amely csak vérbeli írót ejthet meg. Vegyül bele egy kis szadizmus, mely írói kegyetlenség formájában jelenik meg. Vegyül bele egy kis fensőség-fitogtató jóérzés, mely emberi részvét formájában jelenik meg. Vegyül bele bosszú, melynek, ezt Flaubert mondta: «egyik neme az alkotás.» És vegyül bele sokegyéb idegzetbeli és agybeli és fizológiai esetlegesség, melynek különös interferenciája teszi az írói szándékú embert kíváló íróvá. Az Erzsébetváros érdekes pszichológiai tanulmány: azokról is, akiket szinpadra visz, de még inkább arról, aki írta.

*

Alakok, mai pesti alakok. Kardos úr, az érzelmes és konok méltóságteljesség. Kabos Gyula játssza, az ő jellegzetes, zavart hadarásával, azzal a művészien suta testtartással, mely már szinpadi cselekmény nélkül, börtönepizód nélkül és álomszertefoszlás nélkül is kész kispolgári tragédia volna. Kár, hogy a végén a fanyar viccek, melyet a szerző látnivalóan csak a megtört polgár rezignálódásának jelzésére vetett oda, megokolatlanul derűs hangsúllyal csattantja el. Egyébként kitünő. Kardos Licike, az egykedvűség és ingerültség, a szűzesség és kiábrándultság. A második felvonás végén szeretőjévé lesz egy férfinak, merő kiábrándultságból, ingerültségből, egykedvűségből. «Én tudom, mivel tartozom magának, Licike, - mondja neki később az ifjú, ki az önfeledtség e prózai pillanatában a csábító szerepében asszisztált - én tudom, milyen nagy állomás ez egy nő életében, én tudom, mi a kötelességem» De Licike nem tudja; azaz tudja, hogy nem. Leinti ezt a himnemű véletlenséget, aki kötelességet mer magának arrogálni, csak mert egyszer joga volt. Ezt a jelenetet nagyszerűnek tartom; egy nagyon bátor szekszuálpszichológiai elmélet körvonalait látom benne, nagyon ökonomikus, nagyon mértéktartó művészettel lecövekelve. Nehéz, kényes szerep, - köszönet jár Tassy Máriának tehetséges igyekezetéért, mellyel végigjátszotta, s elnézés jár neki, ha néha hangosabb és érzelmesebb volt a kelleténél. - És különösen forró köszönet jár Heltai Andornak, ki egyetlen zökkenő nélkül fejtette ki a svihák-fiú, a kávéházi kártyás arszlán alakjából - ha nem is a szellemi s erkölcsi magasrendűséget, mert ezt az író nem képzelte belé, de mindenesetre azt az embert, akinek ebben a darabban igaza van. Igaza legalább azzal, hogy mer fütyülni arra a tisztességtudásra, amelyet mások csak félelemből s gyámoltalanságból respektálnak; hogy mer olyan ordináré lenni, amilyennek a finomabb lelkek csak álmodni merik magukat. Ez a fiú győz - győz a kávéházi kártyamorál, a lövészárokban megedzett hazardéria, a háborús és háborúutáni években kinevelődött harmincévesek nihilizmusa. Győz nemcsak kíméletlenségével, hanem etikai magasabbrendűségével is; a fensőséggel, mit korhadó erkölcsök közt az erkölcstelenség kiegyensúlyozottsága még az erkölcs szempontjából is jelent. Az ő szava adja meg a darab értelmét, tendenciáját.

*

Nihilista darab tehát az Erzsébetváros? Nem, csak pesszimista. És nem a nihilistának, hanem éppen ellenkezőleg: a szociális felelősségérzettel áthatott embernek pesszimizmusát érezni rajta. Csakugyan ilyen-e a társadalom, az ember? Vagy csak az erzsébetvárosi ilyen? vagy, pláne: csak Kardos úr családja? Ezekre a kérdésekre maga a szerző válaszol: azoknak az epizódfiguráknak felvázolásával, akiket más környezetből, más társadalmi rétegekből szűr át a boltoscsalád históriájába. A panamista kurzusvárosatya és félig nyárspolgári, félig szakácsnéi barátnője, meg a Murányi-utcai ház prolilakói ... még sötétebb, még embertelenebbül sötét szellemi tájékok hírmondói, mint a család, melynek életébe bekukucskálnak vagy beavatkoznak. Nyomasztó élet, nyomasztó emberek. S mégis humorosak, élesen körvonalazottak, genreképszerüek. Hiába tudok már mindent róluk, újra meg újra tudomásul kell vennem őket. Hiába nőnek ki a könyökömön, a fejemre nőnek. Hiába próbálom elhitetni magammal, hogy unom őket: amit unalomnak hiszünk, gyakran nem egyéb, mint kényesség vagy lelki kényelemszeretet. Zsolt Béla túltette magát rajta. Kilószámra mérte ki a fülledtséget egy sivár bugris-otthonból, melynek ablakai legfeljebb, ha a ricsajos gangon át nyílnak a végtelenbe. Élénk pillantású, szellemesszavú, fegyelmezett, mindenképen hivatott író. Darabja lehangoló, mint egy elárvult cúgoscipő, s ez a gyönyörű benne.