Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 19. szám · / · MARCZALI HENRIK: EMLÉKEIM (10)

MARCZALI HENRIK: EMLÉKEIM (10)
Minden jog fenntartva
NAGY PEREM

Úgy hiszem ehhez a lesujtó fejezethez ez a cím illik legjobban. A néppárt harca személyem ellen. Nem árt, ha ezt a kultúrhistóriai tényt a jövő részére megrögzítem.

Reggel 9 óra után (1910 jan. 21) jő hozzám egy újságíró és jelenti, hogy dr. Sághy Gyula, a nagyságos rektor, felfüggesztette Singer Artur doktorátusát, mert felőlem nagy szabálytalanság tudódott ki, Zboray, Szmrecsányi és Beniczky néppárti képviselők hozták neki ezt a hírt. Annyira benne éltem a puccsok és förmedvények légkörében, melybe már egy évtized óta belélöktek, hogy meg se lepődtem. Nyugodtan elmentem az egyetemre, hol Sághy megerősítette, hogy ez a felfüggesztés megtörtént. Teljes flegmával az árvaszékhez siettem, hol Miklós sógorom fia érdekében beszélnem kellett az árvaszék elnökével és Bárczy polgármesterrel. Vissza az egyetemre, hol Singert nejével látom és vigasztalni próbálom. Másnap az «Alkotmány»-ban vezércikk «Csalás az egyetemen» címmel, Görcsöni Dénes aláírásával. Ezt a cikket több hasonló követte még ezeken is túljáró epithetonokkal.

«A tudomány élelmes kufárainak lajstromában kevés név szerepelt oly gyakran, mint Marczali Henriké. A tudomány kriminalisztikája kevés olyan bűnről tud, melyre az ő munkásságából példát ne idézhetnénk. Az idegen tollakkal való ékeskedés, a megbízhatlan munkája, a vakmerő lódítás, a sánta kutyánál hamarabb utolért s nagy nyilvánosság előtt konstatált hazugság, a hamis cégér alatt mesterkedő orvtámadás. - Ha van még tudományos becsület és közéleti erkölcs Magyarországon, Marczali Henriket el kell taposniok. Nem szabad az egyetemre zsidó tanárokat bocsátani. Becsületes tanár nem ülhet többé egy sorba Marczalival (jan. 22.) - Marczali Henrik az egyetem hagyományának, szellemének, becsületének megsértése nélkül többé nem vizsgáztathat. Világra szóló skandalum (jan. 23.) - Az egyetemnek jó hire és a karnak becsülete kívánja az ügynek gyors tisztázását s hisszük, hogy a Marczali Henrikre váró következmények ijesztő rémei lesznek minden esetleg feltolakodó, inkorrekt gondolat megvalósításának.» És így tovább, con brio, éveken át. Még 1912 jan. 3-án is írja az «Alkotmány», hogy «az ügy kimenetelének konzekvenciáit Marczali Henrik önérzetes emberhez méltóan fogja értelmezni».

Magam részéről még jan. 22-én kijelentettem, hogy sajtópert indítok. De, igazságomba bízva, még fegyelmi vizsgálatot is kértem. Így kiszolgáltattam magam Sághyéknak.

Puccs volt ez, a Dreyfus-ügy majmolása. Majd csak akad, ki elhiszi, hogy Marczali «csalt». De nézzük az előzményeket, hogy ítélhessünk. Singer Artúr doktorátusra készült és benyujtott nekem egy dolgozatot az erdélyi szászokról, doktori értekezésnek. Elolvastam - és gyengének találtam. Ez volt «elfogultságom» irányában. Nem sokkal később dr. Pata Gedeon, a német nyelv és irodalom tanára, volt tanitványom szólt nekem, hogy Singer az ő szakából óhajtana szigorlatot tenni: vállalnám-e a hazai történetet, mint melléktárgyat? Ezt vállaltam.

Singer egy Mikó nevű hallgatót fogadott, ki őt előkészítse. Ez Görcsöniék embere volt és így minden lépéséről tudott a jelöltnek. Ez elég gyakran kért tőlem tanácsot. Mivel a főszak és így a doktori értekezés is a XVIII. századra vonatkozott (Goethe, Die Haymonskinder), ő pedig már foglalkozott az erdélyi szászokkal, azt ajánlottam neki, hogy főkép e két tárgyat tanulmányozza. Melléktárgynál ez volt a szokás. Nekem az volt a felfogásom és azt mindig hangoztattam is, hogy ki egy kort jól tud, az képes lesz a többivel is megbírkózni, de azt, aki mindenből csak valamicskét tudott, megbuktattam. Annyira mentem, hogy, ha a jelölt gyengén felelt, felszólítottam, beszéljen arról, mit legjobban tud - hátha menthető. Úgy tudom, minden lelkiismeretes kollégám szintén így járt el. Főtárgynál teljes szigorral jártam el. Különösen az értekezés bírálatában.

Igaz, hogy azok közt, kiket megbuktattam, volt Sz. Imre kollégiumbeli is. Nem felejtem el azt a jelenetet, mikor egyikük, ki semmit sem tudott, földre borult Beöthy Zsolt és előttem jajgatva, hogy elveszti ösztöndíját. Hogy diák ennyire süllyedjen, arról nem volt fogalmam. Könyörgésére új terminust szabtunk neki, - de akkor se tudott többet. Innen a Szentimrések gyűlölete ellenem.

Görcsöni (Friedreich) Dénes szorgalmas, tehetséges hallgatóm volt, Zrinyi Miklósról, a költőről, értékes tanári dolgozatot írt, de annyi szitkot szórt a protestánsokra, hogy ezért megróttam és figyelmeztettem a köteles történeti objektivításra. A tanári vizsgálatra is jelesen elkészült. Hogy ne legyen oka a felekezeti meggyőződése hirdetésére, az iszlámot kérdeztem. Akkor meg a polygámiát dicsőítette a monogámia rovására, mire Beöthy megjegyezte, talán a jelenlevő diákleányokra való tekintettel. Így bizony az osztályozással nem volt megelégedve, Ballagi táborát pártolta és éveken át szórta ellenem az átkokat.

Az «Alkotmány» jan. 22-iki cikke roppant visszahatást keltett. Az «Új Lap» és «Magyarország» (a szélsőbal lapja) kivételével az egész sajtó a leghatározottabban mellettem foglalt állást. Az, hogy sajtópert indítottam, megnyugtatta a kétkedőket is. Legkomolyabban szólt hozzá Vészi József. «Midőn a rektor három néppárti képviselő felszólítására dezavuálja az egész vizsgálóbizottságot, melynek Marczali utóvégre is csak egy ötödrésze, ez Európára szóló botrány és lehetetlen volna megérteni, hogy egy egyetem rektora miért dezavuálja annak az egyetemnek öt tanárát politikai okokból, ha ezt a rektort nem hívnák - Sághy Gyulának. A támadás egyrészt a fajvédő, másrészt Ballagi érdekében történt. Aki pedig e gyanúsítást elfogadja ítéletnek - az Sághy.»

A szigorlaton ott volt Görcsöni, mint rendesen, hogy reám vadásszon. Vaknak és süketnek kellett volna lennem, hogy ne vigyázzak magamra, hogy ne nyujtsak neki alkalmat újabb förmedvényre. Hisz, ha valami meg nem engedett járt volna eszemben, könnyen kikerülhetem. De nem járt.

A sértő cikkben az állott, hogy az én kedvezésemből Singer kitünően felelt. Mi bizony egyaránt elégségest írtunk be. Felszólítottam a dékán urat, igazítsa ezt helyre. De nem tette. Ez már egyenes állásfoglalás volt ellenem.

Sághy «informálta» Apponyit. Egy jogkari tanár Ferenczy Ferdinánd főherceget. A pozsonyi «Westungarischer Grenzbote» már a Pragmatika Szankció megsértésével vádolt. Hallgattam.

Viszont igazi búcsújárás volt hozzám, olyanok jöttek, kiket sohasem láttam, bel- és külföldiek. Talán ez egyszer voltam népszerű életemben.

A tanács a fegyelmi vizsgálat vitelével Balogh Jenőt, a büntetőtörvény tanárát bízta meg. Ő eljárásomban nem talált semmi kivetnivalót. Jelentése engem teljesen felmentett. Erre Sághyék eltávolították. Magyari Gézát tették helyébe. Nem igazság kellett nekik, hanem áldozat. Magyari jelentése elmarasztalt a legenyhébb fegyelmi büntetésben, a rosszalásban. De ez ellen is tiltakoztam és a közoktatásügyi miniszterhez appelláltam, ki teljesen rehabilitált.

Később, egy akadémiai vacsorán mellém került Magyari. Reászóltam: hogy követhetett el ilyen igazságtalanságot. «De milyen terror alatt állottunk». Ez a híres egyetemi autonómia.

Előadásaimat folytattam. Ez a maffiának, azt hiszem joggal nevezhetem így, nem volt ínyére. Szentimrések és mások, kik éppen nem diákok, tódultak a nagyterembe, záptojással és hasonló jókkal. Hallgatóim a testükkel megvédtek, mert a verekedés nem maradt el. Legnagyobb hűséggel a diákkisasszonyok vettek körül, az újságok «női testőséget» emlegettek. De bármily lárma és zürzavar volt a teremben, helyemet nem hagytam el, akárhogy fenyegettek. E borús napok emlékét hallgatóim egy ajándéka aranyozza be, mely most is itt van asztalomon. Ezüstlap, fenn babér, középen bevésve: Forsan et haec olim meminisse juvabit 1910. Marczali Henrik tanítványai. (Talán jólesik majd azokra visszaemlékezni. Vergilius Aeneiséből, mikor a zivatar döngeti hajóját.)

Elmondok egy titkot. Rehabilitációm teljesen el volt már határozva, de nem hirdethették ki, míg a választások, júniusban, be nem voltak fejezve.

Még egyet. Az egész zenebona azért volt, hogy megakadályozzák dékánná választásomat. Ehhez kellett a rosszalás, mely szörnyű kenetteljesen volt megszerkesztve. Szegények! Semmiesetre sem vállaltam volna. Tanításra, nem adminisztrálásra való vagyok. Sághyék épúgy tudták, hogy nem vagyok csaló, mint bárki más, - de hát a politika!

A vádat Sellyey Barnabás főügyész vállalta, de a főtárgyalás nagyon késett, mindig találtak okot halasztásra. Már igen bús sejtelmek érintették a «közéleti becsület» harcosait. «Alkotmány» 1912 jan. 3. «A minisztérium semmibe sem veszi az egyetem autonómiáját. Döntései úgy hangzanak, mintha fogalmazói a fegyelmi iratok közül egyes-egyedül Marczali és protektorai felterjesztéseit olvasták volna. Itt volna még fórumnak, mely előtt talán kideríthető volna az igazság, a törvényszék, de attól sem sokat remélünk. A hivatalos fegyelmi vizsgálatok felmentése a törvény előtt kirántja bajából azt a bűnöst, aki elég arcátlan a szemébe mondott igazság miatt még pörösködni is». Utoljára már nem találnak más alapot bevádolásomra, mint azt, hogy Fejérváry darabontkormányát védtem. Igenis, Fejérváry kért reá, de minden tisztelettel személye iránt, ezt megtagadtam. Ami pedig az egyetem autonómiáját illeti, huszonöt éven át voltam egyetemi rendes tanár, de egy esetet sem tudok, mikor ez az autonómia a közérdeket előmozdította volna. Még mindig igaz József császár mondása: «az egyetemi tanács jezsuitasága a baj».

Furcsa alakulatokat éltem meg. Nemcsak Csernoch, akkor már prímás, hanem Tomcsányi páter, sőt Barkóczy is pártomon volt. Viszont Jászi Oszkár Görcsönivel fényképeztette le magát.

Ugyanakkor, amikor a tanács engem elítélt, kaptam meg művemet, Magyarország a XVIII. században, angol fordításban, a cambridgei egyetem megjegyzésével, hogy ez az első külföldi könyv, melyet kiadnak. Ennek jóbarátaimon kívül Andrássy Gyula, Apponyi Albert és Tisza István örültek legjobban. Ez a könyv nagy hasznomra volt, annyira pontos minden részletében, hogy belőle tanultam meg a rendes korrektúrát és reviziót.

Végre elérkezett, több mint három év után a főtárgyalás napja. Először 1891-ben jártam a Markó-utcai palotában. Meghívtak megnyitására. Feszty Árpád igen mulatságosan megírta, hogy járt egyik historikustól a másikhoz, mindegyik máshoz utasítván őt, míg végre hozzám fordult és megjelöltem azt a hat képet, mely valahogy kifejezi a magyar törvénykezés fejlődését Kálmán királyunktól kezdve az 1844-iki büntetőtörvénykönyvig. Bogisics törvényszéki elnök volt útmutatónk, ki ugyan semmit sem felejtett ki. A meghívottak nagyobbrésze elpárolgott, csak mi ketten Fraknóival maradtunk, mert az elnök úr még a modern, humánus, kényelmes cellákat is meg akarta velünk szemléltetni. Megnéztük és kijelentettem, hogy mindenkép azon leszek, ide ne kerüljek.

Cause célébre vált az ügyemből, a nagy esküdtszéki terem Feszty képeivel, megtelt. Hivatkoztam is beszédemben arra, hogy valami részem volt e díszben, de csak kényszerből vagyok aktív résztvevő. Mikovics elnökölt. Az esküdtek kisorsolásánál az összes teréz- és erzsébetvárosiak felmentést kértek és kaptak. Egy maradt, azt a közvádló úr visszavetette, annyira bízott ügyem igazságában és győzelmében. Így csupa katolikus volt az esküdt. Két álló nap, 1913 okt. 29. és 30-án tartott a tárgyalás. Singert is beidézték, ki igen ügyesen viselkedett. Az esküdtek közül Bárd és Gillemot tettek legtöbbet a helyzet tisztázására. A képviselő urak már igen szelíden beszéltek. Nem távoztam, csak akkor, mikor egy védő beszélt, ki nekem előbb tanítványom volt, de úgy hallottam, az is nagyon eldícsért, mint tanárát. Csak Görcsöni szidott tovább. Végre az esküdtek megállapodtak: 8-nál többen mondták ki a becsületsértést, a bíróság pedig 3000 ft. bírságra vagy 300 napi fogházra ítélte támadóimat a szertelen epithetonok miatt. Görcsöni nemsokára meghalt. Őszintén sajnáltam. Tehetségével jót művelhetett volna.

Bude hagecser, ez is elmulik, mondja a Kiszmetben hivő nyugodalmas török.

Kaptam vagy 150 gratulációt a világ minden tájáról. A legszebbet gróf Apponyi Sándortól.