Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 17. szám · / · MARCZALI HENRIK: EMLÉKEIM (8)

MARCZALI HENRIK: EMLÉKEIM (8)
Minden jog fenntartva
«MAGYARORSZÁG II. JÓZSEF KORÁBAN»

Ha nem tanítottam, dolgoztam. Az 1880-ik év nyarára a Császárfürdőben vettem lakást, honnét könnyen feljuthattam a Várba. Az országos levéltárban szedtem rendre az aktákat; drága volt minden percem. Hisz át kellett néznem József császár korának egész anyagát. Több mint 120.000 akta fordult meg kezemen. Ha valami nekem valót találtam, kivonatoltam, a fontosabbakat egészen lemásoltam. Több kísérlet után megtaláltam a kellő módot a kidolgozás előkészítésére. Nem céduláztam, hanem a tárgykörök szerint írtam ki az együvévalókat. Ha valamely akta több irányban érdekelt, azt külön megjegyeztem. Így áttekinthetővé vált az egész roppant moles. A levéltár foglalta le az iskolától mentes óráimat. Ha lehetett, gyalog jártam oda, vissza. Séta közben átgondolhattam, osztályozhattam a napi aratást. Ehhez a szokásomhoz máig hű maradtam. Minden cikkemet, könyvemet séta közben fogalmaztam meg, gyakran a legapróbb részletekig. Egy-egy kifejezés miatt egész éjjel ébren maradtam, de reggelre többnyire megtaláltam a kellőt. Közben sokat dolgoztam a bécsi levéltárban is. Munka után sok vidám órát töltöttünk kocsmában vagy kiránduláson. Arneth mindig jóakaró barátom maradt. Bécs városa templomai, palotái, gyüjteményei nagyon érdekeltek; a lakosság kevésbé tetszett.

Ezeken felül át kellett még olvasnom a bel- és külföldi irodalmat, a számtalan röpiratokkal együtt, és még a Múzeum, az Akadémia és az Egyetem kéziratait is áttanulmányozni. Könyveim száma ez időben nagyon felszaporodott.

Átnéztem még a pozsonyi Pálffy-levéltárat is, hol sok fontosat találtam. Délben érkeztem, Palugyayhoz szálltam, és amint lemegyek ebédelni, ott találom egy asztalnál Thaly Kálmánt és Pór Antalt. Thaly odahívott - a Rákóczi-kori ujságokhoz én szolgáltattam neki az első adatokat - bemutatott Pór Antalnak és a többi úrnak. Az asztalfőn a törvényszék elnöke ült. Thaly kérdezett: mi járatban vagyok? Megmondtam, mire kijelentette, hogy ott semmi újat nem találok, azt ő már töviről hegyire átkutatta. Ezen igen elszontyolodtam, hisz Thaly nagy tekintély volt, de mégis azt mondtam, kötelességem odamenni, mert be vagyok jelentve. Az asztalnál a legvígabb hangulat uralkodott. Thaly is Pór is kibukott képviselők voltak; rájuk járt a rúd. Addig még sohasem voltam olyan társaságban, hol annyi nem is csiklandós, hanem vaskos anekdotát hallottam volna. Ebben Thaly járt elől, szegény Pór hiába csitatgatta. Ebéd után kiültünk kávézni. Pór hozzám szegődött és én megmondtam neki, hogy szerzője vagyok a római történetéről írt bírálatnak. Pillanatra elhalványult, aztán kezet fogott velem és jóbarátságban maradtunk haláláig.

Másnap a levéltárban voltam. Ebéd után kérdeztem Thalyt, ismeri-e Bezerédy Imrének levelét, melyben felkínálja magát a császárnak? Nem. - Odaadtam neki a másolatot a többi úr előtt. Azt hiszem, a jó kuruc ezt nekem soha sem bocsátotta meg. Évek mulva, mikor ismét akadémiai tagságra jelöltek, Pór írt nekem, hogy béküljek ki a vén sassal: nem rossz ember, csak végtelen hiú. Ez meg is történt. Igen sok elsőrendű jelentőségű levelezést találtam ott és Pozsony városát nagyon megkedveltem.

Nyárára (1881) elkészült az első kötet. Bírálatra Thalynak, Salamonnak és Pesty Frigyesnek adta ki az Akadémia, kik ajánlották. 1882 elején meg is jelent. Tudtam, mennyi verejtékes munka rejlik abban a könyvben és mennyi új gondolatot fűztem hozzá. Reméltem, lesz három-négy ember, ki méltatni bírja. A siker meglepett. Rákos Jenő kezdte meg az ismertetést az akkor új Budapesti Hirlapban, a leghízelgőbb módon. Ugyanezen a hangon írt Acsády a Pesti Naplóban, György Aladár a Honban; még az «Idők Tanuja» is meg volt elégedve. Az Ellenőrben Thallóczy és Szalay József, néhány kifogást is emelve, hogy ez az első feldolgozott magyar történeti könyv. Pulszky Ferenc a Századokban írt róla Pauler Gyula a Bp. Szemlében, stílusomat Macaulayéhez és Taine-éhez hasonlítva. Nem volt együtt az országgyűlés: egy hétig erről beszéltek és nevem hirtelen ismertté lett. Mi fontosabb: mindjárt elfogyott a könyv és Pfeiffer új kiadást rendezett. A Pester Lloyd meg sem emlékezett róla. Az év vége felé egy bizottsági ülésen Tisza Kálmán vitatkozott Grünwald Bélával a közigazgatás dolgában és azt mondta, hogy ezeket Marczali már megírta. Wahrmann ezt elmondta Falknak és így került be nevem a nagy németnyelvű lapba. Atyám boldog volt.

Rákosi Jenő oly méltánylással fogadta könyvemet, hogy illendőnek tartottam elmenni hozzá és személyesen megköszönni. Ezt elmondtam Gyulainak, ki ezt a lépésemet rosszallotta, mert ha megköszönöm a kedvező bírálatot, aztán majd haragudnom kell arra, ki kedvezőtlenül ítél. Egyik sem való írónak. Ezt a tanácsot hűségesen megfogadtam.

Könyvem lényege az volt, hogy Magyarország akkori állapotát minden pártszempont nélkül rajzoltam és amit mondtam, be is tudtam bizonyítani. Gróf Andrássy Gyuláné ezt a különbséget jelölte meg köztem és a többi történetíró között. Gróf Apponyi Sándor levéllel tisztelt meg és elküldte ősének, Antalnak egy József-kori értekezését, több Tolna megyét érdeklő okmánnyal együtt. A tudós gróf Szécsen Antal különös kegyébe fogadott. Alapfelfogásom konzervatív volt, de a szabad fejlődés szükségének fenntartásával. Még klerikálisnak is csúfolták azok, kiknek egy vallásuk volt: a gyűlölet.

Mikor ez a könyvem a cambridgei egyetem kiadásában angolul megjelent, egy katholikus folyóirat szerzőjét így jellemezte: igen liberális konzervatív vagy igen konzervatív liberális. Azt hiszem eltalálta. Gróf Apponyi Albert, kivel e könyv révén volt szerencsém megismerkednem, atyjának mint azt a máshitű írót mutatott be, ki legjobban szolgáltat igazságot a magyar katholicizmusnak. Művemet «ein grosszer Wurf»-nak nevezte. Amellett épúgy kiemeltem a magyar protestantizmusnak nemzeti jelentőségét, csak Thalynak volt kevés. Sokan megjegyezték, hogy szinte tétován kezdtem és stílusom előadás közben nőtt erőben. Kiknek ítéletét legtöbbre becsültem, Gyulaiét és Salamonét, meg voltak elégedve. Kármánnak is tetszett. Azt emelte ki, hogy tudok osztályozni: oda teszem az adatot, ahová való és nem közlök olyant, aminek ne volna kapcsa a többivel. De legjobban meghatott régi jó professzoromnak, Bocsor Istvánnak gratuláló levele.

Minthogy József császár uralmának, különösen első éveinek kimagasló része az egyházpolitika, a második kötetben főkép azt kellett tárgyalnom. Ezért elsősorban az egri érseki levéltárt kerestem fel, mert gróf Esterházy Károly, az első egri érsek, volt a császár reformjainak leghatalmasabb, elszánt ellenzője. A vasútnál két cisztercita tanár fogadott és vitt a rendházba. Ennek főnöke, Szvorényi József, kinek Ékesszólástanát Győrött tanultam, nagyon örült, hogy még most is sokat tudok betéve művéből, különösen a képletek és alakzatokról szóló részt. Még aznap délután bemutatkoztam Samassa érseknek és másnap, hétfőn reggel, munkához fogtam. Keddre Tárkányi Béla hítt meg ebédre, szerdára Dánielik János, kihez ajánló levelem volt Gyulaitól, csütörtökre az érsek.

Tárkányinál jó ebédet, finom bort kaptam. Ebéd után gazdám, a Szt. István társaság igazgatója, unszolva, esedezve kért, írjak valamit részükre. Mulatságos volt az eset. Bőven meg kellett magyaráznom, hogy az mégsem lehető. Később is kaptam hasonló felszólítást katholikus részről. Tomcsányi tataházai plébános pedig azt írta egy igen szíves levélben: si talis es, utinam moster esses.

Úgy hiszem, a legjobb ebédet, melyet valaha élvezhettem, Dánieliknek köszönöm. Minden páratlan ízléssel volt elkészítve, a bor többféle fajtája harmonikusan illeszkedett az ételekhez; felséges volt a kávé is. Ehhez járult még a szellemes, komoly problémákat is érintő társalgás.

Ebéd végén kérdeztem: hogyan lehet az, hogy ilyen nagytudományú, filozófiai műveltségű férfiú ahhoz is ért, hogyan kell ilyen étrendet összeállítani? «Lássa édes öcsém», szólt fájdalmas hangon, szinte nyöszörögve, «öreg ember vagyok, nem birok aludni. Már öt órakor felébredek és - azon gondolkodom, mi lehetne az ebéd.» Salamon már előbb felvilágosított afelől, minő gourmand volt az egri nagyprépost - Kemény zsigmonddal együtt. Gyulaitól tudtam meg a többit.

A nagytehetségű ifjú a papi pályán gyorsan haladt. Munkássága, különösen a Szt. István társaság könyvei kiadásának vezetése, ismeretessé tette nevét és befolyásos összeköttetéseket szerzett. Jó magyar volt és a kis szabadság idején 1861-ben az egyházi ügyek előadója lett a helytartótanácsban. Előadó tanácsos volt már előbb a bécsi kultuszminisztériumban, és gyors felfogása és esze megnyerte részére a császár kegyét. Scitovszky prímás már aggastyán és különben sem volt grata persona a «Prinz Janó», ahogy Bécsben nevezték; felmerült a terv, hogy Dánielikot tegyék meg koadjutornak, cum jure successionis. Hogy pedig annál szívesebben járuljon ehhez a kúria, őt bízták meg az összegyüjtött Péterfilléreknek Rómába vitelével. Át is vette a pénzt, Gyulai szerint félmillió ezüst forintot, de nem a szent városba vitte, hanem Párisba s fél év alatt elmulatta. Visszajött, de a jászói klastromba kellett mennie mint deficiensnek. Ott írta könyvét a prémontreiekről. Csak később térhetett vissza Egerbe.

Hogy ez regénytárgy, Jókaitól tudom. A «Fekete Gyémántok» Sámuel apátjához Dánielik szolgáltatta a modelt. Hogy mit írok, igaz, tőle magától tudom. Ebéd közben, anélkül, hogy bármily alluzió által alkalmat adtam volna reá, azt mondta nekem: «minden ki van fizetve».

Dánielik elmondta nekem látogatását Széchenyinél Döblingben. A legnagyobb magyart testileg egészségesnek találta, de nagy lelki depresszióban. Folytonos töprengés, önvád marta, hogy Kossuthtal mint vetélytárssal bánt, megtámadta őt, holott meg kellett volna őt nyerni egy mérsékeltebb irány részére, mi lehető vala. Ebben kereste ő a haza bukásának okát. - Mindjárt feljegyeztem.

Csütörtök délben a cisztercieknél ebédeltem és onnan két órakor indultam a levéltárba. Amint mendegélek, észreveszem, hogy alig tudok mozogni. Mit lelhetett? Kezdek okoskodni és megkap az a tény, hogy vasárnap óta egy falat rendes húst nem ettem, hallal, vadított kacsával, szalonkával töltötték a gyomromat - nagyhét volt. Szomorúan lépdeltem tovább, hisz nem volt kilátásom, hogy vasárnapig ez a diéta megváltozzék. Egyszerre a túlsó soron megpillantom Szegő Kálmánt, Pali öcsém tanulótársát és jóbarátját. Intek neki, jöjjön át, elmondom bajomat és tudva, hogy szülei ott laknak, kérdem: nem kaphatnék náluk vacsorára egy becsületes rostélyost? Igen, szól, mama nagyon szerette volna meghívni doktor urat, de nálunk meg mácesz (laska) van. - Bánom is én, csak legyen hús.

Könnyebb szívvel folytattam utamat. Az érseki palotában mindjárt jelentkeztem Samassánál. Kértem, kegyeskedjék engem a mai vacsora alól felmenteni, bármikor máskor hálásan állok rendelkezésére. Az érsek úr felfortyant: «Mikor én egyetemi tanár voltam és meghívott egy püspök, nem mentem máshová.» «Láthatja Excellenciád, azóta mennyire változott a helyzet». Nevetve megbékült. Még egy kalandom volt Egerben. A megyei levéltárat is óhajtottam megnézni. Zalár József neves költő volt a vicispán, ki szívesen hajlott kérésemre. Megállapodtunk: másnap reggel 9-kor a megyeházban. Ott is voltunk ketten, de a levéltárnok, bár szóltak neki, nem. Küldtek utána, elő is került, de mindenkép húzódozott a levéltár megnyitásától. A vicispán úr állhatatos maradt és bejutottam. Első lépésre világos lett előttem ennek a vonakodásnak oka. A levéltár padlóján a leggyönyörűbb debrői szűzdohány sárga levelei tüntek elém. Persze a molyok miatt. Ami pedig a levéltárat illeti, mikor a legrégibb okleveleket kértem, kaptam egy tizennyolcadik századból való aktát 1131. számmal. Az aktaszámot egyszerűen évszámnak nézte és büszkén nyujtotta felém a kincset.

Dús zsákmánnyal megrakodva tértem haza. Nemsokára Esztergomba vitt utam. A hajón megismerkedtem Somogyi Károly kanonokkal, ki meghívott, lakjam nála. Másnap reggel 8-kor fogadott Simor prímás. «Maga írta ezt a könyvet?» kérdezte munkámmal kezében. - Igen. - «Jól tette.» Erre kézcsókra nyujtotta kezét, de én azt barátságosan megszorítottam. Mégis nagyon kegyes volt, minden iránt érdeklődött és levéltárában szabadon dolgozhattam. Ott ismerkedtem meg Dr. Csernoch János, érseki titkárral.

Somogyi Károly, a szegedi könyvtár nemes alapítója, sok tekintetben éppen ellenkezője volt Dánieliknak, kivel egy ideig együtt dolgozott. Egyszerű volt nála minden: lakás, konyha, pince. Hiszen előbb misszionárius volt vad indiánok között. Minden izében magyar, halálos ellensége a jezsuitáknak, kiket gyanusított, hogy meg akarták mérgezni. Hiába magyaráztam neki ennek valószínűtlenségét. Megnéztem könyvtárát és feltünt, hogy annyi walesi munka volt ott felhalmozva, mint tán sehol a British Museumon kívül. Ez előszeretet oka: a keltákat a magyarok rokonainak tartotta.

Nagy vakációra ismét Bécsbe mentem. Akkor ismerkedtem meg Friedjunggal, ki még éppen nem volt historikus, hanem már is elismert publicista, a «Deutsche Zeitung» dolgozótársa, nagy osztrák, nagy német, de különben jóeszű, kedves ember. Levéltár után a «Meissl és Schadn» vendéglőjébe jártunk, hová a jó marhahús vonzott. Kállay Béniékhez is ellátogattam, kiket még a Pulszky-házból ismertem. Aztán üdülésre Tirolba mentem Acsády Ignáccal, ki előtt ismeretlen volt a hegyek világa. Panaszkodott is keservesen, ha korán kellett kelnünk, - «Tisza Kálmán fuvatja a riadót», volt haragos éneke, - de aztán hálás, mert kiragadtam a pesti petyhüdtségből. Élénk, sokat beszélő ember volt. Azt hiszem, sikerem biztatta arra, hogy beálljon historikusnak - addig csak regényt írt. Később elváltak útjaink. Mikor megházasodtam, feleségem nem engedte, hogy meghívjam. Ezért beállott ellenségeim közé és a «Pesti Napló»-ban csipkedett. Mint ő állította, azért, mert Csontosi Jánosnak azt mondtam volna, hogy ő nem tud deákul. «Nem tudsz, de azt én nem mondtam sem Csontosinak, sem másnak». Visszajövet Bezerédj Eleket látogattam meg Kis-Sennyén. Ott is sok érdekes írást találtam, különösen pasquilleket, azonfelül Nádasdy Ferenc római útja leírását, melyen Bezerédj István kísérte.

Ősszes folyt a munka Budán. Átküzdöttem magam az egész anyagon 1790-ig. Husvétra Malackára mentem, kedves volt tanítványomnak, Pálffy Miklós hercegnek levéltárát átkutatni. Onnan is dús aratással tértem haza. Gróf Pálffy Miklós emlékiratát az ország és az uralkodó viszonyáról ott találtam. Megjelent az Akadémia értekezései között. Ott találtam Mária Teréziának levelét Pálffy Miklóshoz, melyben kijelenti, hogy ő nem akar elkárhozni néhány mágnás és nemes miatt. Aztán Bécsbe mentem, magasröptű szándékkal.

Megkértem volt Trefortot, írjon a kabinetlevéltárnak, engedje meg nekem az államtanács iratainak felhasználását, melyeket a kabinetben őriztek. A miniszter úr ezt meg is tette, de hiába; a Burgban a levéltárban kaptam az elutasító választ. Már Pesten megkértem volt Hodossyt és Pulszky Gusztit, szóljanak erről Tisza miniszterelnöknek, ha Bécsbe megy; kérjen részemre bebocsátási engedélyt. Bécsben pedig elmentem Kállaynéhoz, ki férjével beszélt is erről, de azt a választ kapta, hogy még őt sem engednék be. Alig mult három nap, arról értesített Kállayné kegyelmes asszonyom, hogy az ügyet kedvezően intézték el.

Másnap a levéltárban Arneth behív magához, gratulál Őfelsége kegyes elhatározásához, aztán folytatja: «Ja die Herren Ungarn! Wenn sie was wollen, reitet gleich der Herr von Tisza, und der Herr von Kállay, und der Herr von Szögyény. Einem Oesterreicher hätten sie es nie erlaubt». - «Sie irren, Excellenz» feleltem «einem Oesterreicher wäre so was nie eingefallen». Ezt nevetve jóváhagyta és ha lehet, még kedvesebb volt irántam.

Báró Braun államtanácsos, a kabinetiroda főnöke, kit Bécsben vicecsászárnak neveztek, levélben értesített őfelsége elhatározásáról és felszólított, állítsam össze másnapra, mely ügyekre vonatkozó aktákat kívánnék felhasználni? Fél éjjelt töltöttem az összeállítással, semmi lényegeset nem akarván elhagyni. Éppen negyvennyolcat írtam össze. Ezekből negyvenhét csomót meg is kaptam, ami legjobban mutatja, hogy mit sem titkoltak; csak egyre nem volt anyag.

A «Vicekaiser», a hatalmas államtanácsos, szép öreg úr, a régi osztrák bürokrácia dísze és virága, nagytudományú és a császár különös kegyét és bizalmát élvező államférfiú. Mikor színe elé kerültem, azzal kezdte, hogy őfelsége nagy kegyéhez méltónak mutatkoztam, mert az igazságot szolgálom. Nur die Wahrheit, die volle wissenschaftliche Wahrheit! Aztán folytatta: Ich bin überzeugt, dass Sie ein ebenso guter Österreicher als guter Ungar sind, und den höchsten Intentionen, die ja nur die Erforschung der historischen Wahrheit bezwecken, stets entsprechen werden. - Megköszöntem és kijelentettem, hogy tőlem telhetőleg fáradhatatlanul fogok kutatni. Cicero szava szerint, hogy a történetíró ne mondjon semmit, mi nem igaz és ne merjen elhallgatni semmit, mi igaz. Azt hiszem, ez volt az egyetlen reservatio mentalis életemben. Mert biz én jó osztrák soh'sem voltam. Végre a báró úr azt ajánlotta, hogy ha őfelsége Pestre jön, jelentkezzem audienciára, személyesen kifejezni hálámat.

Mikor Arnethnak referáltam ezekről, figyelmeztetett arra, hogy itt a Burgban éppen nem szeretnek József császárról beszélni. - «Man möchte seinen Namen am liebsten der Vergessenheit anheimgeben!» - Ez a mondás sok mindent világított meg.

A levéltárban dolgoztam, mikor Arneth bejön és egészen kikelve magából hírül adja Majláth György országbíró megöletését. Aztán a mellettem ülő Károly Tódor herceghez, a királyné testvéréhez fordult és vele beszélte meg a gaztettet, melyben a szocialisták kezét vélték felismerni.

Ősz végén Ferenc József Budapestre jött. Jelentkeztem és elmentem kihallgatásra. Volt a nagyteremben biboros, herceg (a nassaui), miniszter, más dignitárius, sok előkelő hölgy, lehettünk vagy százötvenen. Szép, tarka kép volt, aminőt először láttam.

Mikor őfelsége elé kerültem, néhány szóval megköszöntem királyi kegyét. Válasza az volt: Olvastam könyvéből. Folytassa tudományos és hazafias munkásságát. Részemről számíthat annak támogatására.» Meghajtotta magát és kimentem. Jól megnéztem. Feltünt nekem arcának jóságos kifejezése, de az is, hogy valami nagy gond vagy szomorúság ül homokán. Azóta is olyannak látom, pedig többször is jól megnézhettem.

Az első kötetet naivul írtam, ahogy az anyag nyújtotta. Mikor már előttem állott az aktákból kivirító teljes, gazdag történeti élet: eszmék és személyek, múzsám tudatossá válhatott. Az úgynevezett oknyomozó történet már nem elégített ki, hisz az logikát feltételez, mit ugyan nem sokat találunk a históriában. A tények összefűzéséhez másként kellett fognom. Mi volt, mi lett belőle, milyen folyamat útján? - ez volt rövid formulám. Így minden szellemi mozgalom eredete érdekelt legjobban, aztán terjedése, küzdelmei, diadalra jutása vagy bukása. Azóta is mindig az eredetekkel foglalkoztam legszívesebben, mert csak ezek tanulmánya szolgáltat biztos alapot. Szabad mondanom, hogy genetikus történetet próbáltam irni akkor, mikor ez a név még ismeretlen volt.

Avval a szándékkal fogtam munkához, hogy nem elégszem meg felszines eredményekkel, hanem eljutok a prolémák mélyéig. Legjobban a főkérdés érdekelt, hogyan veheti át Magyarország a nyugati műveltséget anélkül, hogy nemzetünk eredetiségét kockáztatná. E problémának, mely az egész korszakban az uralkodó, megoldását nem előre elfogadott következtetésekben kerestem, hanem kétségbe nem vonható tényekben. Addig csak néztem, most látni volt ambicióm.

Ha stílusomat dicsérték - én nem tehettem róla. Nem igyekeztem másra, mint világosságra, érthetőségre a legbonyolultabb ügyek tárgyalásában is. Minden cikornyától idegen lelkületem nem engedte, hogy frázisokban, köznapiságokban tobzódjak.

A második kötetet (1884 végén jelent meg) nem fogadták oly zajjal, mint az elsőt, de azért egyhangú elismeréssel. Rákosi Jenő 1884 dec. 28-iki vezércikkét a B. H.-ban így kezdi: «A legtanulságosabb könyvek közé tartozik magyar emberre nézve Marczali Henrik nagy műve.» - Végül: «A legmelegebben ajánlom Marczali munkáját. Az érdekes adatok tömeges feldolgozásuk óriási munkája, az író szerény s szellemes egyénisége, higgadtsága és mégis jótékony melege vonzóvá is teszik.»

Noha az anyagom nagyjában együtt volt, a harmadik kötet megjelenése még négy évig késett. Ennek oka pedig az volt, hogy közben meggyűlt bajom az Akadémiával. Mátyás Flórián a dubnici krónikának új kiadásával állott elő, mely véleményem szerint rosszabb volt a réginél, melyet Endlichernek köszönünk. A munkát oly jegyzetekkel látta el, melyek inkább nevetségesek, mint komoly tudóshoz illők. Hogy csak egy példát mondjak, éppen Árpád és Zsolt maradt ki a nemzedékrendből. Ezeket Salamonnak megmutattam, ki biztatott, írjam meg. Ezt megtettem, de megtámadtam a történeti bizottságot is, mert rendszertelen a kiadványai megbirálásában. Mikor Gyulai elolvasta a kéziratot, csak azt mondta: «de most jól kösse fel azt, mije nincs a németnek». A Bp. Szemle szerkesztője élvezett minden polémiát, még akkor is, mikor az bálványa, az Akadémia ellen irányult. Fraknói, az Akadémia főtitkára igen élesen felelt. Azt mondták, az Akadémia udvarában vérpadot állítanak fel és előbb engem fejeznek le, aztán Gyulait. Fraknóinak az ő hangján feleltem, és mivel tényekkel tudtam bizonyítani állításaimat, felül maradtam. Akkor még olyan volt a világ. Sőt a bizottság elhatározta az általam javasolt reformok elfogadását.

Salamon el szokta nekem mondani az Akadémiában viselt belső dolgokat. Egyszer több visszaélésfélét sorolt fel, unszoltam, segítsen véget vetni az ilyeneknek, van tekintélye hozzá... «Nem vagyok én konstábler», válaszolta haragosan. Fraknói sértettnek érezte magát, bár őt egyenesen kivettem. Szilágyi Sándor még jobban orrolt, mert azt állítottam, az Erdélyi Országgyűlési Emlékekbe olyant is bevesz, mi nem odavaló. Egyáltalában veszedelmes újítót láttak bennem a nagyfejűek és irántam nagyon elhidegültek.

Természetes, hogy nem akartam érintkezni azokkal, kik nyilt rosszakaróim. De Fraknóival hamar helyreállott a barátság - Haynald járt közben - és Szilágyi ismét olyan lett hozzám, mint a csata előtt. Mégis csak az Akadémia adta ki ezt a kötetet is. Közben Jókainak panaszkodtam, ki elvállalta, hogy Rudolf főherceget megkéri, fogadja el munkám ajánlását, kiadót majd találok. Jókai írt is és megmutatta nekem a trónörökös igen bő válaszát. Azt fejtegeti, hogy bármely más munkám ajánlását szívesen elfogadja, de ezét nem. József császár egyaránt ütközőpont a szabadelvűek és a klerikálisok, mint az osztrákok és magyarok közt. Az ő helyzeténél fogva lehetetlen állást foglalnia.

E kötethez már nagy apparátussal készültem. 1886-ban a kalocsai érseki levéltárban, 1887-ben pedig gr. Festetich Tasziló keszthelyi levéltárában dolgoztam. Mivel e kötetben jelentékeny a jogi anyag, Csemegi Károlyt kértem meg annak átnézésére. Megvan az ő példánya, telistele megjegyzéseivel.

A kalocsai út nem ment oly simán, mint a többi. A második kötetben, mikor a tanulmányi alapról van szó, kifejtettem, hogy az a Ratio Educationis szerint, úgy, amint Mária Terézia jóváhagyta, nem egy felekezetnek van szánva, hanem az egész magyar ifjúságnak - Juventuti Hungaricae - vallás és nemzetiség különbsége nélkül. Úgy fejeztem be, hogy «a tanulmányi alap mindenesetre állami, talán katholikus, de semmi esetre sem egyházi». Ehhez Csemegi odajegyezte: «Ez igaz.» Nem lett volna becsületes, ha mást írok. De a főpapok ezt zokonvették: Samassa már 1885 tavaszán kifejezte, hogy ezzel nincs megelégedve. Nem gondoltam, hogy oly mélyreható ez a megállapítás és 1886 tavaszán megkértem Fraknóit, szóljon Haynald bíborosnak, hívjon meg levéltárába. Néhány nap mulva Fraknói úgy jő hozzám, mint kinek orra vérzik. Ő eminenciája tudni se akar rólam, mert én vagyok az egyház legnagyobb ellensége. Kértem, szóljon megint és mondja nevemben: ez a véleménye a legnagyobb kitüntetés, mely egy szegény zsidógyereket érhet. Különben is meg vagyon írva a Szentírásban:«és megfeledkezének Józsefről». Másnap a legszívesebb meghívó volt kezemben.

Kalocsán igen kellemesen teltek napjaim a bíboros-érsek társaságában, ki széles látókörű tudós, világfi és szellemes causeur volt egy személyben. Eszembe jutott Ligne herceg mondása, hogy ha válogathatna, 30 éves koráig szép asszony lenne, aztán 50 éves koráig híres hadvezér, azontúl pedig kardinális. Sokat beszélt az 1870-iki vatikáni konciliumról, hol az infallibilitás ellen küzdött. Strossmayer püspököt, ki tanulótársa volt a Pázmáneumban és ki Rómában a szélső ellenzéket képviselte, igen nagyrabecsülte, bár hibáit, végtelen ambicióját és hiúságát nem titkolta. Elbeszélte, hogy 1884-ben ő buktatta meg a keresztények és zsidók közti házasság javaslatát a főrendiházban. (Tudvalevő, hogy csak egy szavazattal győzött az ellenzék.) Győzelméhez pedig nemcsak a katholikusok gratuláltak, hanem époly melegen az orthodox zsidók is. Ezen éppen nem csudálkoztam. Hiszen minden ultramontán egyforma. Első náluk a hit, csak azután következik a haza.

Dolgoztam a levéltárban, de nem avval a hévvel, mint szoktam. Az anyag nem volt oly bő, sem olyan nyomatékos, mint Esztergomban és Egerben, de azért ott is találtam meglehetős sok feljegyzésre méltót. Ennek később, az 1790-91-iki országgyűlés történetében vettem nagy hasznát.

Az asztalnál Haynald mindig gondoskodott szellemi táplálékról is. Ki nem fogyott a tréfás célzásokból az ebéden résztvevőkre. Ott ismerkedtem meg Valihora és Macskovics urakkal és a tudós Városyval, ki később utóda lett. A bíboros észrevette nagy lelki bajomat, szomorúságomat és mindenkép igyekezett engem felvidítani.

Egy szép májusi délután a parkban ültünk. Vége volt a munkának, a kertészkedők megállottak a bíborosnál, kezet csókoltak: lányok, menyecskék. Mosolyogtam, ő eminenciája észrevette. «Tolero hoc, quia fovet sensum religiosum.» «Et alios sensus non fovet?» - kérdeztem szendén.

Elmentem a jezsuita kollégiumba is, egy egész délelőttön át meghallgatva a tanítást. A rektor úr minden felől szíves volt felvilágosítani és a búcsúzásnál kérdezte, milyen benyomást nyertem? «A lehető legjobb intézet azoknak, kiknek nincs szülőjük.»

Két évvel később Ausseeban találkoztunk. Gyakran mentem át hozzá Altausseeba; ő is meg szokott látogatni Alpenheimban. Egy este kocsin eljött hozzánk a lugasba és ott beszélgettünk. Panaszkodott, hogy vénül. Testi-lelki ereje fogytán. Feleségem egész naivul vigasztalja: jó erőben van, megvan még mind a foga. Erre Haynald kiveszi szájából két sor hamis fogát és odateszi az asztalra. Az esetet elmondottam Apponyi Albertnek, ki akkor szintén Ausseeban üdült, hozzátéve, hogy véleményem szerint vége a bíborosnak, mert ha ilyen előkelő és hiú ember ilyent tesz, - ritka szép volt még öreg korában is - idegrendszere már nem lehet rendben.

A vasútnál megvettem a «Fremdenblatt»-ot, mely Trefort halála hírét hozta és Altausseeba siettem vele. Megdöbbentő volt Haynald viselkedése. Mindaz a gyűlölet, harag, mely éveken át benne összegyűlt, kitört belőle el nem képzelhető vehemenciával coram cadavere. Egy évvel később meghalt. A katholikus egyháznak azóta nem volt oly brilliáns képviselője.