Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 21. szám

ILLYÉS GYULA: ELÉGIA

Lassú szekérről melynek zörgését felissza nyugvó őszi por
egy férfi nézi a tájon élete múlását -
mintha halálos elitélését hallaná olvasni: néz a messzeségbe értelmetlenül!
férfi ő és könnye mégis majd kicsordul a fényes gyeplőszárra.

Férfi ő, igen, fajtájából egy, - népének zajosan egykoron megindult
vad árja hozta őt idáig és dobja fel mostan fájduló
szivét a mély áram szinére, a langyos őszi levegőre -
érzi szivén a rőt, lágy fény öblitését, - s ha nem szégyelné sírna.

Az alkonyatban lassan foszlik az ősz a tájra és reája!
s míg lovai krumplival megrakott kocsiját úgy vonják mint hattyuk
ő sorsára eszmél... remegve nézi az elomló vidék tárgyait suhanni -
oly magányos, hogyha isten megszólítná, mostan mint társával beszélhetne véle.

Úszó kocsiján összegörnyedten ül, görnyedten mintha takarni akarná,
megvédeni szivét mely lapul mint állat emelt husáng előtt
lapul és reszket a fájdalom előtt mit még nem is ismer -
szerelmes leány reszkethet így első feláldozásától, - forró tagokkal bújva kedveséhez.

Csillognak a rétek nedves kék szemekkel, lehúnyja szemeit a férfi s úgy érzi
minthogyha szekere e hallgatag úton a földről, életéből
kanyarodna el és vinné vinné el őt hirvivőnek
hogy elmondja mit látott az örök világon, mit gyüjtött magának, mit visz el a földről.

Hirtelen
emlékeznie kell
Tričre városára
hol egy vasárnap járt

ifjuságának kedve
ragyogott a felöntözött utcán s ablakokon
az egyetlen villamos mint kis kutya
szaladt utána messziről s csaholt

nem érezte éhségét ő
rongyos sipkáját félrecsapva
úgy hordta mint olajbogyós koszorút
lant gyanánt botot pörgetett s dúdolt

a Városháza elé ért éppen
mikor a déli toronyból zengő
ezüst madarak rajzottak szét a tér felett
fölrebbentek az összes faliórák

ha akkor méltó hangszere lett volna
ha megpendithetett volna egy napsugárt
csapongó csendülni vágyó öröme egy percre
áthangzott volna egész Európán

Szárnyra kél e boldog lárma benne most és viszi, - magosan van ő, ó mily magosan!
csak féloldalt mer szertepillantani, ha lenéz leszédül a mély fájdalomba
az alsó hideg árba, ahonnan felszakadt s ahonnan susogást
s panaszt vél hallani s átkot mint füstölgő kanóc sistergését.

De a legszebb emlék, mint az átlőtt madár csak egy pillanatig
fúrja magát föl-föl a kék öröklét felé, azután lefordul
apró porfelhő jelzi hova hullott, hol kinlódik, véres
szárnyakkal hol hal el -

Percre érezte, hogy ő, - ő felszabadult!
felszökkent a sáros folyamból, felszökkent a szennyes
történet-előtti korból amely sorsát vakon hömpölygeté -
lelke fölébredt, - hogy nyilani kezdett, szemére azonnal könnyek harmatoztak.

Föl-fölhorkan a két fáradt ló s ő némán
mozdulatlan gubbaszt kocsiján és úszik...
néz a messzeségbe értelmetlenül! - s csak könnyei folyásán
érzi, hogy él, él mint egy rossz emlékben.