Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 24. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

Sárközi György: A SIBÓI BÖLÉNY
Nyirő József regénye. Erdélyi Szépmíves Céh-Athenaeum.

Nyirő József Jézusfaragó ember cmű kötetében olvastam egy novellát, (Hull immár a fenyőtoboz volt a címe) amelynek betűzése közben - Kazinczyasan - fölsikoltottam a gyönyörűségtől. A vaskosan érzékeltető és mégis valami balladai komor világításba mosódó ékes nyelv, a különös fényben mozduló emberek, akiket majdnem állattá hívott vissza a fenséges és zord természet, hogy annál vakítóbb legyen bennük a lélek lobbanása, a kis történet gyöngéd ívelése, amelyben már-már misztikusan fonódik össze a teremtő erővel újraépített táj a természetből kisarjadt lélek érzésmenetével, rendkívülit sejtettettek velem. Úgy hittem, annak, aki ezt a rendkívüli nyelvet és ezt a mágikus hangulatot kialakította, valami nagy mondanivalója lehet, amit csak ezen a nyelven és ebben a hangulatban lehet elmondani.

Nyirő kétkötetes történeti regénye, A sibói bölény, annál jobban kedvemet szegte, mert éppen ez a megcsodált nyelv mossa szét formáit, dermeszti bábokká embereit, s nyomorítja meg közvetlen hatását. A gondosan kikalapált mondatok, melyeknek a novella kristályos hangulati egységét köszönhette, itt egyre terhesebbeké és fárasztóbbakká válnak -, ha önmagukban mégoly szépek is, két köteten át tulságosan veretes, sőt sujtásos voltukkal szinte elkábítanak. Mintha egy ügyeskezű zsonglőr megállás nélkül égő fáklyákat hajigálna - végül is szemünk káprázni kezd s vöröset lát s elepedünk egy kis sötétségért, egy kis szürkeségért. Nem, - mindent módjával! Amikor a regény hősének lova Szent Ferenc himnuszával köszönti a napot, amikor II. József lombard orvosa a császár betegágyánál Szabó Dezsőként mennydörög az ezeresztendős tragikumról, amikor Wesselényi asszonya rimbe csendülő székely népdalstílusban eseng rab ura után, akkor a legpoétikusabban hangolt olvasó is megcsömörlik ennyi költészettől. Ha a verstől azt kivánjuk, hogy ne legyen prózai, a prózától is megkövetelhetjük, hogy ne legyen ilyen mértéktelenül költői. Félre ne értessem: nem lompos, pongyola, laposan közvetlen mondatokat reklamálok! Csak a retorika túltengése ellen emelek szót, amely szétmálasztja a szavak anyagiasságát és a valószerütlenség ködébe fullasztja a legegyszerűbb tényeket is.

Mert amíg a költő szól, leír, elbeszél, - hagyján! Végtére az írónak joga van a maga élethangulatának vagy filozófiájának színeivel megfesteni a mondókáját. De amikor embereit szólaltatja meg, akiknek igényük van az ember névre, akkor egyszerre kitűnik a realitástól való költői elrugaszkodás veszedelmes volta. Akkor egyszerre türhetetlenné lesz a pátosz, amelytől a legintimebb közelségben sem szabadulhatnak meg többé a regény alakjai, akkor egyszerre hamisakká válnak a szavak, amelyek nő és férfi, öreg és fiatal, gazdag és szegény, magyar és német, angyal és ördög száján veretes, stilizált egyformasággal és dagadó szónokiassággal törnek elő.

És még ez is csak a kisebbik baj! A nagyobbik ott van, hogy azok az emberek, akik stilizált szavaik fátyola mögött elvesztik egyéni körvonalaikat s akikről az író is csak stilizált lendületességgel tud fellengzeni, ebben a stílusban maguk is stilizált emberekké zsugorodnak. A stílus, amelyet az író megpendített, végül erősebb lesz az írónál, kényszeríti, hogy embereit is belehangolja a nyelv veretességébe: kiemelje egy-egy fővonásukat, s elmossa a részleteket, az esetlegességeket, az átmeneteket, tehát mindazt, amiből az eleven ember összetevődik. Minden alak példája egy-egy típusnak. A császár egydarabból faragott schwärmer, noha megtorpanásaiban még mindig a legigazabb a regény emberei között, de már Wesselényi csak egyetlen véres lobogás, Nemes Zsuzsánna egyetlen érzéki didergés, Cserey Heléna egyetlen törhetetlen odaadás. Olyanok, mint a Röntgen-felvételek: a fekete csont ki van rajzolva, de a hús, vér, bőr csak bizonytalan ködként gomolyog a stilizált hátgerinc körül.

Természetes, hogy ezek az emberek nem a belső fejlődés dinamikájánál, vagy akár az eleven stagnálás erejénél fogva sodródnak előre, hanem állandóan nagy, romantikus gesztusokkal mutatnak utat egyik fejezetből a másikba. Állandóan robbanó jelenetek, zárt számok, mint valami operában, recitatívok és együttesek, a pompás diszletek között.

Végül regény koncepciója is a szertelen retorikának esik áldozatul. A regény az idősebb Wesselényi Miklós és II. József császár személyes küzdelmében a magyar szellem és az európai szellem örök harcát, kibékülhetetlen verekedését igyekszik példázni. Wesselényi szenvedélyes hazafi, akinek sűrű vérében a mult szerelme lázong a változás ellen, az ősi jogokhoz való ösztönös, makacs ragaszkodás ágaskodik az új kötelességek vállalásával szemben. II. József világpolgár, aki a jövőnek él, a jövőnek dolgozik, koncepciói nagyszerűek, csak népeit nem ismeri, a valóságot, az anyag tehetetlen vonzódását az állandósághoz. Nemes Zsuzsa grófnő, aki a császár szeretője, de a feleséges Wesselényibe is szerelmes, bogozza a szálakat, amelyek a bécsi Burgot a sibói kastéllyal szembeállítják és amelyek lehetővé teszik, hogy a latens ellentét kitörésig, összeütközésig érlelődjék. Ez a felállítás kétségkívül egy magasrendű intellektusé. A regény főszerelői valóban nem is lehetnek mások, mint II. József és Wesselényi. De most föllép még egy főszereplő, aki érzelmeinkre apellál, és megzavarja a két roppant erő kiegyenlíthetetlen birkózását: s ez Erdély. Amint az író Wesselényit Erdéllyel, az akkor is, ma is tragikus helyzetben lévő, puszta nevével is belénkmarkoló Erdéllyel azonosítja, s II. József szerepét abban élesíti ki, hogy el akarja venni Erdélytől nyelvét, a magyar nyelvet, a tragikus emberi szembeállítás rétori szembeállítássá lesz, mintegy alluzióvá a mára egy hatalmas szónoklat megvilágító hasonlatává. Az erdélyi írót meg is értjük, hogy nem tud ellenállni ennek a kisértő beállításnak, ami számára a legforróbb líra -, de a regény ismét kárát vallja a regényíró líraiságának.

Egy látszólag nem lényegbevágó stíluskérdésből indultunk ki s ime hová jutottunk! Szinte megrettenek, hogy tulságosan is kegyetlen voltam az íróhoz. De meggyőződésem, hogy Nyirőt, akinek irói komolysága és tehetsége mindennek ellenére átcsillog a regényen, az eleve megalkotott stílus vitte tévedéseibe. Holott épp a történeti regénynél nincs veszedelmesebb, mint a tulságos veretesség. Hiszen a régen élt emberek se szónoklatokkal fejezték ki egymás előtt érzéseiket és gondolataikat, hanem csakúgy, mint mi! Még ha van is minden kor beszédmodorában, sőt gondolati- és érzőtechnikájában némi sajátosság! S éppen a történeti regénynél misem veszedelmesebb, mint az emberekből hősöket formálni. Hiszen, ha kivételes egyéniségekhez nyúlunk is, akkor is az izgat bennük, ami mindnyájunkkal közös! És ha mennyiségben nagyobb adag szorult beléjük egy-egy indulatból, akkor se lehetnek ennek az indulatnak egyszerű tokjává, akkor se lehetnek minőségileg más emberek, mint mi vagyunk: liliputiak, vagy brobdingnagiak. A romantika messze tájakra vitt s messze multba süllyesztett, hogy rendkivüli embereket varázsolhasson elénk. Ma sincs semmi ok, hogy ne keressünk fel messze tájakat, s messze korokat, de tegyük ezt ép avval a céllal, hogy megmutassuk: az ember lényegében, legbelsejében mindenütt s mindenkor egyforma.

Különben operát írunk, amelynek zenéje fülbemászó, díszletei ragyogóak, de szereplői énekelve ágálnak s ép ezért nem tartanak igényt a valóság szuggesztiójára a legveristább operában sem.