Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 22-23. szám · / · MARCZALI HENRIK: EMLÉKEIM (13)

MARCZALI HENRIK: EMLÉKEIM (13)
Minden jog fenntartva
VIHARFELHŐK

Volt még ennél is fontosabb, egész politikai felfogásomnak iránytadó beszélgetésem a Boszporus mellékén. Therapiában volt a francia nagykövetség palotája, hová, mint emlitettem, többször meghívott Boppe barátom, egyszer ebédre a nagykövet is. Kávénál így szólt: «nem értem, miért foglalkoznak annyit a kínai boxerek lázadásával. Hiszen nálunk Európában is egy nagy állam van felbomlóban. Naivul kérdezem, melyik - igazán nem gondoltam reánk - az oszták-magyar monarchiára. Azok a jelenetek, melyek a magyar országgyűlésen lejátszódnak, azt bizonyítják, hogy minden egység és összetartozás megszünt. Idejében kell gondoskodni arról, hogy ez a kórságos állapot «európai katasztrófává ne váljék.» Ezek a szavak, ilyen helyről mélyen megrendítették egész valómat. Megfagyott ereimben a vér. Nem is szóltam többé egy szót sem.

Hiszen olvastam és hallottam eleget a Bánffy ellen oly példátlan energiával folytatott obstrukcióról. Értettem is: hiszen az 1896-iki választás megtizedelte a nemzeti pártot. De hogy olyan következései legyenek, minőket igazán illetékes ajakról helyeztek kilátásba, nem gondoltam. Így első politikai elvemhez, a pártatlansághoz, mást is fűztem: az obstrukció, mint alkotmányunkat megbontó, elleni küzdelmet.

December 2-án értem Pestre. Délután az egyetemre indulok és a Kálvin-tér és Kecskeméti-utca sarkán találkozom Apponyival. Indulatosan megszólítom, hogy lehet részes ebben az egész közállapotunkat megrontó munkában. Nyugodtan feleli: neki ebben semmi része: azt Horánszky és Polónyi Géza csinálják. Horánszkyhoz megyek, zerge-utcai házába. Kértem, mondaná meg, mi vezette őt ebben a véleményem szerint egész közjogunkat veszélyeztető hadjáratban? Iróasztala egy fiókjára mutatva azt mondta: «Itt vannak bizonyítékaim. Bécsből kaptam. Isten és a történelem előtt vállalom a felelősséget.»

Bánffyt Szilágyi Dezső, a Ház elnöke buktatta meg, szabadjára engedve az obstrukció hullámait, azért, mert a miniszterelnököt nem kedvelte, de főkép, mert a kormányelnökségre számított, melyre rég készült, teljes erővel. Csalódott: Széll Kálmán lett utóda. Az ellenzék, a kisebbség győzött, a kuruccá vedlett szélsőbal és a néppárt jutott valósággal uralomra. A szabadelvű párt, melybe már beleolvadt «a jog, törvény, igazság» alapján a nemzeti párt, melybe már beleolvadt «a jog, törvény, igazság» alapján a nemzeti párt, nem birt érvényesülni, noha még az 1901 szeptemberi «szabad» választáson is jelentékeny többséget nyert. Igaz, hogy mint nekem minden párt vezére bevallotta, ez volt a legköltségesebb. Igen sok ügyvéd került be, a régi táblabírák helyett, mi a képviselőház szinvonalát éppen nem emelte.

Eddig egy felvilágosodott, Széchenyi, Deák és Eötvös nyomain haladó, a műveltséget buzgón ápoló és terjesztő, Európában is szabadsága és alkotmánya ereje által számottevő állam szorgalmas, munkás polgárának tudtam magam. Most, körülbelül az 1898-ik év a határvonal, bent teljes ziláltság, a kibontakozás reménye nélkül. Kifelül halálos veszedelem. Beborult fölöttem az ég. Azóta többet törődtem belügyeinkkel, de külügyeinkkel is.

Sorba vettem mindent. Először, mi hozzám közel állott: a tanulmány. A Kármán-féle tanterv sokak szemében szálka volt. Enquęte ült össze 1893-ban a «túlterhelés» ügyében. Részt vettem benne és lehetőleg a régit akartam megmenteni. Azon az alapon, hogy a tanterv jó, de a tanárság nagy része nem megfelelő. Hiába: nálunk csak jelszó kell és utána bódulnak. aztán észre kellett vennem, hogy egyetemi tanítványaim szinvonala, lassan bár, de süllyed. Nem csoda: a valláserkölcs és a futball győzött a latin, a mathematika és a történet fölött.

Gyermekkorom óta parasztpárti voltam. Akkor a kemény plebejust, ki Róma csatáit vívta, láttam szemben az elpuhult optimatával. Szerettem a «pógárt»: kisgazda még nem volt. Ez az erős, páratlanul munkabíró faj kivándorol Romániába, de főleg Amerikába. Ilyen vérveszteséget nehezen heverünk ki. Igaz, hogy aztán meg eltiltották, vagy legalább nagyon megnehezítették a kivándorlást - hogy olcsó munkát kapjanak. Az orosházai és bodrogkeresztúri események erős intelmül szolgálhatnak.

Volt olyan elmés barátom, ki azt mondta, hogy a törvényes gyermekek mellett lehet tartani törvénytelent is akárhányat. Volt olyan, de sok, ki a kivándorlók pénzében aranybányát látott, valutánk emelésére. Ezzel szemben azt hangsúlyoztam, hogy az a tót, ki Amerikából visszajő, nem lesz már az, mint aki elment, sem a visszavándorló magyar annyira a földhöz hű, mint atyja volt. Egyszer, egy bizalmas tanácskozáson, melyen jelen voltam, egy nemzetiségi megye főtisztviselője azt hangoztatta, hogy a kivándorlás igen hasznos - mert a magyar arányszámot emeli!

Pünkösdkor, 1902-ben vendége voltam a pannonhalmi főapátnak. Az ünnep másodnapján bejő a gyári alispán. Együtt kávézunk. A beszélgetés főtárgya a közeledő aratás és a napszám emelkedése volt. A vendég ezt sokallta. Erre azt mondom: ez az ország nem arra való, hogy benne tízezer család dúslakodjék, hanem arra, hogy 20 millió megélhessen becsületesen. Befogatott és elhajtatott.

Hiszen még arról is komolyan beszéltek, hogy kulikat hozatnak aratásra Khinából vagy Indiából.

Erről is volt enquęte, ott voltam, beszéltem is. Két dolgot emeltem ki. Az első, hogy hiábavaló kísérlet a kivándorlás megakadályozása. Csak arra vezet, hogy Magyarországot börtönnek nézzék. A másik, hogy egy mód van itthon tartani a távozni szándékozókat: az, hogy a hazában jól találja magát.

A földreformban láttam, ha nem is minden bajnak, de a legveszedelmesebbnek orvoslását. Keresztülvitelét Tisza István erelyétől és népéhez való szeretetétől reméltem. Hozzá is fogott komolyan 1916-ban, de már későn volt.

Bármennyire kedvezett Széll az ellenzéknek, a minden mást elhomályosító kérdésben nem engedhetett; vissza kellett lépnie. Tisza István ily viszonyok közt nem alakíthatott kormányt. Hodossy belépésére számított, de kosarat kapott. Ezt különben előre tudtam. Mikor kérdeztem, miért nem lépett be, azt felelte: «hóhér nem lehetek». Khuen következett, ki kétszer is lemondott. A Szápáry László-Papp-Dénes Márton-botrány lehetetlenné tett minden törvényhozó munkát. A chlopyi hadi parancs méltán nagy visszatetszést keltett, bár utólag azt enyhíteni igyekeztek.

Thallóczy eljött Bécsből, hogy a hozzá igen közel álló Khuen grófnak népszerűségével segítségére legyen. Vigasztalannak találta a helyzetet. A régi, becsületes magyarok megvannak - a kerepesi temetőben. Kérdi tőlem, hol állunk? Hol! Néhány évvel a mohácsi vész előtt. Ma még lehetne rajtunk segíteni, ha gyökeres változás nem áll be néhány év alatt, nem. «Hogy mondhatsz ilyent! Hiszen Magyarország ma gazdag, akkor meg szegény volt.» Tévedsz, barátom. Jól tudod, hogy akkor is a magyar főpapok és főurak a leggazdagabbakhoz tartoztak. Ez nem változott. De a paraszt a földet túrja, mint akkor. Az egész különbség abban áll, hogy akkor csak Fuggerek, Thurzók és Szerencsés Imre pénzeltek, most meg vagy negyven bankár. - Lajos, ez a cynikusnak látszó erős ember, fehér lett, mint a fal, szinte tántorogva ment el. Két évvel később Hodossy is «letális szimptómákat» látott.

Ki tudja-e bonyolítani a csomót, vagy szétvágja-e? - volt a nagy kérdés, mikor Tisza István lépett kormányra. Tudtam, mennyire enegikus, de oly előrehaladottnak néztem a betegséget, hogy radikális eszközöktől visszariadtam. Igaz, hogy jól kezdte, Koerber kitessékelésével még népszerű is lett, igaz, hogy az ország nagy része megunta a huzavonát, igaz, hogy mikor már közel volt a sikerhez, nem nyult erőszakhoz, hanem megegyezett Thaly Kálmánnal. De az obstrukció nem szünt meg és mint ő maga mondta nekem, a minisztertanácsban éppen a békekötés után elhatározták, hogy az obstrukciót letörik. Ebből következett az ugrai levél, a házszabálymódosításnak előterjesztése, a nov. 18-iki Perczel Dezsőtől kiinduló puccs, a dec. 13-iki rombolás, mely lehetetlenné tette az ülések folytatását és megmutatta, hogy az ellenzék a legény a csárdában; végre Tiszának és a szabadelvű pártnak bukása a választáson.

Mikor Jósikáné eljött hozzám, örvendezve Tisza kinevezésén, remélve, hogy most csak meg leszek elégedve, azt feleltem neki, hogy ő eddig csak Biharmegye gyöngye. Ha rendet bir csinálni, kezet csókolok neki, mit nem szoktam, de addig, engedje meg, hogy várjak. Hogy vaskezű lesz, abban nem kételkedtem azok után, miket Hodossy mondott, de attól tartottam, balkezes.

Szabad megemlítenem, hogy báró Fejérváry Gézát, kinek vezetése alatt dolgoztunk a darabontgárda formaruhájának megállapításán, óva intettem minden erőszaktól. Ez november 15-én este történt, mikorra már megjött Bécsből, hozva a királyi jóváhagyást. Ennek ünnepére hívott vacsorára fiával és vejével. Erős vita folyt, a fiatal urak a klubból jöttek és egyre hajtották, hogy végezni kell, dolgozni akarnak. Nem akartam beleszólni. Az öreg úr szinte kényszerített reá. Mikor azt mondtam, hogy nem szólok, mert a becsületes embert is bestiává teszi a politika, azt felelte: Szóljon, nem leszünk bestiák. Erős vita folyt, de állhatatos maradtam. Ha erőszakhoz fordulnának, eljutunk a provizóriumhoz. Mikor búcsúztam, ő is felvette köpenyét s kérdezte: elkísérhetem-e? Egész úton, a Kerepesi-útig, meg akart győzni a veszélyes operáció szükségéről. Azt feleltem, nem vagyok képviselő, még csak ujságíró sem. Viszont csak a magam független ítélete után indulhatok. Inkább én kérném arra, hisz van befolyása, hogy lehetőleg ellenezzen minden ilyen szándékot. Már késő, mondja szomorúan.

A nov. 18-iki puccs után három nappal Hodossy kért magához. Ott volt Szentiványi Árpád is. A kibontakozásról tanácskoztunk. Hodossy imádott Horatiusának mondását idézte: Peccatur intra muros et extra (kívül is, belül is bünöznek). Kérték véleményemet. Szentiványi pedig főképp azt szerette volna tőlem megtudni, mi Andrássy szándéka. Erről mitsem tudtam, de ha tudtam volna, sem mondom. Szerintem most minden szenvedély a katonai kérdés medrébe egyesül. Ez ellen tenni nem lehet. Két lehetőség van: vagy lemond Tisza és akkor oly nagy a kavarodás, hogy esetleg ismét kinevezik, vagy oszlassa fel az országgyűlést, de még ma, nemcsak azért, mert az ár minden órában emelkedik, hanem mert különben kifogy a feloszlatás és választás törvényes idejéből. Arra kértek, adjam elő ezeket Tiszának. Kötélnek állok, mondám, de csak ha még ma szólhatok vele. Meglesz, felelték. Akkor jött hozzánk Láng Lajos és Hodossy ünnepélyes felszólítására elmondtam érvelésemet. Láng erre azt válaszolta, hogy nem úgy áll a dolog, a főispáni jelentések szerint már únják a harcot, általában jó a hangulat. Örültem, hogy künn vagyok az obligóból. Ezeket később, Geszten, elmondtam Tiszának.

Meg kell jegyeznem, hogy senki sem számított komolyan a kormány bukására, általános választásra, az ellenzék sem, csak magam. Ezt Thallóczynak meg is mondtam, de nem hitte. Ennek az előrelátásnak köszöntem, hogy a választás utáni napon hozzám jött Hodossy Tisza megbízásából: mi legyen a teendő? Azt ajánlottam, hogy a parlamentárizmus értelmében Kossuth Ferencet kell megbízni a kabinet alakításával; ma még olcsó, mindennap drágább lesz. Jósikánét pedig kértem, mondja Tiszának, hagyja el helyét minél hamarabb. A báróné hírül hozta, hogy Tisza keserűen mosolygott, de nem szólt semmit. Hogy ezekből mi lett, tudjuk, de én aug. 10-ike óta nem láttam Tiszát. Fejérváryval minisztersége idején személyesen nem érintkeztem. Arra kéretett, cáfoljam meg, mit a Meyer-Lexikonba felőle kellemetlen írtak, de erre nem vállalkoztam. Véletlenül tudtam meg báró Skerlecz Ivántól, hogy a miniszterelnök már nagyon is szeretne kiszabadulni. Ezt a megbízható hírt nyomban közöltem Andrássyval; Apponyi mondta nekem akkor, hogy mind el voltak készülve «bekasztlizásra». Így hírásom általános megkönnyebbülést hozott.

Apponyinak a szélsőbalhoz csatlakozása és Tisza bukása, mi az ő műve, nemcsak hazánkban keltett nagy figyelmet. Tisza és pártja megbukott. Wedell gróf bécsi német nagykövet 1905 jan. 5-iki jelentése igen pesszimista módon ítéli meg a helyzetet és a kettős monarchia szerkezetének erős megrázkódását látja.

Egy évvel később, 1906 aug. 18-án Edvard király Friedrichshofban meglátogatta Vilmos császárt. «A király panaszkodott az osztrák-magyar viszonyok teljes ziláltsága miatt. Ferenc József császár gyenge és nincs elég energiája szembeszállani a felforgató elemekkel. Így szóba került gróf Apponyi Albert is. Ennek befolyását a császár nem örvendetesnek és az illoyalitással határosnak minősítette. A király közbeszólott. Úgy véli, hogy a gróf fantaszta és hogy a császárnak igaza van abban, hogy saját beszédein megmámorosodik, de különben szellemes és finom műveltségű ember. Abból a módból, mellyel a király felőle nyilatkozott, ki lehetett hámozni, hogy a grófot az angol politika olyan tényezőnek tekinti, melyet jó lesz erősen szemmel tartanunk; írja a császár. A király aztán magától azt az eshetőséget hozta szóba, hogy Ferenc Ferdinánd főherceg a császár halála után felszabadítja magát esküdt kötelezettsége alól, hogy nejét nem teszi meg császárnénak. Ha az megtörténik, legokosabb lesz Hohenberg hercegnőt császárnénak elismerni. Ezt az ügyet Ausztria belügyének kell tekinteni. Teljesen hozzájárultam Ő felsége véleményéhez és teljes megértést találtam nála aziránt, hogy mi ketten és Európa többi nagy udvarai ez esetben teljes egyetértésben járjunk el». (Vilmos császár levele Bülow kancellárhoz.)

Ferenc József elhalálozásának lehetősége nagyon foglalkoztatta akkor a diplomáciát. Vilmos császár utasította a kancellárt, szerkesszen egy semlegességi szerződést, melyben úgy a cár, mint a német császár kötelezi magát, hogy Ausztria-Magyarország területi épségét nem sérti.

Hogy a kómikum se maradjon el, Andrássy elment Hodossyhoz megbeszélni, mitévők legyenek ők, 67-esek, és jónak hitte bizalmas értekezletre meghívni Széll Kálmánt is. Erre mondta Hodossy: Jó lesz, ha mi külön beszélünk meg mindent. Mert ha Széll Kálmán ott van, megtudjuk az ő véleményét, de ő nem tudja meg sem Andrássyét, sem Hodossyét.

Tán a nyomasztó belügyi helyzetnél is erősebben búsított a külpolitika alakulása. Jászón a prépostnál voltunk családostul és 1903 jun. 11-én hazautaztunkban Kassára értünk. Ott délben egy sürgönyt láttunk a gyógyszertár ablakában: a szerb királyt, Obrenovics Sándort és nejét Masin Dragát, szerb tisztek megölték. A prémontréi gimnázium igazgatója hívott volt meg ebédre; oda gyűlt az intelligencia, köztük a táblai elnök és a főispán. Kérdezték, mit jelent ez? - Azt, hogy a Balkánt elvesztettük.

Annyira elvadultak már a kedélyek, annyira csak a szenvedélyes gyűlölet uralkodtak bennök, hogy ezt a fordulópontot nem is akarták észrevenni. Éppen bukóban volt Széll Kálmán; mi másra gondoltak volna, mint - ujabb buktatásra. Ez volt az igazi hadüzenet ellenünk; a többi csak ebből következett, amint hogy nyomban megindult a pánszerb izgatás.

Később Thallóczytól hallottam, hogy belgrádi követünk, Czikann, még az éjjel sürgönyzött, hogy Zimonyban állomásozó két ezredünk azonnal vonuljon be Belgrádba. Éppen Úrnapja volt, a körmenet végére halasztották a határozatot - nem történt semmi. Ezt annak tulajdonítottam, hogy kisebb bajnak tekintették azt, hogy ezentúl Belgrád legyen ellenségeink főtáborhelye, mint azt, hogy fellépésünk hátráltatja az oroszok Keletre irányulását. Megírtam az akkor megjelenni kezdő «Ujság»-ban, hogy nem hiába kétfejű a muszka sas, ha Nyugaton talál akadályt, Keletnek fordul és viszont, de hódító útját nem szakítja meg soha.

A külföldi politikát illetőleg főleg Wickham Steed, a «Times»-nek nagyon beavatott bécsi levelezője, ki sűrün meglátogatott, volt szíves tájékoztatni. A japán-orosz háború kitörésekor, 1904 febr. 8-án, Kemecsey Jenő, a Bp. Hirlap dolgozó társa jött hozzám, írjak erről. Tollába mondtam egy vezércikket. Fejtegettem, hogy ez a háború csak első jelenete a világrendítő összeütközésnek Anglia és Németország közt. Vilmos császár az oroszokat tolja előre Keletnek - innét a «sárga veszedelem» jelszó -, az angol meg Japánt. Si pereant leve damnum (egyikért se nagy kár). Németország nagy flottát épít, «helyet akar a napon», gyarmatokat szerez mindenfelől, Anglia pedig az egész világon érdektársakat toboroz.

Hogy mennyire tisztában voltam a konstellációval, avval bizonyíthatom, hogy a Világtörténet egyik utolsó fejezetének «a föld felosztását» adtam címül. (1903.)

Minthogy pedig szövetség köt a némethez, ki kell használnunk az időt, míg másfelé van a muszka elfoglalva, elsősorban belügyeink rendezésére. Ez a cikk nagy feltünést keltett, eljött hozzám Csernoch, de még Tisza István miniszterelnök is. Ekkor beszéltem először tábornokokkal. Azt mondtam nekik, hogy a muszkát leverik, úgyhogy egyetlen diadala sem lesz. Ezt sehogy sem akarták elhinni. A számarányra hivatkoztak, én meg az emeltyű törvényére: milyen messziről kell az orosznak mindent a harctérre szállítani: a tenger Japáné.

Abban az évben, 1904-ben, a zágrábi levéltárakat óhajtottam megnézni. Fejérpataky meg Csánky nem bírt célhoz jutni; én megpróbáltam és jó fogadásra találtam még a szélsőknél is. Ezen nagyon csodálkoztam. Pulszky Gari, kinél laktam, felvilágosított. Ezeknek mindnek foly az orra vére, mert a japániak verik a szláv testvéreket, mint a dobot.

Tisza bukása után a kibontakozást Andrássy kísérelte meg. Elérkezettnek látta az alkalmat a hatalomra jutó szélsőbalt a 67-es táborba vonni, hisz a nagy fordulat az ő műve volt... És hogy húztak volna, - mondá nekem. Tehát, minden összebeszélés nélkül, egyet gondoltunk. Később, március 15-én, egy bizalmi emberét küldte hozzám: készítsek programmot. Első kérdésem az volt: 67-es alapon áll-e még a gróf úr? Az üzenetet hozó úr mosolyog: a gróf úr tudta, hogy ezt kérdezem. Az igenlő válasz után mindjárt munkához fogtam. Katonai kérdésben egyelőre kevés a kilátásunk, elég, ha az 1904-ben szerkesztett kilenc pontot végrehajtjuk. Ellenben ki kell használni a helyzetet gazdasági előnyök kihasználására, esetleg külön vámterületre, mi nem ellenkezik a kiegyezéssel. E mellett, úgy gazdasági, mint társadalmi okokból, ki kellene terjeszteni a választási jogot, mit különben már Apponyi is követelt. Másnap kapok hírt, hogy a gróf úr helyesli a programmot. Boldog voltam.

Június 22-én, a Fejérváry-kormány kinevezésének hatása alatt, Andrássy eltért eredeti szándékától. A mind sűrűbben nyilvánuló közvélemény nyomása alatt, de saját meggyőződéséből is, szükségesnek találja elsősorban a katonai követelések teljesítését.

A koalíciót kétségtelenül kiváló, elsőrangú emberek vezették: Wekerle, Andrássy, Apponyi, kiknek sem hazafiságában, sem belátásában kételkedni nem lehet. Mégis, kezdettől fogva eredménytelennek ítéltem, a benne összetalálkozó három pártnak nagy divergenciája miatt. A szélsőbal a nagy többség; a miniszterelnök és a kormány nagyobb része 67-es. A szélsőbal nagyobb része szabadelvű, de a néppárt képviselői számához képest igen erős. Az egészet csak úgy lehetett összetartani, hogy a nagyon ügyes Szterényi, Kossuth Ferenc államtitkára, megtalálta a kapcsolatot Andrássyval. A szélsőbal, nagy többségére hivatkozva, minél több «őrszemet» követelt minden téren; mint a rossz nyelvek mondták, egész a Reichsrathig. Mint Andrássy mondta: a helyzet utálatos. Gr. Zichy János 1908 februárban hozzám jő. Nem volna-e helyes, ha mi, az alkotmánypárt, átadnók a kormányt egészen a szélsőbalnak? Hadd mutassák meg, mit tudnak ők keresztülvinni. Ez volna az egyetlen mód, azt a pártot, mely oly sokat ígért, lejáratni. Gondolkodási időt kértem. Nem lehet, - mondá - mert ma este Bécsbe kell utaznom, a felségnek erről jelentést tenni. Azt feleltem: ha abban a nagyszámú pártban volna elég szellemi erő és politikai képzettség, helyes volna az átadás. De éppen erre nézve súlyos kételyek merülnek fel.

Két héttel később nagy vacsora volt Tisza Istvánnál, igaz, hogy azt mondta, olyat még sem kapunk, mint Ruszt Józsefnél. Együtt jöttünk el Herczeg Ferenccel és Kozma Andorral, kik szívesek voltak engem elkisérni. Útközben elmondtam nekik a Zichyvel való beszélgetést. Helyeslik-e eljárásomat, vagy sem. Mindkettő azt felelte, hogy nem: jobb lett volna Kossuth Ferencet és pártját lejáratni. Erre kérdem őket: országos vagy pártszempontból gondolkoznak-e így? Kozma azt feleli, országos, Herczeg, hogy pártszempontból.

Kristóffy fellépésének meg volt az a következése, hogy a kormánynak, elvben, el kell fogadnia az általános szavazójogot. Andrássy volt a belügyminiszter és engem nayon érdekelt, mikép fogja az elvet megvalósítani. Háromkirály napján 1908-ban mentem hozzá. Azzal fogadott, hogy Wekerlének csak a javaslat főpontjait adta elő, azért teljes bizalmasnak vegyem előadását. Beszélt körülbelül másfél óráig, mindenre kiterjeszkedve; csak ritkán vetettem közbe néhány kérdést. A pluralitás elve ellen nem volt kifogásom, hisz az Belgiumban bevált és a mi viszonyaink közt még inkább elfogadható. Ellenben óvtam őt a mesterséges választási geografiától, hisz az osztrák khaoszt ez okozta.

Nagy előzékenysége arra ragadott, hogy tovább kérdezősködjem. Egy igen diszkrét kérdéssel állanék elő, olyannal, melyet bátran mellőzhet hallgatással. «Mi az?» Megkoronáztatja-e magát Ferenc Ferdinánd? Mosolyog. «Úgy hiszem, megkoronáztatja magát.» Nem azt kérdeztem, mit hisz, hanem mi lesz. «Azt hiszem, elég alapom van hinni, hogy megkoronáztatja magát.» Köszönöm, excellenciás uram. Ezt a tárgyalást époly bizalmasan fogom traktálni, mint az előbbit. Nevet. «Kérem, ezt ne tárgyalja bizalmasan.»

Kétízben is volt nemzetiségi obstrukció: először a románoké és tótoké, mely hamar elhamvadt, aztán a horvátoké, mely soká tartott, mely alatt a képviselőházban csaknem kizárólag a horvát nyelv uralkodott, úgyhogy Justh Gyula, a Ház elnöke, horvát tolmácsot fogadott. Hosszú idő mulva ismét aktuális lett a nemzetiségi kérdés.

Illik, hogy erről elmondjam nézetemet. Az a mondás, melyet Szent István mondott fiának, Imrének: gyönge és erőtelen az egynyelvű nép, a Marne-i 1876-iki kiindulás óta mindig fülemben csengett. Felfogásom az volt, hogy nekünk emelnünk kell a hazánkban lakó nemzetiségek erkölcsi, anyagi és szellemi színvonalát. Magyarországon nagyobb a szabadság, magasabb a kultúra, mint déli és keleti szomszédjainknál. Mint Széchenyi mondta: Mindenki a hazában vagy terjeszti nemzetiségünket, vagy csorbát üt rajta. Ki erkölcsileg, bármily kicsinnyel is, felsőbb, az terjeszt, midőn akár hajszállal alantibb, csorbít. Az erőszakos magyarosítás csak árthat, visszahatást okoz. A beolvadásnak önkéntesnek kell lennie. Hogy ez igaz, a magyarsághoz csatlakozók példája bizonyítja. Századokon át. A morális és intellektuális túlsúly vonz. Ha nemzetiségeink szabadon fejlődhetnek, ők vonzzák kívül álló testvéreiket, míg ha elnyomjuk őket, azok kifelé keresnek összeköttetést.

Mindennek azonban egy előfeltétele van: az, hogy a magyarság erkölcsi, anyagi és szellemi színvonala legalább is abban az arányban emelkedjék. Különben a hegemóniának vége. Ez a természetes felsőség megvolt, és még a Bach-korszak sem bírta megdönteni, sőt a nemzetiségek a magyarban tisztelték természetes támaszukat. Mindennek véget vetett a század végén uralomra jutott erőszakoskodás, ziláltság, reakció. A nemzetiségek erősen továbbfejlődtek; egymást marta a magyar. Ez volt nemzetünk tragédiája; az enyém is.

*

Georg Brandes többször is meglátogatott, gyakran érintkeztünk, sőt még vitatkozni is mertem vele Ibsent illetőleg, kitől minden poézist megtagadtam, a Peer Gyntet kivéve. E pontban végre engedett - talán mert únta. Nagy soirée volt gr. Festetich Pálnál, hová minket is meghívtak (1907-ben). Szóba jött a nemzetiségi kérdés; hisz Björnson már kikezdte eljárásunkat. Brandes azt mondta, őt is felszólították erre, de nem akar nyilatkozni, míg többet nem tud. A házigazdához fordult felvilágosításért, az meg Hampelt és engem hívott segítségül. Mindketten azt mondtuk, hogy akármilyen nemzetiségű juthat nálunk bármely polcra; a mostani miniszterelnök, Wekerle is sváb eredetű. Egyházban, iskolában messzemenő önkormányzat. Egyet nem engedhetünk: államunknak nemzetiségek szerinti feldarabolását. Brandes felelt: «Alapjában igazuk van az uraknak: az állam egységét megbontani nem szabad. A mi liliputi államunknak, Dániának is van nemzetisége, az izlandiak. Ezek hozzám fordultak, hogy vívjak ki nekik külön parlamentet. Sokat írtam érdekükben, végre sikerült kivívnom parlamentjüket. Erre megint hozzám folyamodnak: legyen nekik külön lobogójuk. Alig van hajójuk s külön lobogót akarnak. Azt mondtam a deputációnak, alapítsanak inkább szappangyárat és legyenek azon, hogy az meg ne bukjék».

Még 1904-ben írt nekem Steed, hogy Seton Watson fiatal tudós jő Pestre látogatásomra; fogadjam szívesen. Seton Watson nem jött; nem is láttam soha. A koalíció uralomra jutásával Magyarországba jött Seton Watson, kitűzve a tulipánt, lelkesedve Magyarországért, Steed pedig meglátogatott minket Tátrafüreden, a Tisza-jelvénnyel gomblyukában. A skót író az országgyűlés megnyitása után ittmaradt, enthuziazmusa nem ismert határt. A képviselőház ülésének végével a Csalányi-vendéglőben szokott ebédelni szélsőbal hazafiakkal, kik érzelmeit osztották és őt mindig feltüzelték.

Megtörtént, hogy az ebédelő társaság egyszer elmaradt és az idegen egyedül ült az asztalnál. Ezt észreveszi egy szintén egyedül ülő pap, úgy mondták nekem, Juriga volt, és magához hívja a skót vándort. Ez ott tovább buzdul, a pap nem mond ellent, de kéri őt, jöjjön vele kerületébe és vegye szemügyre a szolgabírói gazdálkodást. Ez az út alakította át Paulust Saulussá.

Angol barátaim azt mondták, hogy az ő izgatásának nálunk nincs sikere. Okom volt ebben kételkedni. Ezért Temperley barátomat, ki Scotus Viatornak tanulótársa is volt, megkértem, tegyen lehetővé találkozást vele: tudja, hogy komoly kérdésekben alapos okkal meggyőzhető vagyok és ugyanezt teszem fel Seton Watsonról. Ez az úr azonban sohasem jelentkezett, bár eleget járt Ausztriában. Ezt nem tulajdoníthattam másnak, mint annak, hogy ő már teljesen elfogult és kerüli a vitát.