Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 24. szám

BOHUNICZKY SZEFI: NŐK

A nők barátságáról volt közöttünk szó. Hogy van-e barátság vagy mi az, amit annak neveznek? Barátnőm izgatott volt, ez már a lénye, amint polémiázásra alkalmas szó vetődik fel. Röviden nevet ilyenkor.

*

(Így kezdte el:)

- Meg kell jegyeznem, a példám tavaszi dolog. Kunos régebben elutazott s amit most elmondok, bocsásd meg, ha kissé szemérmetlenül fog hangzani. Egyre ilyenekkel gyötörtem akkor magamat: jaj, micsoda napok voltak tavaly! Hogy tudtam akkor a szépségemet! Mint a puha selyem, hagytam magamat a tenyereimben; hogy tele voltam az életem egyetlen igazi tényével! Miért nincs hát most is itt?...

Oly éberek voltak azok az éjszakák, hogy munkáról nappal szó sem lehetett. A vágy fokozza a fantáziát, de csappant az akaraton. Kisebb vásznakat feszítettem ki, de persze nem nyúltam hozzájuk. Ilyenekkel biztatgattam magamat: ma átőgyelgem a napot, holnap annál frissebb leszek. Na, erről tudnák beszélni! Például: minél türelmetlenebbül vágytam a munkát, csak jobban csiklandott bennem szépségem tudata. Persze, mindenért Kunost okoltam: miért nincs itt, miért nem apasztja ezt a súlyos tudatot. Értesz-e?

Akkor jött egy éjszaka. Olyan csudát keveset lát az ember! Az ablaknál álltam. Fehér uszályt kaptak a fák, nekem úgy tetszett ezüst könnyezés szikrázik szét és a fű puha hűvösségét bolond vágyakkal éreztem. Nagy keserűségemben kiáltani szerettem volna; csak én vagyok ilyen nyomorult, ilyen lehetetlenné kötözött!... Szóval a vége: sírás nem jött, hát a torkom teli maradt rossz szavakkal. Ajjaj...

(Felnevetett. Ez szokása volt, mielőtt valami keserű önismerettel beszélt:)

- Ajjaj, ha Kunos akkor itt van, nem kellett volna nekem másnap az a sok bolond beszéd. De így...

Ezzel kezdődött.

Rögtön mondom tovább, csak egy kérdést teszek még: ismered azt a szörnyű elragadtatást, ami csak tavasszal jöhet ránk? Szóval ezt hiányoltam. És akkor délelőtt jött az a nő, Bire. Már ez a név olyan, hogy nem emléket, hanem felejtést kívántat az emberrel. Ilyen volt egészben. Mondok róla egyetmást. Társaságban találkoztunk. Észre se veszem, ha nem néz rám akkora elragadtatással. Rögtön zongorázott a ruhámon és sűrűn mondta: jé, jé, jé!... Nekem a nyitott szája tűnt fel, előreálló fogai, amit nagyon nem szeretek. Azért azt gondoltam, megbocsátom a sok jét: naiv. Akkortól rám kapaszkodott. Valaki mondta: N. államtitkár nője s mikor sürgetett: találkozást igértem neki a szinházban. Többször kiáltott ilyesmit: te egy nagyszerű nő vagy!

Észrevetted, hogy mi nők gondolattal ütünk vissza ilyesmire először? Például akkor azt gondoltam: az irígység hozza ki a nőből a legnagyobb elragadtatást, ez hát szerfelett irígy... De neki azt mondtam: kedves vagy... Ezek azok a szavaim, melyekért aztán utálom magamat... Ezt a nőt pár szóval lefestem: alacsony agy, gazdag haj, említett száj, kerek, éles szemek, de ezt nem fény adja, valami békételen életösztön mohósága ez... Ha ezt akarja, gondoltam akkor: mi barátnők leszünk. Éreztem a praktikáját, de gyenge voltam.

Még valamit, a kezeiről: ahogy a ridikült lóbálta, összhangban volt a hangjával. - Egyike a nagy térfoglalóknak - gondoltam. És Kunos jutott eszembe. Egyszer mondta: - tudod, a nagykezű nők mozgása sajog bennem, mint az éles szó...

Két nap mulva megjelent. Próbálom utánozni: jé, jéé, jéjéjé! Így ment végig a műtermen. S még ilyes kiáltásokkal: micsoda érdekes nő vagy, milyen nagystílű, művész!... Levendulaszínű köpenyemet morzsolta aztán és azt mondta: - jé, ez is de érdekes! Más festőké fehér, vagy, mint Kardosé, fekete, de az egy piszkos ember...

A szája mindig nyitva volt, a fogait folyton láttam. Egyre úgy éreztem, ez a nő bosszantani akart; borsództam, mint cserebogárszezonban. Éppen azért mindig ráijedtem magamra, hogy nem veszi-e észre rajtam s csak annál kedvesebb voltam. Pedig, hogy őszinte legyek, egyéb kölletlenség is komplikálódott a dologban. Már napok óta nem tudtam dolgozni, hiába volt minden, csak nem jött kedv; akkor mégis, ahogy a hangját hallgattam, így bosszantottam magamat: lopja az én drága időmet, pedig most egészen biztosan munkába tudnék fogni... A torkomban volt valami nagy durvaság... Fiam, de már attól összeijedtem, hogy ezt a gondolatot észreveheti rajtam. Csak annál kedvesebben karoltam bele így: - gyere kedves a terraszra, ott jól elbeszélgethetünk.

Alacsony ravaszságainkkal, persze, szörnyűvé nyujtjuk az időt. Pedig folyton ilyesmi égetett: mit mondjak, amiből ez érthetne? Képzelheted, micsoda kedvességekkel fojtottam el... Szóval, délig maradt... De hazug kedvességünk mögött állandóan van egy félelmünk, hogy hátha elárultuk magunkat. Tulajdonképpen kívánjuk ezt, de ilyenkor már legyengültek vagyunk. Azért így búcsúztam: - nagyon kedves volt ez; jöjj minél előbb megint...

Drága fiam, nem az idő nyű el bennünket, hanem ezek a dolgaink. Holtfáradtan, dühösen néztem magamat a tükörben. Ráncokat kaptam, szemeim beestek hidegen s egyéb híján dühösen mondtam: ez a bolha...

*

(Fáradt izgalommal hallgatott el. Rászóltam: Jó a bevezetés, de térj már a dologra. Ott hagytad el: akkor délelőtt... A szavamba vágott: - tudom! - De azért nem folytatta rögtön. Még kiegészítette az adott képet így: - nem akarok vele igazságtalan lenni; a bőre igen szép, van benne valami a nemes tányérokból és szemhéjain a pillák egy-egy sor fínom csipkét juttattak eszembe... Egész jó publikumszentimentalizmust festhettem volna róla... Egyébként a jelleme: ötlettelen, de kapott ötletekre vizsla, gőgösködő, a gőg fogalma nélkül, ízléstelen, az ízlés nyugtalan hajhászásával, izgékony, a mozgás élvezete nélkül, elevenszerű, de nem okos. Szóval benne is a nagy ellentétek surolják egymást.

Erre ittunk egy pohár likört s a dologra tért.)

- Szóval, mikor az a nő délelőtt megjelent nálam, alaposan hangulatban voltam. Egy ilyen suta kérdésére, hogy: mit csinálsz, mire gondolsz, bizton valami nagyszerűre? patetikus hangba csaptam: - kedvesem, így tavasszal nagy igazságokra jön rá az ember; éppen arra gondoltam, hogy csak két igazán érdemes dolog van az életben: a tehetség és a szerelem...

Ismersz; erről aztán sokat fecsegtem... Úgy ült előttem hervadt csipkéiben, mintha egész éjszakán régi pásztorjátékok rajzait nézegette volna s egy megtetszett jelenet beléje rögződött. Így bíráltam: vénülő szűz, szűzkincs nélkül...

S ilyeneket szólt nekem közbe: - Úgy-e jó, hogy jöttem? Látom, neked kell, csak mondj el mindent... Látod, én éreztem, hogy mi jó barátok leszünk, látod...

S ennek dacára fecsegtem. A szó kellett. Ilyen szavak: szerelem, férfi, siker, őrültség... Isten bizony, csupa hazugság volt... Mégis ez a hadarás lehűtött belül valamit. A lotyogás szégyene csak sokkal később ébred bennünk.

De Kunosnak a nevét nem mondtam... Fiam, hiszen legtöbbször azért kell csak a szó, hogy az igazi izgalmat rejtsük. Úgy röppenve azt gondoltam akkor: - ez a kis lúd tartson cédának, de, hogy egyetlen férfiért nincsen nyugtom, ne tudja... Azon voltam, hogy minél nagyobb nőnek lásson. Igen ám, de én mindig elkövetek valami bolondságot! Egyedül hagytam s azalatt ő motozott. Mire visszakerültem, Kunos fényképét tartotta felém így: - jé, jé, nézd mit találtam!...

A párbeszédünk aztán így volt:

- Kunos!

- Ismered?

- No, hallod, ilyesmit kérdezni! Az uram mégis csak államtitkár.

- Jó, jó, bocsáss meg. Tudom, a könyveit, de én személyes ismeretségére gondoltam.

- Személyesen nem, de az arcképét természetesen. Különös, éppen róla nem beszéltél...

- Nem került rá a sor.

- De... tulajdonképpen kid ő?

- Barátom.

- Na...

Akkor, mint valami igen szemérembevágót lecsapta. Tudtam, egy szót se hisz már az előbbi hencegésemből. Ahogy elém állt, a nyaka merev erkölccsel, fagyosan nyúlott: - sietek: mondta. - Legalább nem jön többet ide: gondoltam. S bolondságaimnak mint egyetlen jó eredményét könyveltem el.

Kérlek, másnap oly korán, hogy még javában takarításban csúszkáltam, lógott a nyakamba. Így lelkendezett: - elmondtam Kunost, tudod az uram mit felelt? - Zala Hanna teheti, mert tehetség! - Ha már ezt egy ilyen ember mondja, mint az én uram...

S könnyezve mondta még: - azért nem tudtam, hogy ilyen nagy nő vagy! Jó lehet neked!

Most már így jött nap-nap mellett: - írt-e Kunos? Jaj, ne titkolózz; mi ujság?

Magam se tudtam, mi ez: szeretet-e, csakugyan? Csak napok mulva jöttem rá; semmi különös, egyszerűen unatkozó nő. Hogy az urát megismertem, láttam, elhanyagolt is. Annak az embernek megzavarhatatlan filozófiája vérig sértő egy asszonyra. Kívételes szellemek bűne ez, ezek mellett válik cseléddé az asszony...

Meg kell jegyeznem, pár gavallér mindig lebzselt mellette; nyilvános volt, hogy protekció-ügyek. Tudta szegény, elárulták álmos mozdulatai. Azért mosolygott, s kívánósan tátotta a száját, hinni mutatta a játékot. Így gondoltam: a hervadás kezdetével kell nekünk nőknek az ámítás... Régen figyelem; kevesen ússzák meg holmi képzelgések nélkül. Az ő nézése így sóvárgott: úgy néznek-e rám, mint öt évvel ezelőtt? Vajjon, ha akarnám... stb. S lopva engemet figyelt. Ilyenkor váratlan keményen, éles szót dobott felém. Például: - viggyázz a szoknyádra! - vagy: - hogy lehet ilyen kivágott ruhát venni, megfázol... - S rám dobta a sálját. Megértettem.

Istenem, sajnáltam! Olyan sírós volt, mégis egyre hízelkedett. S mert röstelte magát előttem kisírni, hát ilyeneket mondott: - az én már azért, fiam, ha ki is nevettek, polgári nő maradok; szeretem az uramat... stb. S még ilyesmit: - hajjaj, ha én egyszer a sikereimről beszélnék...

Ebben a dologban nem volt előkelő igénye. A primitív lélek képzelethiánya volt ez. Úgy gondolom, az ő életében ez volt a legnagyobb baj. Fiam, asszonyoknál a képzelethiány, biztos vesztett játék. A férfi egészen mást keresgél, a meggondolatlanság hűhóit másért követi el, mint amit a végső lehetségességnél követel... Ő előtte csak ez az egy lebegett. Úgy képzelem, lehettek futó kalandjai, de a legsilányabb lélek mélyében is ott repes valami egyébvárás. S ez nem érkezett be. Ezért éreztük minden lépését zűrzavarnak; úgy gondolom, ezért kaptam meg én a rajongását... Jaj, sok olyan lelkességbe hajszoljuk magunkat, melyekhöz természetünknek semmi köze, de kell, hogy megszabaduljunk valami feleslegünktől... Többször gondoltam: az elhanyagolt nő és a pubertásos fiú zűrzavara igen hasonló.

Biztos, ha akkor valami kis fűszerezettebb kalandja akad, hát nem törődik velem. Így életáram voltam, hol az irígység, hol a bámulat tüzét kavartam.

De megint kitértem. Pedig magamról is kell még valamit mondanom. Úgy állt a dolog, hogy magamban így beszéltem: alacsony szolgalélek, alattomos, irígy és dühösítő... De tűrtem, mert tömérdek új tudatot, önfelismerést kavart bennem. Hogy egyet mondjak: határozottan fejlődött a fantáziám, mialatt falta a hangomat. Pedig tudod, hogy vagyunk a szószátyárkodással? Olyan ez, mint a naplóírás, megszabadít sok erkölcstelenségünktől... Aztán, fiam, minden úgy látszik, mintha öntudat nélkül tennénk, jóval később érezzük csak a dolgok miértjét... Mort már tudom, miért kellett még ez a barátság: Kunos nem jött, hát kevélykedésekkel, hencegésekkel kellett pótolni. Ő beugrott. El kell ismernem: gonosz voltam.

Pár esetet mondok el. Kunosról nem beszéltem; láttam, őrjíti a bizonytalanság, leskelődött, motozott. Csak azért is hallgattam! Erre kis mesékkel jött, hogy mi mindent tud ő a titkos, bűnös szerelmekről. Csupa disznóság volt. A legalacsonyabb fajtából, amit csak nők találhatnak ki az általuk megvetettre... Képzelheted dühömet! Kénytelen voltam tűrni, hogy ilyeneket mondjon: - lehet, hogy ez az a híres nagy szerelem, de már én, pfuj, nem kérek belőle... - Egyszer meg azt mondta: - némely nő a poziciójáért romantikabűvkört csinál maga körül, pedig magyarán szólva... - És kimondott egy szót, aminek a létezése nagyobb bűn, mint amit fedni akarnak vele...

Persze a megjegyzéseit nyomban felelet nélkül hagytam. Csak másnap kevertem szóba ilyesmit: - rendesen kispolgár agyak torzítják el a valóságot; hogy szokatlanságában is lehet valami egyszerű és komplikálatlan, csak kivételes, nemes fantáziák előtt érthető... Máskor ezt mondtam: - jegyezd meg, kedves, kétféle nő van: a valódi belől éli a dolgát; a szalma kifelé sistereg hebehurgyán.

Kölcsönös mosolygásokkal mondtuk egymásnak ezeket... Óh, sokszor láttam, hogy arcomba akar egy szót vágni; láttam rajta ezt a szót. Kínjában aztán így fakadt ki: - én olyan jó barátnőd vagyok s te hogy zárkózol előttem; Kunosról alig tudok valamit...

Van egy kiállhatatlan, rövid nevetésem. Akartam, nem akartam, csak ezzel feleltem. Láttam, ha mindent, de ezt meg nem bocsátja soha. Néhány nap mulva aztán, magam se emlékszem már, mi mondatta velem ezt: - nézd, kedves, én figyelem az embereket, a zárkózottság nem gőg, hanem érzékenység; félelem az alattomosságtól... Ő összecsókolt és nagyot kiáltott: milyen okos vagy!

A barátságunk akkor két hónapos lehetett. És...

(Elhallgatott. Árva szó nélkül engedtem eddig beszélni, de akkor idegesen ismételtem: és, és?)

*

- És akkor este kopogtak: Kunos jött. Hagyjuk. A másnapnál folytatom. Ahogy ő meglátott bennünket, összehúzott szemeivel, döbbenten állt meg kicsit. Aztán felénk szaladt és elbotlott. Úgy voltam vele, mint rendesen: bosszús voltam s mégis nevethetnék fogott el. Láttam, a nagy regényt keresi; Vronskijt vagy hasonló hőst és képzetéhez nagystílű akart lenni. Túl elfogulatlanul rázta Kunos kezét s többször ismételte: - Hanna legjobb barátnője vagyok. - Nekem meg halkan súgta: - megértelek.

Többször felugrott, hogy összecsókoljon. Egy ilyen esetben ránéztem... Régebben mondtam neki egyszer ilyet: - a hízelkedő ember, az irígy ember álarcot vesz, mert semmit se rejtünk úgy, mint ezt a gyengét... Fiam, ahogy akkor ránéztem, tudtam, hogy ez jutott eszébe. Hányszor gondoltam már, micsoda sebes idegműködés az, mely áthozza mások gondolatát belénk? Ő, szegény, rögtön védelem után kapkodott; halmozta a hízelgést, hogy juszt is megmutassa: tévedek. Többször felkiáltott: - gyönyörű vagy ma! Ugy-e, igaz, Kunos? Látod, elismeri! Igen, igen!

Megsajnáltam. Fiam, ezek az ellágyulásaink termik a legkorcsabb gyümölcsöt; ez az, ami a nőt logikailag oly messze választja a férfitól. Idehallgass: láttam Kunoson, hogy ernyedtté válik a jelenlétében, magam is éreztem fölösleges voltát; mégis, hogy ajándékot dobjak, közös ozsonnázást beszéltem meg vele más napra...

Ahogy aztán becsapódott mögötte az ajtó, Kunos ásított: - egy mindennel leszámolt, rezignált asszony - mondta. És sűrű ásítás mellett még ezt: - engemet fárasztanak az ilyen emberek; minden szavuk hasztalan, mert ők maguk is hasztalanok. Ezt szegénynek már megmondhatták vagy legalább is éreztették vele.

Így mondta Kunos...

*

Pár nap mulva még tréfás volt Kunos, de azért már komolyat éreztem, ahogy mondta: - titokban kell találkoznunk; ezt a nőt nem bírom. És egyáltalán érdekes neked ez a barátság? Vagy csak bosszantod vele magadat?

Igen, úgy volt, hogy ez a vacak ügy lappangó gyűlölködést hozott közénk. Kunos sokszor kifakadt így: - a jó Isten se értheti az asszonyokat!

S mert ő támadó volt, én védő lettem. Most már féltréfásan ugyan, mégis rendszeres lett közöttünk a civódás. Egy példát mondok. Akkor délután órákig ült a nyakunkon, már igen terhünkre volt. Tudod, mit csinál ilyenkor az ember? El-elhallgat nyomatékkal. Ezt tettük. Ő nem vette észre. Lehet, igazságtalan gyanúsítás, de úgy éreztem, nagyon is tudva bosszant bennünket. Az eset után Kunos ingerülten járt föl-alá. Így morfondírozott: - olyan ez a nő, mint egy ritkafajta hernyó: ha a földön mászkál, szívesen elnézem, de már a tulajdon bőrömre nem engedném. Brr, irtózom tőle! Te ezt nem érzed?

Igézve néztem rá. Oly könnyen talált világos szavakat dolgokhoz, melyek bennem még mindig bizonytalankodtak. Nagy férfifölény az egyszerűség!

De csak azért se adtam meg magamat. Most is védtem: - nem ismerheted ilyen rövid idő alatt; kell, hogy szeressen engemet, különben mért jönne? Kérlek, előttem ne bántsd. Nem érthetem a gyűlöletedet...

- Elrontja a napjaimat, - mondta Kunos száraz röviden. - Tény, hogy a látogatásai után kedvetlenek voltunk egymással és ízetlenek.

- Mégis mit gondolsz, - kérdeztem egyszer Kunost - tulajdonképen mi hozza ezt a nőt ide; mért hajszolódik annyit?

Kunos biztos diagnózist adott: - öregedő nő. De egy asszony sohasem számol le teljesen, fenntart állandóan egy kis életlehetőséget. Jobb híján a mi dolgainkból galvanizgálgat most. Nem értem, hogyan tűrhetjük...

*

Ha Kunossal szemben védtem is, az nem volt meggyőződés, inkább a kínos helyzetek félelme. Fonák dolog, de úgy volt, hogy én magam egyengettem ezt a helyzetet közöttünk. Ha aztán négyszemközt voltam vele, rögtön ingerült lettem. Ilyenkor kínzó gyönyörűséggel kívántam hozzávagdosni Kunos igazát. Persze, felesleges, ostoba szavakat találtam csak. Például: - Kunosnak kitünő szeme van, hallanád csak a megjegyzéseit stb.... Vagy: - igaza van Kunosnak, velünk nőkkel mindig a kicsinyesség vállaltat kétes szerepet; a legtöbb dolgunk mögött hazugság áll...

Voltak pillanatok, hogy már-már mindent kimondtam. Égtek bennem ilyen szavak: - gyűlölsz, utálsz, irígyelsz, miért keresel hát folyton?... Mintha megérezte volna ezt, rögtön hadarva beszélt s úgy éreztem, esengve néz rám. Hát hagytam. Aztán, ha fáradtnak, ernyedtnek látott, ő volt fölül. Ilyenkor megokolatlan dühhel fakadt ki a szemérmetlen nőkre, így: - hogy némely nő mire képes, pfuj! Tudod, mit beszélnek N.-ről? Kapuk alatt csókolódzik! Na, képzelem, szép dolgokat csinálnak! Az ilyen nő érti...

Ez volt az ő erényességének gőgje.

Hallgasd meg egy párbeszédünket. Ő kezdte:

- Képzeld, L.-néről mit beszélnek! Meztelenül lépett ki a fürdőből az ura előtt. Szörnyű, mire képesek ma a nők!...

- Biztosan szép és akkor nincs baj! Kedves, az előtt, akit szeretünk, csak a csunyaságunk szemérmetlen.

- Nincs igazad! A férfi előtt még van ideális nőfogalom. Okos asszony az illuziót nem sérti.

- Az ideális nőfogalmat nő alkotta, nem férfi. Úgy gondolom, frigid fantáziák termése.

- Ugyan!

Alattomos tüzek voltak ezek. Azért volt ebben titkos öröm. Valami szörnyű eltévedt életáram izzott közöttünk...

*

(Most már igazán rövid leszek - mondta nagy lélekzet után - , csak egy szokására kell kitérnem...)

- Félig anyás, félig nőt játszó mozdulat volt ez. Szerette símogatni a férfiak tokáját, esetleg a homlokukat vagy arcukat. Keserves dolog volt... Ebben az egyetlen, görcsösen rángó kacérságában is félte a felsülést; csak félig kínálkozott, a másik fele résen volt. Nos hát, ez a mozdulat hozta közénk a bajt. Pedig akkor már Kunos tűrte volna. Ez engemet bosszantott. Ide hallgass: régóta láttam, hogy utánozgat, de akkor már a ruháimat is kópiázta, úgy rakta a lábait egymásra, mint én és láttam, lopva lesi Kunost. Utáltam. Különben rendkívül alkalmazkodó volt. Akkor állapítottam meg, hogy ezt a szót öreg férfiak és keserűséggel teli asszonyok találhatták ki. Mégis Kunossal jó alkalmunk volt, hogy vitázzunk valamin. Egyszer Kunos azt mondta: - milyen kevés teheti vonzóvá a nőt, elég, ha ösztönösen tapintatos, enélkül a legkedvesebb is szörnyű; itt a barátnőd... Így feleltem: - csak boldog a nőben lehet ez meg, ez is egy ideig, amit a férfi ébreszt fel bennünk.

Szóval, hogy tárgyra térjek: egy nap Kunos is megkapta a cirókát. ha jól emlékszem, homlokától az álláig érte, mire Kunos göcögött, mint a gyerek, aki nevet az ütéshez, mert, ha sírna, jobban vernék. Én tudtam, hogy titkos élősködő ez a nő; nem szerelmes Kunosba, mégis kell neki az én élményemből valami. Így gondolom ezt: Janikának nem kell a habos fánk, de, ha a barátja kezében látja, kiüti onnan. Legtöbb nő gyerek.

Ezután tétován ugrott el és hozzám rohant... Csak sajnálni tudtam. Régi dolog: ha valamit javítani akarunk, jobban elrontjuk. Mániásan ismételte: - olyan drágák vagytok, olyan drágák; ilyen jó barátaim még nem voltak... És úgy ment el, mint egy szélbekerült pörgettyű...

Akkor azt mondta Kunos: - nem tehetünk egyebet, titokban kell találkoznunk, ezt a bestiát nem bírom.

Sokat nevettünk ezen: mi megbírtunk a világgal s lám, elég egy szánalomból tűrt barátnő, hogy felforduljon a helyzet. Titkos találkákat beszéltünk meg...

Ne ásíts, most jön a java! Másnap drámai jelenet: bejelentettem Kunos elutazását. Nem bírtam megtagadni egy kis malíciát; így mondtam: - üdvözletét küldi...

Minket nőket sokféle színjátékba gabalyít a hazugság, de ezek legtöbbször csak belső tények s a játék cseppet sem veszedelmes. Most bizony kézzelfogható volt a tény: Kunos itt volt.

Régóta világos előttem, hogy érzelmeinket mindig ellentétes erők mozgatják. Példa rá: szántam ezt a nőt; odáig mentem, hogy ízelgetni hagytam a dolgaimból; nagylelkü voltam a védelmében, de amint négyszemközt voltunk, rögtön ingerkedtem, csipdestem; a bosszú véremig izzott. Tudtam, hogy kíváncsiság gyötri, hát juszt is fél feleleteket adtam. Hallgasd meg ezt a beszélgetésünket:

- De hát mi történt, az istenért? - kérdezte ő.

- Elutazott, - mondtam.

- De hát mégis, valami történt? Értesz?...

- Történt...

- Óh, hát nem érzed, hogy a legjobb barátnőd vagyok?

- Kunos üdvözletét hagyta neked.

- Utálatos vagy!

Sokszor van az úgy, hogy nem a beszéd tartalma, hanem maga a hang hozza tudatba az ellenségeskedést. Láttam rajta, fokról fokra bizonytalanabb. A káröröm, ami elöntötte, gyorsan rideg keserűséggé vált. Beleöregedett. Nekem úgy tetszett, mélyebbek, nyúltabbak lettek a ráncai. Ide szégyen, oda szégyen, ez engemet mulattatott. Így gondolkodtam: Kunosnak igaza van: bestia; megérdemli, hogy kínozzam. És találós, biztató szavakat nevettem rá.

Egyszer azt mondtam: - mi nők csak titkainkban érezhetjük igazi erőnket. - Ő rögtön rávágott: - na, ez is szép felfogás! Nekem bizony nincsenek titkaim...

Ebben az időben jöttem rá, hogy ezek a sűrű barátnői együttlétek hozzák ki az igazi női lelket. A férfi így nem fejlesztheti ki, ős, szunnyadó viszketegségünket csak mi nők gyötörjük ki egymásból... Láttam, tele van bizonytalansággal; ez a két kérdés volt a nézésében: szakítás-e vagy becsapás? És ilyesmiket mondott: - hiába, a legszerelmesebb férfiba se láthatunk bele; egyforma az mind.

Néhány pillanat mulva pedig: - talán nem is utazott el Kunos? Te, ha engemet becsapsz!

Komédiáztam. Azt mondtam: - csak tégedet sajnált az egészből...

Mit magyarázzam? A végén részvéttel csókolt össze, ahogy azt megcsalt és elhagyott nőkkel tesszük. Már akkor észrevettem, hogy nőtt a tartása. A kezeit jobban dobálta és a nevetésében volt valami siketítő.

Ha ezt rögtön meg nem nevethetem Kunossal, bosszantott volna. Pedig a szinház csak ezután kezdődött! Mert minél elhagyottabbnak képzelt, annál nagyobb nő lett belőle... Ez dühösített! Tréfából se jó szánatni magunkat. Most már napirenden volt, hogy én vagyok az elhagyott és ő a diadalmas. Kis ajándékokkal lepett meg ezekben a napokban. Kezdetben kutatta Kunost, aztán egyre biztosabban leltározta a dolgot így: az ilyen viszonyokban csak a nő lehet vesztes... A közmondásszerű dolgok mindig ingerelnek, képzelheted, hátha még a tulajdon bőrömhöz dörzsölik. Ezt észrevette, élvezte és rögtön talált egy kis mesét. Valami régi barátnőjéről szólt, akit hosszú viszony után elhagyott a férfi, de megvigasztalt így: ott gyerek is maradt... És így fejezte be: - én óvakodtam is mindig tőlük...

Akkor azt mondtam Kunosnak: - nem bírom tovább! Ő nevetett: - világosítsd fel és dobd ki - mondta. De, sajnos, nők között nem történik semmi egyszerűn. Titokban szítjuk az ellenségeskedést, mialatt modorunk kedvessége szinte émelyítő. Messze csűrve-csavarva mondtam csak ilyeneket: - kedves, én mindig éreztem, ha barátnőim valamelyike válságon esett át, akár boldogság volt az, akár boldogtalanság, hogy magára kell hagynom. Ebben a tekintetben tulajdon kedvességemben sem tudok megbízni; könnyen lehet az irígység vagy káröröm.

Ajjaj; de neki akkor már ehez volt egy mozdulata. A tenyerével csapkodta a levegőt, így: - mit értesz te ezekhez a dolgokhoz, nem vagy te igazi nő!...

És felvetett vállakkal nyugtalankodta a nagy nőt. Merészebb mozgása volt; láttam saját gesztusaimat. Ami legjobban bosszantott, hogy szépült is...

Most nevess egyet! nap-nap mellett találkoztunk Kunossal, mégis már-már hinni kezdtem, hogy elhagyott vagyok. A fölényes részvét határozottan hervasztott. Kunos bosszankodva sürgetett: - dobd ki!

A dolog így történt. Már folyton ilyen dicsekvéseket hallottam: - ha láttad volna, micsoda jó napom volt tegnap! N. őrült szerelmes belém, és B. is! Nem tudok mit kezdeni velük... Kérlek, most is, míg idejöttem, ketten kísértek; de mit képzelnek ezek rólam, talán, hogy a szeretőjük leszek? Óh, ismerem én a férfiakat...

Fiam, nincs csúfabb a világon, mint hervadó nő ajkán a szerelem. Akkor éreztem, valaminek történni kell: az én szerencsétlenségemből ne virágozzon senki.

Csak azt jegyzem még meg, hogy ezen a napon különös ünnepélyességgel jött. Nevetgélt, a pupillái sarokba húzódtak, szívós mohósággal figyelt engemet. Egy nagy szerelemről beszélt. Éreztem, hogy mindazt, amit valaha irígyelt, most siette visszafájdítani. Ilyesmiket mondott: - hiába minden ellenkezésem, ő a nyomomban van. És hat rám; igenis hat! Nem az erotika, hanem hogy valakitől hallom a szerelmet. Nem hittem, fiacskám, hogy ez annyira jó nekünk nőknek. Te ezt nem értheted! Az este hiába zártam ki, az ablakom alatt várt reggelig. Tudom, az teszi, hogy engem nem kaphat meg soha! A férfi ilyen...

Rettenetesen izgult bennem, hogy kimondjam: - bestia, te bestia!... de nem. Csak erősen néztem rá. Jól láttam, pillog s úgy szembefogva mondtam akkor: - te engemet mindig gyűlöltél, már első találkozáskor és azóta egyre jobban gyűlölsz...

Fiam, a legnagyszerűbb dolog a szó! Hosszú hónapok képmutatását egyetlen mondat mily könnyen megsemmisítette...

Úgy zsugorodott össze, mint egy levegővel fujtatott gömb, melyet hirtelen átszúrtak. Hüppögve kapkodott ilyesmit: - hogy lehet így gondolkodni; nem értem,... őrült...

Derült hidegen vetettem oda: - mindegy! Többet nem beszélünk róla: holnap utazom...

Rángott a szája, öreg volt; sáppadtan kérdezte: - Kunossal?

Bólintottam.

Akkor felemelte a kezét, mintha ütni akarna, de elhanyatlott. Fehéredő szemekkel forgott utánam és kiabált: - egy ilyen nő, mint te, hazudik is. Persze, erre nem gondoltam; még nem ismertem ilyet. Pfuj... Ezzel elrohant.

Kunossal soká nevettünk a dolgon. Ő így filozofált: - rég elintézhetted volna, de ilyen a nő: a legkellemetlenebb dologban is felkutatja előtt a saját érdekességét és csak aztán veti el.

*

(Sok apró dolgot mondott még, de ezt hagyom. Csak egy töprengését írom még ide, erre többször visszatért. Fáradt szomorúan mondogatta:

- Azért magam se tudom, tulajdonképen melyikünk volt a bűnös - ő-e vagy én?)