Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 20. szám · / · SZINHÁZI FIGYELŐ

Schöpflin Aladár: HAJNALBAN, DÉLBEN, ESTE
Dario Nicodemi vígjátéka a Kamara-Szinházban

Nyár. Hajnali kert a színpadon. Anna (Bajor Gizi) üldözötten beszalad a színpadra. Mario (Uray Tivadar) üldözi. A leány szép, fiatal, finom, mint egy tearózsa. A fiú is szép, fiatal, finom; hirtelen támadt vágy hajtja a leány után. A leány durcás, haragos, nem felel a fiú szavaira. De meghallgatja, nem menekül be a házba, benn marad a kertben. Tehát mégis tetszik neki a fiú. Lassankint kezd szóbaállni vele, előbb mérgesen, elutasítóan, aztán mindjobban érdeklődve. Az első mosoly az ajkán jelenti, hogy már olvadni kezd. Mikor a fiú arról kezd beszélni, hogy egy óra mulva párbaja lesz egy híres céllövővel, már le is ül vele a kertben, a távolság köztük egyre kisebb. A két villanyvezeték pillanatokra érintkezik és csakhamar megvan a rövidzárlat, a lányban is kialusznak a tartózkodás lángjai - itt a szerelem. Kora nyári, hajnali szerelem. Egy forró csók és a fiú megy a párbajra.

A dolog folyton a giccs határán jár, de egy pillanatra sem lépi át a határt. Olasz szerenáta, émelygős-e, gyönyörű-e, attól függ, ki hogyan énekli. Bajor Gizi csodásan énekli és Uray igazán kitünően tercel hozzá. Nem egészen metafóra, zenei műszavakkal beszélni róla, az embernek az az érzése van folyton, hogy édes, szép muzsikát hallgat, nem nagyon mélyet, de úgy előadva, hogy mélynek érzik, a hallgató szívében ifjúkori ösztönök borzolódnak fel tőle. A művésznő nem játszik, éli a dolgot, a szűk skálában ezer modulációja van, hajszálnyi finom árnyalásokat különböztetünk meg, ijedség, durcásság, harag, érdeklődés, ébredő kacérság, a lassú felolvadás, az odaadás, szűzi feloldódás fordulói között folytonos hullámzása a kedélynek; a merőben szavakban lepergő pici dráma szüntelen mozgásban van, a művésznő minden pillanatban új meg új fazettáját csillantja fel a leányérzésnek. A játékban részt vesz minden porcikája, minden mozdulata kifejez és jellemez, - a keze, elbűvölően szép, érzékeny, intelligens ujjai úgy játszanak, hogy ez a kézijáték magában is kifejezné a leánylélek tükrén fodrozódó hullámverést. Az első felvonás után mindenkiben benne van egy művészi élmény érzése és a további élmény izgatott várása.

A leány okos; nőien okos, akármi történik vele, benne él a realitásban. A szép szerelmi kalandocska után, mialatt a kis hős párbajozik, mondjuk a halál torkában van, nem mulasztja el a bőséges reggelit. Kis pákosztos módjára majszolja a vajaskenyeret. A fiú csacsi - a szerelmes férfi mindig csacsi a nővel szemben - ott akarja folytatni, a hangulat ugyanazon vonalában, ahol reggel abbahagyták és haragszik, hogy a leány ilyen szent órában enni tud, még pedig hatalmas étvággyal. Természetes, hogy a lány fölénybe kerül, kötekedik a fiúval, bosszantja, provokálja. Bájos scherso, egyszerű, kedves, derüs, - összevesznek, keserű szavakat mondanak egymásnak, a fiú elkeseredve elrohan és mind a ketten szerelmesebbek, mint valaha. Bajor Gizi most a leány nappali világítású természetét játssza meg, a nőt, aki már biztos benne, hogy felforralta a fiút, játszik vele, csófolódik, belekarmol, kínozza. Nő, ösztönnel tudja, hogy egy kicsit kínozni kell a férfit, ha az már a tenyerében van, ettől izgatódik fel a szerelem. Elragadó lányos mozdulatai vannak, apró kis neveletlenségek, mikor egyedül van, macskakényeskedések, - igazi lány és igazi nő, az a fajta, amely a leghevesebb vágyakat tudja felszítani a férfiakban. Minden szűzesség benne van és minden érzékiség. Ahogy a fiúval kötődik, egyre jobban belekergeti a mérges felindulásba, maga is méregbe jut - olyan, mint egy gyönyörű, izgató, de tüskés virág, amely azonban folyton mozog, él, változik, illatával magához csábít, tüskéivel megszúr. Mosolygunk folyton és a mosolyunk alatt meg vagyunk hatva, valami nagyon szép dolog tárult ki előttünk.

Este van, a leány a meleg estétől, az ablakból jövő zenétől felolvadtan, kitárult érzékekkel ül, vár kimelegedett szívvel valamire, aminek jönnie kell, amit erősen kíván, hogy jöjjön. Még egy szava sincs és már tisztában vagyunk vele: ez a végső szerelmi felolvadásra váró szűz. A fiú jön, egy kicsit játssza az aprehendálót, de a tüzek benne is kigyúlnak. A két lélek, két test összeér, forró szavak, a líra zengő páthosza s a finálé egy csók, kötelezvény a házasságra, az egész életre. Bajor Gizi itt csodát mível: tökéletesen megmutatja a szűzben a kigyúlt érzékiségű nőt, a teljes ártatlanságban a teljes vágyat. A fiatal lányból szemünk láttára asszony lett anélkül, hogy egyetlen erotikus mozdulat vagy szó történnék, - tisztán lelki eszközökkel megy végbe a nagy változás. Olyan művészi diszkréció ez, olyan lelki elegáncia, amelyet nem lehet csak megjátszani, élni kell azt, maradéktalanul azonosulni az alakkal. A hatás elemi erejű. Mikor a két szerelmes összeborul egy hosszú csókban, a nézőtér egy visszafojtott sóhajtás. Az emberekben feltámad a halott fiatalság, elmult szép szerelem és finom, meleg vágyak nyílnak a lelkekben. Mikor a közönség feláll, minden szemben csillog a meghatottság. A ruhatárban is még szerelmes nótát dudolnak fásult öreg embernek.

A legszebb, legtisztább művészi élmény ez, amelyet magyar színpadról Isten tudja mióta kaptunk. Az írónak csak az a szerepe van benne, hogy szavakat ad a színészek szájába, alkalmat ad a játékra, de ha nem ilyen teli művészettel játszanák, sziruppá olvadna az egész. Bajor Gizi és Uray Tivadar adnak súlyt, értelmet, izgató érdekességet a darabnak. Amit Bajor Gizi művel, az egy nagy művésznő tehetségének végső kiteljesedése. Milyen kár, hogy magyar író még nem tudott olyan szerepet írni neki, melyben művészetének egész gazdagságát megmutathatta volna!