Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 21. szám

TERSÁNSZKY J. JENŐ: EGY NŐCSÁBITÓ NAPLÓJÁBÓL

Dátum. (189...)

(Hosszadalmas, naiv fejtegetés, hős miért vezet naplót.)

Dátum.

(Részletes szerelmi vallomások és ömlengések egy bizonyos Matild nevű hölgyről, aki nagyon csinos, nagyon szabadszájú, barna és gyermektelen házasságának immár tizedik évét tölti a férjével, egy úrral, aki fölfelé fésüli és laposra vágatja a haját, főkönyvet vezet és az italos mulatságok nagy barátja.

Ugyancsak hős háziasszonyának nacionáléja. Ez egy nagyon jólelkű hölgy és erkölcseiben abszolúte födhetetlen, többszörös családanya. De a háziasszony az, aki hőst látható örömmel hozza össze barátnőjével, Matild asszonnyal. Úgylátszik a háziasszony nem aggályos a mások jóerkölcseit illetőleg, vagy talán hősnek, a szobaurának teljes ellátásához tartozónak érzi, ha csinos barátnőivel összehozza.

Továbbá hős terjedelmes leírása arról, hogyan ugratja őt Matild asszony. Például a háziasszonyék ebédlőjéből, ahol vacsora után társaság van, Matild asszony bemegy hős szobájába a háziasszony kíséretében és a háziasszony magukra hagyja őket. Hős ügyetlen merényletet követ el Matild asszony jóerkölcsei ellen. De kudarcot vall. Mire hős fájdalmának, dühének háromoldalas leírása.)

Dátum.

(Érdektelen tudósítások hősnek egyik tanárjáról az egyetemen, aki hőst leszidta a kollokviumon, mert messziről érzett szájából a borszag.

Hős mentegetőzései, fejtegetései a zülledés jogáról, mint ami világfájdalmának következménye, ami viszont Matild asszony iránt érzett reménytelen sóvárgásainak következménye.

Borzasztó zavaros és hajuknál fogva összeráncigált elmefuttatások a züllés gyönöreiről.

Ezek után elég elmés leírás egy kis budapesti belvárosi kocsmáról, egy Tankréd nevű szakállas ősjogászról és egy másik diákpajtásról. Azok megkritizálása olyan vonatkozásban, ahogyan hős Matild asszonyhoz való szerelmével kapcsolatban tett bizalmas vallomásait és kesergéseit a pajtások megkritizálták.

Hős nagyon helyes megállapítása arról, hogy nagyon ostoba dolog ivópajtásoknak kifecsegni dolgokat.)

Dátum.

(Matild asszony következetes ugratásai. Hős dühe, boldogtalansága, panaszai, átkai.)

Dátum.

(Matild asszony ugratásai és a többi...)

Dátum.

(Hős újabb fejtegetései arról, hogy joga van élete fogytáig az alkoholos mámor destruáló élveinek adni át magát.

Ugyancsak hős mentegetőzései, miért nem fogadta el aznap este háziasszonya meghívását a vacsorautáni elbeszélgetésre, amikor ott lesz Matild asszony is.

Hős több kifakadása a női ármány undoksága ellen. És hős életfogytiglani nőgyűlöletének szilárd hangoztatása.

Hős ezeket a sorokat naplójába a belvárosi kis kocsmában írja, ahol nem találta barátait és egyedül iszik.)

Dátum.

(Hős ujjongó sorai diadalmáról. Hős a kis kocsmából mégiscsak hazament és ennek jutalmául az övé lett Matild asszony.

Az eset aprólékos leírása. Hogyan várta előbb hős barátait a kis kocsmában. Hogyan akarta hős barátainak elmondani: miért vetette meg ma este egy gyönyörű asszony társaságát és jött ide inni. Hogyan nem érkeztek meg hős barátai és hogyan ivott hős egyedül. Hős azonban unatkozni kezdett és hazament. Így találkozott Matild asszonnyal már jóval kapuzárás után pont akkor, amikor Matild asszony kilépett az előszobából a folyosóra, hogy hazamenjen két emelettel lejjebb lévő lakásába. Hogyan surrantak be aztán észrevétlenül hős szobájába.)

Dátum.

(Újabb bőséges részletek hős kalandjáról. Hogyan jött rá hős, hogy Matild asszony nem is ugratta őt, hisz előre megmondotta, hogy türelmesen ki kell várni egy jó alkalmat, amikor sem hős háziasszonya, sem a Matild asszony férje neszt nem foghat hős és Matild asszony randevújánál. Akkor este hős háziasszonya már majdnem elaludt a székén, mert Matild asszony addig ült a nyakán. De hiszen azért ült, mert hős hazajöttét várta Matild asszony, miután féjre egy bankettra ment, ahonnan reggel szokott berúgott állapotban hazajönni.)

Dátum.

(Folytatólagos részletek hős kalandjairól. Matild asszony, hős karjai közt, erélyesen korholja hőst a következőkép:

- Jaj! Maga is olyan borszagú! Azt akarja, hogy azt higyjem, a férjem ér hozzám?...

Következmény: hős szakít az ivócimborákkal és a kis kocsmába nem megy többé. Terjengős tanulság, mennyivel gyönyörvetesebb egy bájos lény szerelmében lubickolni, mint a szesz és dohányfüst gőzében pácolódni hullává.)

Dátum.

(Húsz évvel későbbi.)

Egy hírlapíró barátom mondotta nekem egyszer:

- Tudod, Tamás, nem azok a dolgok a legérdekesebbek, amiket az ujságok megírnak, hanem azok, amiket nem írnak meg. És sohse féltsed a lapvállalatot a kimaradt cikkek erkölcsi és anyagi haszna miatt, mert azok mindig kamatozóbbak a megjelent cikkeknél.

Ez a megállapítás azzal kapcsolatban jut most eszembe, hogy ma véletlen átlapoztam ezeknek a följegyzéseknek a legelejét és megdöbbentett, hogy annakidején mit láttam érdekesnek és megörökítendőnek a dolgokból és mit mellőztem el megírni belőlük.

Fogadást tettem magamnak, hogy nem nyúlok ehhez a naplóhoz. Maradjon úgy minden benne, ahogy azon melegében lefirkáltam az eseteket.

Pedig nagy kedvem volna a kályhába lökni az egészet. Tovább sem merem lapozni. Már ez az első történet Matild asszonnyal, az első hódításom története, milyen lapos história itten.

Nemcsak azért, mert az a fickó, aki írta, szánalmasan nevetséges azzal, hogy nem tudatosan, elcsíphetetlen és költőien hazudozik, hanem öntudatlanul, magával szemben hazug, mert a kamasz, aki akkor én voltam, restelli, hogy gyáva és ügyefogyott a nőkkel szemben és ezért nyavalyog és mosakodik oldalakon át... De nemcsak azért, mondom, hanem azért, mert amit elmesél a dolgokból, az is csupa közhely, közhely és közhely...

Holott most, mikor hirtelen fölidéződött előttem ennek az első hódításomnak az esete, annyi mulatságos és furcsa helyzet idéződött elém ugyanezen esetből, hogy elképedek, hogyan lehet ilyesmit kihagyni valakinek a naplójából, ha már egyáltalán vezet.

Mindjárt csak! Azt fogom tenni, hogy átírom itten ezeknek a históriáknak legalább az érdekesebb részleteit utólag...

Dátum.

Hej! Haj! Az akkori Budapest. Ifjúságom Budapestje!...

Az autóberregés és tülkölés, motorcikli-röfögés helyett mint a rostán a kukoricapattogás szól a gumirádlik paripáinak patája az Andrássy-út parkettjén és a körutak kövezetén. A Stefánia-úti korzón méltóságosan ügetnek a cs. és kir. udvari hintó muszka trapperei.

A hintóban ülő fenségek polgárian mosolygó ábrázata helyett azonban mintha a közhaza minden nemzetközi tekintélye és büszkesége a hintó bakján habtachtoló Smólen Tónik képére szállt volna.

A kávéházakból már hangzik kifelé a cigányzene. De odabenn csupa férfi-ingmell. Női toalett nagyon elvétve. Egy nyilvánosan cigarettázó úrhölgy egész biztosan csődületet támasztana.

Na igen! Bizonyos kávéházak rikító toalettes dámái. De hát ezek Vénusz kultuszának hivatalos szentélyei...

Ebben az estében ballagok a kis belvárosi kocsma felé. És magamban programmot szabok életemre.

Nőkkel egyszersmindenkorra végeztem. Undorító, kínzó boszorkányok. Soha többé egy érzésemet nem áldozom rájuk.

Hogy ez Matild asszony kegyetlen ugratása miatt van, az természetes. És hogy dühöm az ijfúság ostoba és gyáva türelmetlensége, az is természetes.

Fontos az, hogy szigorú fogadást tettem magamnak, hogy ezentúl egyetlen mulatságom, célom a lerészegedés a «Sárga Egér» kocsmában, Tankréd ősjogász barátom és a többi ivócimbora társaságában.

Ez az elhatározásom az operettekben előírt édesbús kevélységbe burkolózik, mondhatnám a zülledés önérzetébe és így zeng szívemben az Erkel áriájának melódiájára:

«Gondold meg és igyál!...»

Én már meggondoltam és iszom!

Jelzem, ez a hangulat a levegőben van.

Mint ahogy a férfidivat változik, a nadrág hol nem megy keresztül a cipőn, hol ketten is bele lehet ugorni a padlásról, így a férfiúi kedélynek is szigorúan meg van szabva a divatja.

Ma a sportra esküszik mindenki, háború alatt a táncmánia uralta a kedélyeket és így tovább. Akkoriban ifjúságomnak férfikedély-divatja a nyavalygás volt. A vasárnapi tárcák az akaratgyöngeséget dicsőítették. Az éjszakák mámorában jótehetetlen hentergő gavallér volt körülbelül az eszmény, amely felé jóravaló fiatal entellektüelnek törekednie kellett.

A korom hősének érezhettem szóval magamat azzal, hogy megvetem egy gyönyörű nő társaságát és megyek leinni magamat bakatorspriccerrel a Sárga Egérbe.

*

A Sárga Egérnek aztán a környékén sem volt nyoma semmiféle női kísértésnek.

Ha a Sárga Egérbe nő tette be a lábát, az fúria volt legföllebb, aki szerencsétlen férjét jött hazapakkolni.

A Sárga Egeret az élet gyönyörígéretei gyanánt csupán vetrece-, szárazkolbász-, ringli- és bakatorillatok lengték be.

A Sárga Egérben a női nemet legföllebb egy kép képviselte. Igaz, hogy ez aztán százszorosan. De olyan ildomosan, olyan békavérű negéddel, hogy az embernek inkább elvette a kedvét az enyelgés gondolatától is.

A falfestés patronja ugyanis egy táncos párt ábrázolt a Sárga Egérben.

Gondolják, hogy ez mind mellékesség? Dehogy! Ezen a táncos páron fordul meg ez a história. De hadd tartsam be az időrendet ebben az elbeszélésben.

*

Nos, mikor beléptem a Sárga Egérbe, Tankrédet és többi ivócimborámat nem látom sehol. Törzsasztalunk a szögletben üres.

Szegődhetnék más asztalhoz, hiszen a kocsma csupa ismerős. De nem teszem. A hangulatom olyan, hogy csak nagyon bizalmas baráti szívet óhajt, vagy inkább a magányt.

Leülök törzsasztalunkhoz a sarokba, háttal a többi asztaloknak, rendelek egy félliter bakatort tisztán és az asztalra könyökölve bámulom a falat.

A bakator szörnyen csúszik. A mámor kellemesen zsongítja bánatomat. És akkor írom ebbe a naplóba azt az aforizmát, hogy: «A nő olyan az életünkben, mint a borhoz az ásványvíz. Vele talán üdítőbb a bor, mint tisztán, de aztán attól van a főfájás.»

Egy idő mulva a kocsmáros, körútja közben megállva a székem mögött, megszólít:

- Várod Tankrédet, mi?

- Hát mi van vele? Nem jön talán? - kérdem fölfigyelve a csapláros gunyoros hangjára.

Erre aztán a csapláros elmeséli, hogy tegnap éjjel, amikor nem voltam itt, egy óriási ricsaj volt a kocsmában. Tankréd barátomat a csaposlegény vitte haza:

- Néz csak meg. Ezt Tankréd csinálta. Egy szódavizes üveget csapott oda! - mutat a kocsmáros a falra, ahol csak most veszem észre, hogy a falfestés patronjai közt egy jókora üres folt dísztelenkedik, ahogy hevenyében bemalterozták és befestették a szódavizes üveg ütötte gödröt a falban.

Nos, hallgatom még egy darabig a kocsmárost és lényegben tudomásul veszem tőle, hogy barátaim súlyos katzenjammerük miatt aligha jőnek be ma este egy preferánc-pártira.

A helyzet nem bánt. Ha nem jőnek, nem jőnek! Jól érzem magam és nem unatkozom. Becsületemre, azért nem bánt barátaim távolléte, mert mintha a szerelem csalódottjaként jobban állna nekem, ha zugivóvá leszek.

*

Most kell végre rátérnem a Sárga Egér falának festményeire.

Néprajzi ismereteim fogyatékosabbak, semhogy megmondhatnám, micsodás nemzetiségű volt ez a táncospár a falon. De az bizonyos, hogy okvetlen valami puritán náció kebléből valók voltak. Mert borzasztó illedelmesen lejtettek valami keringő- vagy mazúrkafélét.

A pózuk a következő volt.

A nő kecsesen előrehajolva, kitárt karjait kissé hátranyujtotta és igy nézett vissza a bal válla fölött párjára, a táncosra.

A táncost csaknem egészen eltakarta a táncosnő alakja. Csak féllába látszott félig a nő szoknyája mellett és a feje a nő jobbválla fölött. Két karját szintén kitárva, a férfi illedelmesen a nő ujjai hegyét érintette.

Így lejtettek. De ez olyan szigorúan illedelmes jelenet volt, hogy szinte úgy hatott, a nő nem enyelgésből kacsint hátra a férfire a válla fölött, hanem azért néz vissza, hogy megállapítsa, betartja-e táncosa a táncmestertől és az illemszabályoktól előírt lépést mögötte.

A nő szoknyája leért egészen a cipő orráig és keble, nyaka csipkékben veszett el, hogy a legcsekélyebb érzéki ingert keltő idoma se bukkanhasson elő.

Nos, én ezzel a száz és száz másában megismétlődő táncospárral úgy voltam már itt a Sárga Egérben, mint a juhász a nyájával. Idegen előtt egyik juh olyan, mint a másik, a juhász szeme ezernyi különbséget lát közöttük.

Én, kivált itt a sarokban, olyan sokat bámultam ezeket a táncosokat, hogy már pontos jellemrajzot tudtam volna írni vagy tíz-tizenöt párról.

Egyiken a nő dühösen pillantott hátra, mintha táncosa letaposta volna szoknyáját. A másik táncospárból a nő derekától fogva félrerajzolódott és egy fekete vonal választotta el a szoknyájától. A harmadikon mintha a férfinek megszabott fajankó mosolya helyett valami nagyon gyanus kifejezés lett volna az arcán. Valami faunos kéjvágy alattomoskodott ennek a táncosnak a képén és...

És hát maradjunk meg ennél. Mert hiszen csak erről a táncospárról lesz most már szó.

Ez a táncospár volt a legközelebb ahhoz a folthoz, amelyet Tankréd barátomnak falhoz vágott szódásüvege okozott.

Hát amint a kocsmáros távoztával újra visszanézek erre a foltra a falon, megállapítom, hogy a foltnak áldozatul esett a táncospárom jobbkarja.

Igazán jelentéktelen dolog első tekintetre. Egy táncospár jobbkar nélkül fog tovább lejteni a falon, kétszáz társa közt. Annyi baj legyen!

De, amint mégegyszer, jobban megnézem ezt a megcsonkított párt, egészen meglepő fölfedezést teszek.

Határozottan úgy tetszik nekem, hogy a táncospárnak Tankréd által leütött jobbkarja egyáltalán nem hiányzik. A rajz így is egészen tökéletes. Ezeknek a táncosoknak a jobbkarjaik is megvannak, csak nem láthatóak, mert eltüntek mögöttük... De hova?...

Bacchusra kérdem, akire most esküdtem föl végleg, hova? Hova tünt el a táncospár jobbkarja?

Nos, a Bacchus isten hatalma egyszerre nagyot zsugorodott fölöttem. Egyszerre borzasztó értelmetlen élvezetnek éreztem, hogy valaki édeskés lőrét dűt folyton magába, hogy tőle bárgyúbb legyen egyre, ahhoz képest, hogy valaki egy édes női derekat szoríthat magához és csókra keresi ajkát.

Mert a táncospárom eltünt jobbkarja ezt szuggerálta nekem. A férfi, ez a szatírképű táncos, jobbkarjával magához szorította hátulról hölgyét és a hölgy, gyönyörtől gyöngülőben, maga fordítja már táncosa felé arcát, forró ajkával.

Elkaptam a képről pillantásomat és a bakatoros pohárhoz folyamodtam támogatásért a bujaságnak kísértő gondolatai ellen.

De a bakator már alig ízlett. És a pillantásom újra a táncospáromra lebbent, amelynek jobbkarjai eltüntek.

És minél tovább néztem ezt a párt, az enyelgésüknek egyre újabb mozzanatait figyelhettem meg rajtuk.

Nézd csak! Hiszen a nő azért hajlik előre, mert ez a táncos kujon jobbkarjával derékon kapta és a kályha mögé akarja vonszolni a nyilt falról, mert hiszen a nő is csak azért tiltakozik a táncosa merénylete ellen, hogy ne itt, ennyi illedelmes táncospár mellett, nyiltan...

Újabb pohár bakator. Újabb édes, belső susogás a szerelem játékának üdveiről...

És a táncospár enyelgésének újabb változata a falon.

De hiszen ez hallatlan!

Ezek a szoknyák, amilyent ez a táncosnő hord, éppen azért, mert ezer ránccal védik az erényt, könnyebben elrejthetnek egy sliccet és akkor... Nohát, nézd csak meg jobban,... ezek már nyiltan, a legszemérmetlenebb vigyorgással... Nézd csak meg jól, ezt a mozdulatot...

*

Csak arra emlékszem, hogy az a gondolatom, amivel fölálltam a kocsmaasztaltól, hogy fizessek és távozzam, ez volt pontosan: «és ha csak az ujjahegyét csókolod meg, amint kacsóját nyujtja búcsúzásra, az is megéri, hogy hazarohanj innét...»

*

A többi le van írva ennek a naplónak az elején.