Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 18. szám

LANÁTOR POGÁNY FERENC: TISZTA SZERELEM

Közeledett már a hajnal, három óra volt, amikor Adél, az utcai nő, hazafelé indult. Rosszkedvű volt, elkeseredett és elgyötört, mint ebben az időben rendszerint. Lucskos, esős novemberi éjszaka volt. Finom, szitáló eső hullott órák óta makacsul, szomorúan. Bőr alá szívódó nyirkosság töltötte be a levegőt, a kövezetet, az ember ruházatát, mindent. Adél borzongva húzta össze nyakán a kabátot. E mozdulatban valami mély kétségbeesés nyilatkozott meg. Fekete, nedves, nyomorúságos külvárosi utcákon haladt keresztül, amelyeknek hepe-hupás kövei között széles tócsákba gyűlt a víz. Adél a nyomasztó hangulatokat jellemző aprólékos figyelemmel iparkodott kikerülni azokat. Nem gondolkozott, de valami fájdalmas érzés töltötte el belsejét, mintegy a nyirkos levegő szellemi lecsapódásaként és ez a fájdalom egymagában tépelődés volt s keserű ítélet élete fölött. Gyalázatosnak érezte sorsát, - nem kenyérkeresetének módja miatt, amiatt nem lázadozott, - de gyalázatosnak érezte, mert fájt neki, mert súlyos volt számára, nyomasztó és értelem nélkül való. S minden fekete volt körülötte, nedves és szomorú.

Lakása ajtajához érve, sokáig, kedvetlenül kereste a kulccsal a zárat s azután a sötét, dohos levegőjű konyhába lépett. A szobából férfihangok verődtek át az ajtón, fojtottan, de nem veszítve el durvaságukat. Adél keserűen összeszorította fogait. Tehát itthon sincs nyugvása. A szobaajtóban dohányfüst, pálinkaszag, büdösség csapta meg orrát. Az asztalnál két férfi kártyázott, szeretője, Gáspár, a tolvaj s ennek barátja, egy rosszképű, ragyás fickó, aki Timárnak nevezte magát, de ezen kívül minden valószínűség szerint volt még több más neve is. A nő megérkeztére csak éppen fölfigyeltek s közönyösen tovább kártyáztak, ittak, dohányoztak.

Adél egy székre dobta kalapját s kabátját le se vetve, az ágy szögletébe ült. Combjaira könyökölt, szétvetett térdei között lelógatta kezét, - amint előredőlt, ruhája mély kivágásából sovány, fehér melle kilátszott, fejét lehajtotta, hajából egy fürt arcába hullott. Fáradt volt, kétségbeesett, szomorú. Halkan, fojtottan köhögött. Így bámult maga elé sokáig mereven. Izléstelenül festett arcán, amely fáradt volt és kiélt, szomorúság, reménytelenség és kétségbeesés tükröződött. Olyan volt, mint aki hosszú, küzdelmes út után csontig fagyva végre menedékre lel s a jóleső pihenésben élete minden viszonylatáról megfeledkezik.

Gáspár odaszólt neki:

- Gyere kártyázni, Adél.

Adél lassan megrázta fejét és halkan mondta:

- Nem megyek.

Arcát fölemelve, rosszindulatú, sötét pillantást vetett a férfiak felé. Nem szerette, hogy kedvese Timárral barátkozik. Félt ettől az embertől, nagyon elvetemültnek tartotta, noha semmit sem tudott felőle, s utálta is. Timár züllött volt, rút, arca durva, elvadult, ruhája rongyos és általában olyan mocskos, mintha végighentergett volna az utca kövein a sárban.

Gáspár kis idő mulva, egyet szippantva cigarettájából, odavetette:

- Pedig érdekelhetne... Hm... Ördöngős fickó ez a Timár... Pénzem már elvette... Most te vagy a bank...

Adél fölemelte a fejét. Szeme különös, kínos csodálkozással kimeredt.

- Disznók! - mondotta elszörnyedve, mint aki segítségért kiált. A férfi azonban nem válaszolt.

Feszült csöndesség volt a szobában. A férfiak elkeseredetten verték az asztalra a lapokat. Adél idegesen összefogta blúzát a mellén, mintha védekezni akart volna evvel. Szemöldjeit majd homlokára futtatta, majd összeráncolta. Nem értette helyzetét. Nem értette életét. Semmit sem értett. Gáspár sokat ivott, akadozva nevetett, már nyilvánvalóan erősen mámoros volt. Az asztal sarkán petróleumlámpa égett, kellemetlen szagot terjesztett maga körött, fénye szegényes volt, sárga és szomorú. A szobában minden mocskos volt, nyomorúságos és elhanyagolt. Még nem fűtöttek, csak a testek párája töltötte be a szobát, dideregtek.

Gáspár hirtelen lecsapta a kártyát, öklét az asztalra vágva.

- Vetkőzz, Adél, elvesztettelek!

Adél e szóra egyenesre rándult, mintha torkonragadták volna. Mélyenülő, fáradt szemében sértett büszkeség keserű tüze ragyogott fel. Timár hunyorgó szemekkel, alattomosan pislogott feléje az asztal mellől, anélkül, hogy fölkelt, vagy fejét elmozdította volna. Gáspár a mozdulatlanul ülő nére nézett s komoran mondta neki:

- No, most mindjárt, úgy gondolom.

Timár figyelmesen hunyorgott és halkan felkacagott.

- Igen, most mindjárt, mi ezt így beszéltük meg.

Adél nem mozdult. Lelkén valami kábulat ült. Nem értette a dolgot. Ámbár nem csodálkozott. Az élet olyan gyalázatos.

- Ez nem tréfa, - mondta Gáspár rekedten és ivott. Ködösen révedező szemein látszott, hogy gondolatai már nem követik köznapi irányukat. Makacsul megismételte: - Tessék levetkőzni.

Timár szótlanul, magában nevetgélve nézte a nőt. Adél epésen összeharapta ajkát.

- Ne ízetlenkedjetek.

Gáspár a szemével intett Timárnak. Mindketten felálltak. Timár az asztal mellett maradt, megállva esetlenül, a fejét leejtve, vértől borított szemekkel csak nézte a nőt. Gáspár Adélhoz lépett. A nő indulatosan felugrott.

- Hozzám ne érj!

- Vetkőzz le, Adél, - ismételte Gáspár egyszerűen, valami fenyegetően szelíd természetességgel hangjában.

A nő tiltakozó mozdulatot tett.

- Te nem parancsolsz nekem, - mondotta, azonban egészen erőtlenül, maga is érezve szavai hatástalanságát.

Gáspár karonragadta. S intett Timárnak, aki súlyosan, elborult arccal odalépett. Adél megkísérelte, hogy kiszabadítsa magát, a férfi ujjai azonban durván húsába mélyedtek, fájt, felsikoltott. Majd elkeseredett, tagolatlan felkiáltásokat hallatva, többször a férfi arcába csapott. Gáspár azonban nem törődött evvel.

- Ne gyerekeskedj, Adél, - mormogta, úgy hangsúlyozva a szavakat, mintha valami okos és komoly dolgot mondott volna s egy mozdulattal az ágyra taszította a nőt.

- Megöllek - csuklott fel Adél és hosszan sikoltozni kezdett. A férfiak mintha nem is hallották volna ezt. Gáspár lefogta karját, acélosan, kegyetlenül és a nőt Timár kezére adta s az csókolta, ölelte testét, durván, rosszindulatúan s ragyás arcában eltorzulva röhögött. Végül Gáspár is nevetett, noha rosszkedvű s szigorú hangulatban volt egyébként. Adél lemondott az ellentállásról s csak felsóhajtott:

- Gáspár, ne szorítsd úgy a karomat...

Timár nyilván egészen természetesnek tartotta a dolgot s még csak zavar sem látszott rajta, amint kemény kalapját fejére téve, a nőre nézett. Gáspár közönyösen zsebébe dugta kezét, mint aki sajnálkozik a történteken, azonban ártatlannak érzi magát, minthogy a végzettel nincsen ereje szembeszállani.

Adél félkönyökére dőlt s állát öklére támasztva, gyűlölettel nézte a férfiakat. Rettenetes düh tépte és öngyilkos kétségbeesés. Ölni tudott volna. Mégse mozdult. Talán éppen a kétségbeesés gátolta meg ebben. Ajka felindultan remegett. De nem szólt s nem is sírt, noha zokogás ingere rázta. Egy szót keresett, amellyel szeretőjét megsebezhetné, - de érezte, hogy szavakkal nem lehet változtatni a dolgokon. Bosszút akart állni, kegyetlen, elégtételthozó bosszút akart, - azonban úgy, hogy kedvesének mégse ártson, - mert szerette őt, habár gyűlöletreméltónak ítélte. S érezte, hogy ez lehetetlen. Tehetetlenül harapdálta ajkát. Befelé sírt.

A férfiak indulni készültek, még cigarettára gyujtottak a küszöbön.

Adél, mintha egy percre megfeledkezett volna mindarról, ami történt, karja megrándult, mintha kedvese után akart volna nyúlni.

- Ne menj el vele, Gáspár, - mondotta szinte anyásan, de arca vad kifejezését azonnal felvette újra.

Gáspár kedvetlenül legyintett kezével. Timár ellenségesen, gúnyosan nevetett:

- Még utóbb elrontom... a galambocskáját... ha...

Azután elmentek.

Adél félkönyökére dőlve s állát öklére támasztva hevert az ágyon, kabátban, ahogyan volt, mióta hazajött, gyűrött ruhában, fájó tagokkal, lelkében sötéten és szomorúan, ami megtört, fáradt tekintetében visszatükröződött. Hosszasan így maradt. Ez az apatikus nyugalom azonban csak egy nagy belső küzdelem szigorú álarca volt.

Percek mulva, mintha feleszmélt volna valami elhomályosító, butító kábulatból, amely a tények, események értelmét eddig elföldte lőle. Ültében fölemelkedett, hátrafeszítve karjait, két kezére támaszkodott s kitágult, riadt szemekkel, élesen meredt a levegőbe. Oh, hiszen ez szörnyűség, ami vele történt! Ez alávalóság, ez becstelenség! Mintha csak most ébredt volna tudatára, csak most érezte volna át, mily rettenetes dolgot cselekedtek vele. Timár csak egy gazember, tudta, de Gáspár!... Oh, hogy nem szúrt bele kést azonnal, valóban, hogy nem ölte meg!

Fogait összeharapta, szemeit lezárta s felnyögött. Majd hirtelen, vad mozdulattal, mint öngyilkos, aki mélységbe dől, arccal a párnára vetette magát és hangosan, kitörő keserűséggel zokogni kezdett, - amit szégyelt volna a férfiak előtt, minthogy nem akart gyöngének látszani. Bőven csorgott szeméből a könny, elárasztotta arcát, sós csöppjeivel ajkára folyt, átitatta a párnát is, egész arca nedvességben fürdött s még csak több könny áradt szeméből s még erősebb zokogás rázta testét, ami enyhítette a feszültséget, amely idegeiben volt, jól esett, noha fájdalmas haragját nem oszlatta el.

S csak sírt s csak nőtt benne a fájdalom és fogadkozott, bosszút esküdött. Nem, nem, ez így nem mehet, ezt nem lehet elviselni, ezt nem lehet eltűrni, ezt nem lehet megbocsátani. Ezt nem lehet folytatni tovább. Ez gyalázat, ez gazemberség, kell hogy vége legyen. Többet nem fogadja vissza, nyomorogjon, fagyjon meg ajtaja előtt, többet nem engedi be. De ez még nem is elég, evvel még nem lehet lezárni a dolgot. Bosszút kell állani, valami gyógyíthatatlan sebet ütni lelkén, amely fájjon, marja soká s őnéki édes legyen. Bosszút kell állani, valami hasonló embertelenséggel, hasonlóan becstelenül.

Majd kissé megnyugodva erőt vett magán, könnyes, kipirult szemeit törölgetve levetkőzött s lefeküdt. S egy helyben maradt mozdulatlanul. Valami nehéz szomorúság töltötte be a mozdulatlan szobát. S ez a szomorúság mellére feküdt, fájón, gyötrelmesen. Küzködve mélyen felsóhajtott. Fájt nagyon. Mert szerette. Nagyon szerette. Mennyire szerette! Évek óta egyetlen öröme ő volt. Pedig rossz volt hozzá. Noha kitartotta őt, ruhákat vett neki, - örült, ha szépen öltözötten látta, - törődött vele, tisztán tartotta, gondozta, mint testvére, vagy anyja. S mennyit aggódott érte, élete miatt. Óvta, intette, reszketett, ha elmaradt. Mégis megcsalta, meg is lopta olykor, hogy fölékesíthesse szeretőit s ha szólt, megverte, hogy napokig nem mehetett az utcára a testén maradt sebek és foltok miatt. Olykor nem látta hetekig. Ilyenkor nagyon szerencsétlennek érezte magát. Aztán visszajött, rongyosan, soványan, kifosztva, pénztelenül, gondozatlanul. Olyankor lehajtotta fejét s olyan szomorú volt, olyan levert, olyan hallgatag, oly alázatos. Lehetetlen volt elutasítani. S akkor előlről kezdődött a dolog. Csak néha volt kedves, - de akkor olyan szeretetreméltó tudott lenni! Adél most újra felsóhajtott és szemét könny lepte el, amint erre gondolt. Oly jóleső volt visszaemlékezni erre. Minden simogatásáért hálás volt, minden kis gyöngédségért. Annyira szerette! S most ezt tette vele... Adél keze görcsösen ökölbeszorult. Rettenetes bosszút fog állani! Teste átforrósodott, bőrét sütötte a takaró. Még sokáig gyötrődött így az ágyban. Sötét, gyűlölködő érzelmek között érte az álom.

Ekkor már szürkült. A reménytelen, szomorú őszi hajnal földerengett az ablak előtt, valami szennyes, komor öltözetben. Még esett az eső, szaporán, nyugtalanítóan, makacsul kopogott az ablakon. S a piszkos üvegen a cseppek összefolytak és lecsurogtak, mint fáradt, beteg arcon a veríték. A szemközt lévő házak teteje fölött látszott a szürke mennybolt, melyet befödtek az alacsonyan függő, súlyos, szomorú fellegek. A szobában sápadtan álltak a piszkos, párás falak s az asztal és a lámpa e tragikus megvilágításban gyötrelmes, nyomasztó látványt nyujtott.

Hét óra tájt Adél hirtelen fölriadt. Sápadtan, kábultan figyelt körül a szomorú szobában. Halk neszt hallott a konyha felől. Bizonyára Gáspár... De miért jön ily óvatosan? Ekkor minden eszébe jutott. Szíve összeszorult. Rettenetesen fájt neki, hogy most nem örülhet, mint máskor, ha visszatérni látta. Nem örülhet, nemcsak mert nem tud örülni, de mert nem is szabad. Nem szabad! Bosszút kell állni a gazemberen, most itt az alkalom. Kábulatát gyötrelmes, ideges éberség váltotta fel. Feszülten figyelt, könyökére dőlve, mozdulatlanul.

Az ajtó lassan kinyílt és Gáspár a szobába lépett. Nem lopva, nem alattomban, hanem valami fájó, megszégyenító alázatossággal, mint egy koldus, mint aki kérni jött méltatlanul. Egész alakjában, testtartásában kissé megtörött volt, mint hogyha vállaira, tagjaira nagy súly terhesednék. S fejét is lehajtotta, mint akinek nagy bánata van, mint aki súlyos gonddal emészti magát. Lassan az asztalhoz ment s a székre dőlt. Azután Adélra nézett. A szomorú, nyomasztó hajnali világosságban ijesztően sápadt volt az arca. Vonásain kétségbeesett rémület, bűntudat s alázatos könyörgés kifejezése ült. Mint akit teljesen elhagyott az életereje s csak egy lépés választ el a végső testi és lelki összeroppanástól.

Adél nyugtalanul, habozva nézte a férfit. Szólni akart, valami elutasítót, valami durvát, de a megdöbbenés megfosztotta gyűlöletének erejétől. A bántó szavakat, amelyeket olyan nagy, vad gyönyörűséggel érlelt, most elfelejtette mind. Mind az a dühös ellenállás, amelyre feltüzelte magát, semmibefoszlott. Szíve elszorult, amint nézte a férfit, aki oly gyöngének, oly megüldözöttnek, olyan gyámoltalannak látszott. Érezte, hogy ez az ember erősítésre, vígaszra, védelemre szorul. S mielőtt csak egy zokszót is szólt volna, - aminek pillanatára pedig oly sóvárogva várt, - kibuggyant ajkán a kérdés, mint egy bársony virág hullása a férfi iránt:

- Gáspár, mi bánt?...

A férfi felnyögött, amint meggörnyedve ült, mint akit lidércnyomás gyötör:

- Üldöznek. Öltem.

Adél elszörnyedve mellére szorította kezét.

- Ah, mindig mondtam, ne járj Timárral, megmondtam, most bajban vagy, látod.

Hosszan nézte a férfit, csodálkozva és riadtan, amint elképzelte a rettenetes borzadályt és nyomasztó félelmet, amelyet érezhet egy ember meggyilkolása után.

Kinn megzörrent valami. Gáspár összerázkódott s riadtan felfigyelt.

Adél szánakozva nézte a megüldözött embert. Ah, most itt volna a bosszú pillanata, most rettenetes elégtételt vehetne magának. De lelkében a szánalom érzése minden mást elnyomott. Ellágyulva nézte a sápadt, megtört, remegő embert. Részvét kelt benne iránta, fölényes, anyás-szeretős megbocsátás.

Azután gyorsan felkelt, kiment, megnézte, be van-e zárva az ajtó s a zárból kivette a kulcsot. Majd az ágy szélére ült s ölbetett kezekkel, lehajtott fővel gondolkozni kezdett.

- Most mit csináljak veled? - kérdezte révedezve, hangos elmélkedésben.

Gáspár egy pillanatig csodálkozva nézte őt, majd lesütötte szemét s melléje ült az ágyra, nyilván rettenetes nyomással a lelkén. Az ágyneműkből állott, nehéz párfőmszag áradt s a nőből is, amint ott gyűrött hálóingében ült.

- Rajtam már nem lehet segíteni, én elvesztem, - mondotta a férfi, akit minden ereje elhagyott. - De te jó vagy, Adél, - tette hozzá elérzékenyülve, mintha ez valami megoldást, vagy értelmet jelentett volna élete szörnyű, nyomasztó zűrzavarában. S megismételte: - Te jó vagy...

Adél könnybenúszó, hálás szemekkel nézett reá s remegő, anyás kézzel megsimogatta a férfi rosszgyermekesen feléjecsukló, lehajtott fejét. A mocskos, sötét környezetben ez az ember valami oly ragyogó volt, számára valami oly mindenkinél különb! Nem lehetett vétek, semmi gyalázat, amely megsemmisíthette volna előtte való istenítő meghódolását, aki önmaga oly gyalázatosságban, a világ erkölcstelen rendjének oly fölmérhetetlenül mély fertőjében élt. Gáspár átölelte a nőt és meztelen vállára simította az arcát.

- Rajtam már nem lehet segíteni... - ismételte kétségbeesetten, csaknem sírva, félig eszméletlenül a félelemben. Adél megborzongott. Melegség, kétségbeesett, ragaszkodó szerelem csapott föl bensejében.

- De igen! - mondotta kiáltva. - Igen, lehet segíteni! Kell segíteni! Élned kell! Meg kell menekülnöd!

Heves mozdulattal fölemelte a férfit, megrázta a vállát, mintha bátorságot akart volna önteni bele, azután magához ragadva fejét, hosszan szenvedve szájára tapadt.

- Mennyire szeretlek!... Mennyire szeretlek!... - hadarta megbomolva, míg becézte őt s hevesen magához ölelte.

Ekkor három kemény kopogtatás hallatszott az ajtón. Gáspár felugrott. Halálosan elsápadt. Egész testében reszketett.

Adél, mintha valami csodálatos erő szállotta volna meg, hirtelen megnyugodott. Arca megmerevült, vonásaira nagy elhatározások fagyos erélye ült. A szekrényhez lépett.

Újra kopogtak az ajtón, erősebben, türelmetlenül.

Adél nyugodtan a szekrénybe nyúlt, a fehérneműk alól bankjegyeket húzott elő s átadta a férfinak.

Az ajtón dörömbölni kezdtek, vitatkozó hangok hallatszottak.

- Ezt vedd magadhoz, - mondta Adél acélosan, mintha evvel is ki akarta volna ragadni a férfit esettségéből. Majd kitárta az ablakot. - Menekülj.

Az ablak egy telekre nyílt s a házfal alatta egy másik ház tetejével érintkezett.

Adél csókra nyujtotta ajkát, félig lehunyva szemét.

- Nagyon szeretlek, - suttogta gyöngéden, valami leányos bájjal hangja megremegésében. - Légy nyugodt. Feltartóztatom őket.

A férfi eltünt az ablaknyílásban. Majd ismét láthatóvá lett, amint a tetőre kúszott. Adél követte szemével. Azután a tető másik oldalán eltünt. Adél hosszan nézett utána. Majd az ablakot bezárta s hátát nekivetve, maga elé nézett.

Egyenletesen, fenyegetően zuhogó tompa hangok töltötték be a kis szobát. Valami súlyos szerszámmal döngették az ajtót.

Adél szemöldjei sötéten megrebbentek, bizonyos iróniával. Lassú, nyugodt mozdulatokkal pisztolyt vett ki a szekrényből és töltényeket, amelyeket az ágyon kis kazalba halmozott.

Kinn csörömpölve hullottak a földre az üvegcserepek. Az ajtó deszkái recsegtek a reájuk zúduló súlyos ütések alatt. Majd hallani lehetett, hogy már kézzel feszegetik a léceket.

Adél kilesett. Több alakot pillantott meg a folyosón, rendőröket. Nyilván meglátták, mert az egyik behajolt és feléje kiáltott fenyegetően. Adél összeszorította ajkát s vállát kihívóan s némileg egykedvűen megrándította, mint aki mindenre elkészült. Ekkor egy nagy ütés alatt az egész ajtó beszakadt. Egy alak a konyhába ugrott.

Adél becsapta a szoba ajtaját és ráfordította a kulcsot. Azután fürgén a szekrényhez futott, amely a közelben állt. Minden erejét megfeszítette, hogy meg tudja mozdítani. Homlokán kidagadtak az erek, karján megfeszültek az izmok, kínosan nyögött. Már ütések hangzottak a szobaajtón, amikor sikerült a szekrényt az ajtó elé tolnia. Azután az asztalt ragadta meg és azt is odatette. A székeket pedig az asztal lapja és a szekrény pereme közé feszítette.

Aztán megtöltötte a pisztolt, leült az ágyra és az ajtó felé nézett. Arca falfehér volt, de nyugodt, szinte közömbös.

Az ajtóra nehéz ütések zuhantak, egyenletesen, szakadatlanul. Hallatszott egy léc reccsenése, amint kifeszítették. Akkor csend lett.

Adél nyugtalanul figyelt. Szürke, borús reggel kínos, nyomasztó fénye jött be a szobába, amely rettenetesen komor volt a maga szimbolikus ürességében. Most tompa ropogás és kellemetlen csikorgás hallatszott. Kiemelték az ajtót.

A szekrény fölött két székláb között egy fej jelent meg.

Adélt vad szédület fogta el. Acélosan előreszögezte karját, célzott és elsütötte a pisztolyt. Majd a dördüléstől megrettenve, visszahanyatlott. Válláról lecsúszott az inge és szabadon hagyta mellét. Valami sajátos szeméremérzettől hajtva, elfödte meztelenségét.

A pisztoly dörrenését zuhanás hangja követte és kínos hörgés, amelynek nyomán dühös, zűrzavaros lárma csapott fel.

Ekkor megingott a szekrény és előredőlt. Láthatóvá lettek a rendőrök, amint elhárítani iparkodtak az akadályt.

Adél közéjük lőtt.

Egy megtántorodott, karjához kapott és fájdalmasan szitkozódni kezdett.

Adél szemei véresen, vadul forogtak üregükben. Felugrott az ágyra s hátát a falnak vetette, jobbkezében a pisztolyt tartva, baljában a töltényeket. Kiélt, fáradt vonásain megolvadt arckrém csillogott, mint veríték, ami még csak megnövelte elszánt, hősi arckifejezését. S lőtt. És újra megtántorodott egy alak. És Adél újra tüzelt.

- Lőjjétek le a nyomorultat! - hallatszott egy hang feldühödve. Puskaropogás csapott fel.

Adél térdre roskadt az ágyon. Szemét lehunyta, fogait összeharapta, kezét halk nyögéssel mellére nyomta. Ingét elöntötte a vér. Halkan, kínosan hörgött, rángatódzó ajkai közül vér bugyborékolt elő, lefolyt állára és végigcsurgott a nyakán.

A szekrény a földre zuhant, az asztalt félrelökték, a rendőrök benyomultak a szobába.

Adél, mint aki álomból riad, nagy erőfeszítéssel kinyujtotta karját és tüzelt. Az egyik rendőr közvetlen előtte a földre esett. Már hárman hevertek a földön.

Adél lehunyta szemét, már nem volt ereje nyitva tartani s csak tüzelt, vaktában, kétségbeesetten.

Ekkor egy alak hozzáugrott, megragadta nyakát s előrebukó fejét arccal az ágyra csapta.

- Vessz el átkozott bestia! - bömbölte összecsikorduló fogakkal és kardját markolatig a nő hátába döfte, azután vad mozdulattal kirántotta a testéből.

A véres kardlap sápadtan csillogott a borús, őszi napvilágban.

Adél vértől elborítva, mozdulatlanul hevert az ágyon.

Az ágy oldalán lecsurgott a vér és szapora koppanásokkal csöpögött a földre.

Csend volt.

Néhány pillanatig csak a vér csöpögése hallatszott.

Az eső már nem esett. De a mennyboltozatot még szomorú, szürke fellegek borították, amelyeken át nyomasztó, szürke fény szűrődött a feldúlt szobába, amely hasonlatos volt egy vérpadhoz a maga ősi szomorúságában.