Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 16. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

Ignotus: SUB SPECIE AETERNITATIS

Egy igen kitünő újságírót olvasgatok egy idő óta: egy T. B. Macaulay nevűt. Roppant művelt ember és sok mindenről ír - jobban mondva - írt, mert idén karácsonkor lesz hetven éve, hogy meghalt. Várhattam volna e megemlékezéssel addig, de nem az évforduló kedvéért írok róla, hanem a magam kedvéért, - hogy visszavonjam, amit mióta író és újságíró vagyok állandóan magyarázok és bánatos kacérsággal gyüjteményes könyveim előszavába is bele szoktam írni: azt tudniillik, hogy az újságíró a legkitünőbb sem író, hogy bárminő keresett csak és kifogásos az aktualitás, melyhez öröknek vélt fejtegetéseit fűzi, ez az aktualitás mégis benne lappang a vélt örökben, a múló nappal együtt hervasztja írását s ez csak préselt virágképp marad, levetlen, porlandóan s dohosan, az unokákra. Valahogy úgy történt, hogy kis gimnazista korom óta nem olvastam Macaulayt, - roppant nagyra tartottam, de már csak szám íze volt róla, - s hogy most véletlen kezembe került, olyan izgatottan olvasom, mint esküszöm, hogy a jó Galsworthy s a derék Dreiser regényeit nem. Már most a nevezetes az, hogy Macaulay elejével, még fiskális korában, mint versköltő tünt fel, - zengzeteket írt a régi Rómáról, de amik ma, bármily elegánsak s bőgondolatúak, olvashatatlanok, és elfeledettebbek, mint a régi Róma. Megírta aztán, férfikorában s élte hajlatán, hazájának történetét, - ez a többkötetes munka is, amennyire új kikóstolgatására türelmem futja, remeke a biztos eleganciának, az utánjárásnak, az okosságnak s az emberismeretnek, tudom is, hogy az angoloknál köteles olvasmány s jutalmul szokás adni jó tanulóknak, de csak ezt a csinált életet éli már. Mint fémjelzett költő és rangba sorozott író tehát ez a nemes költő és nagy író nem él. Ellenben essayi, miket szemlékbe írt volt többnyire könyvbírálat gyanánt s amik annyira újságírói s naphoz kötött írások, hogy teszem a Machiavelliról írott célzással végződik, igen szónokival, a most száz év előtti Olaszország alázott és tépett állapotára: ezek a tanulmányok tündöklenek a svádától s duzzadnak a frisseségtől, hogy bizonyára megiratásukkor sem jobban. Így hatnak rám, mikor most újraolvasom, s tudom: így hatnak mindenkire, mindenfelé; így élnek meg Angliában, akárcsak a Biblia, új meg új kiadást. Úgy látszik mégsem a múló aktualítás teszi vagy nem teszi, hanem hogy az aktualitás mennyire mint szívbeli mondanivaló szakadt ki, akárcsak a vers, mondójából. Másokkal is van ez így és van így az ember. Stendhal és Balzac tele van, java regélés és elbeszélés közben, minden természetű elmélkedésekkel. Amik, jórészt, a francia társadalom akkori állapotára, a francia történelem akkori fordulataira, a francia politika akkori eseményeire vonatkoznak, mik azóta rég elmultak, megváltoztak, tárgytalanok lettek és senkit sem érdekelnek. Sőt művészi, filozófiai és tudományos elmélkedéseik is, természetesen, az izlés, a gondolat s a tudás akkori állapotát tükrözik s úgy hatnak, minden genialitásukkal, mint hatna ma Planck és Einstein korában egy száz év előtti fizikakönyv. Mindazonáltal ezek az elmaradt fejtegetések nemcsak hogy nem unalmasak s nem tetszenek feleslegesnek, hanem éppoly érdekesek és izgatóak, mint maguk a stendhali és balzaci regények. Nem másképp, mint amiket Macaulay az ő Bacon-tanulmányában a filozófiáról: céljáról, hasznáról, mivoltáról írt, amik már akkor, mikor Hume és Kant már rég meghalt és Schopenhauer már élt, naiv korlátoltságszámba mentek, hát még ma, mikor azóta maguknak az angoloknak is volt egy Herbert Spencerjük s mikor most az ő Bertrand Russeljük oly biztos csippentéssel szed egyszerre ujjvégre mathematikát, fizikát, szociológiát és filozófiát, mintha csak a steakhez keverné össze a sót s a borsot. Néha bámulatosan és úgy okos Macaulay, hogy egy-egy ilyen okossága megállhat akár kétezer év mulva is, mint megállanak még ma, háromezer év multán, némely görög, vagy ó-héber okosságok. Némely dolgokat viszont úgy nem gondol végig, hogy már ma, hetven évvel halála után, lefőzhetné az iskolásgyerek is. De okosságaival úgy mint fiskálisságaival essayiben annyira eleven, hogy elbeszélget a mai olvasóval, mintegy tudva minden dolgáról s minden azóta lett dologról, mint a nép hite szerint a hazajáró lélek.

Hazajáró lélek - az én számomra kétszeresen az, az én számomra, és merem mondani: a mi számunkra, tegnapi és mai magyar kritika és publicisztika számára. Most, hogy újra olvasom, meglepetve látom, hogy egyenest és kézen-közön át mennyire az ő tanítványa vagyok, hogy mily döntően hathatott rám, gondolkodásomra, írómódomra kivált az ő Byron-tanulmánya, mit még gyerekfővel olvastam, s mennyire nevelője volt, tudva vagy öntudatlan, az elődöknek s a társaknak, kik engemet neveltek s egész nemzedékemet, mely e hatást tovább örökíti a mostani újságíró-írókra, egyformán, akármint marják egymást. A magyar íróvilág a legjobb kezekből vette e nevelőjét: a negyvenes évekbeli droctrinaireknek, a hatvanas és hetvenes évekbe átmaradt utóvédjétől, a nemzetnek e klasszikus napszámosaitól, kik közt Arany János fordítgatott Gogoly-novellát s hagyta átvenni a Gyulai Pál Olcsó Könyvtárjába. Hogy az írótól semmi ne legyen idegen s viszont az író, ha mégoly gondolkozó, ne legyen idegen a naptól, amelyben él s az emberektől, akik közt él, - hogy költőnek lenni akkor sem szégyen, mikor az ember magyaráz s a tudás nem nyűgöz, hanem szárnyat ád: a magyar újságíró ezt a száz év előtti nagy őstől tanulta. Megtanulta, hogy az újságíró nem öli meg magában az írót, csak tudjon újságot is szíve szerint írni, hogy megmaradhat örök, ha a napnak ír is, csak nézze e napot, mely mesgye két örökkévalóság közt, sub specie aeternitatis.