Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 16. szám · / · MARCZALI HENRIK: EMLÉKEIM (7)

MARCZALI HENRIK: EMLÉKEIM (7)
Minden jog fenntartva
ERDÉLYBEN - ÉS KÜZDELEMBEN

Hazajövet felszólítást kaptam a történeti társaság elnökétől, Ipolyi Arnoldtól, vegyek részt a Marosvásárhelyen tartandó vándorgyűlésen és vállaljam el a jelentést a marosvásárhelyi és medgyesfalvi levéltár anyagáról. Szívesen beleegyeztem és két héttel a gyűlés megnyítása előtt Lederer Bélával odautaztam. A kis hazában úgy éreztem magam, mint külföldön. Minden más: szokás, házi berendezés, életmód, mint Pesten, vagy otthon. Marosvásárhelyre érve podgyászunkat átadtuk a hordárnak, vigye a Transylvaniába, mi majd követjük; nincs messze. A kijáratnál megszólít egy tömzsi, villogó szemű, őszes hajú és szakállú úr, igen udvariasan kérdezve, kik vagyunk. Megmondjuk, mire ő is bemutatja magát. Tóth Lőrinc helyében fogadott. Családja feredőbe ment, most egyedül van, kér, tiszteljük meg őt, van szép lakása a főtéren. Ilyen magyaros meghívást lehetetlen visszautasítani. Odamentünk és csakugyan pompásan el voltunk látva. Sokat beszélgettünk, sokat tanultunk tőle a helyi és erdélyi viszonyok felől. Vendégszeretetének meg volt az az árnyoldala, hogy megkívánta, legyünk vele mindig, ha nincs dolgunk, de így is kellemes órákat töltöttünk asztalánál.

Egy este a híres vendéglőshöz, Dabóczihoz mentünk vacsorálni társaságban. Megigértük azonban, hogy hazajövünk és még vele is mulatunk. Szép este volt, forró nap után, kedvesen elbeszélgettünk a helybeli nagyságokkal és szépségekkel. Lett három óra, mire hazakerültünk. Ott találjuk szíves házigazdánkat a verandán, egy ingben, gatyában, palack előtte, pohár kezében. Megrótt késérünkért, hogy annyit kellett várnia, aztán kérdi: úgye lányoknál voltak? Erre az igazságnak megfelelően tagadólag válaszolunk. Ezt örömmel veszi tudomásul. «Ne is járjatok ilyen helyre, az mind tisztátalan. A mi cselédeink tiszták.»

Mire a vendégek zöme megérkezett, elvégeztük feladatunkat. Előbb a híres Teleki-Thekában, mely rendkívül gazdag nemcsak könyvekben, hanem kiadatlan oklevelekben is a XIV. és XV. századból, aztán Medgyesfalván, gróf Lázár Jenő levéltárában, kinek tán legszebb kancsógyüjteménye volt Erdélyben. Béla nagy segítségemre volt, jelentésem idejében elkészült. A megnyitó gyülés és az ünnepi lakoma után azonban eltávoztunk, meg akartuk nézni Székelyországot.

Tudományos tekintetben nem az írásnak, hanem a szónak köszöntem legtöbbet Marosvásárhelyen: szabatosan szólva a - kofáknak. Lementünk a nagy piacra hetivásárkor, mikor nagy számmal ültek baromfi, tojás, zöldség vagy gyümölcskészleteik mellett. Beszélgettünk velük, hogy a tájszólást megismerjük. A dialektusok iránt mindig volt érzékem, a Simonyival, Szarvassal érintkezés ezt az előszeretetemet még inkább kifejlesztette. Mily nagy volt csodálkozásom, mikor azt tapasztaltam, hogy ezek a hölgyek azonnat azon a nyelven beszélnek, mint marczalii kollégáik. Ezzel előttem vége volt a székelyek hunn eredetének. Dunántúli gyarmatot láttam bennök és minden későbbi kutatásom megerősített ebben a teljes empirikus módon nyert meggyőződésemben.

Székely utamban Tusnád tetszett nekem legjobban, a Szent Anna tóval. Csík vad; vannak szép formájú hegyei, de sem a nemrég látott Dolomitokkal, sem a Tauernnek hómezőivel nem állották ki a versenyt. Arad felé hazamentünk Kengyelre. Ott néhány nap mulva meglátogatott Pulszky Károly, felszólítva, menjenk vele Fegyvernekre, Schwarz Ábrahámhoz, kit okányi Schwarznak szoktak nevezni. Az öregnek, ki aranyparaszt féle volt - azt mondta nekem, minek a park, jobb volna búzaföldnek, - szép és temperamentumos leánya volt, Jenny. Szegény Cecilie el volt feledve.

Ősszel megkezdtem előadásaimat az egyetemen. Nem volt nagy hallgatóságom, de figyelmes. Örültem, hogy összefüggőn beszélhettem háromnegyed órán át, mert a gyakorló iskolában, Kármán módszerének szigorúsága megkövetelte a teljes magyarázatot, megbeszélést, melyhez a fiúknak is volt beleszólásuk, úgy hogy azok elkalandozhattak mindenfelé, magukkal ragadva az ártatlan «kocát» is, úgyhogy csak keveset végezhettek, ha ugyan valamit. Soha sem tartottam magam ridegen a módszerhez, előttem az eredmény, hogy a tanulók megértsék és tudják, mit magyaráztam, volt a cél. Ezt pedig a magam módján - módszernek nem nevezhetem - csakugyan elértem, még Kármán bevallása szerint is.

Gyulai kérésemre elvitt Arany Jánoshoz. Nagyon levertnek, mogorvának, betegesnek találtuk. Panaszkodott, hogy hiába dolgozik, nincs is már kedve hozzá. Akkor fejezte be Toldi Szerelmét. Vigasztalni akartam és azt mondtam, éppen most határozta el a közoktatási tanács a «Toldi» tanítását az összes középiskolák negyedik osztályában. «Annál rosszabb», dörmögte, haragosan az asztalra csapva: «a nebulók engem csak úgy megúnnak, mint a Vergiliust.» Ezenkívül még csak egyszer beszéltem a magyar nyelv nagy mesterével, az Akadémiában, hivatalos ügyben. Ekkor már barátságos és közlékeny volt. Aristophanes fordításáról beszélt és különösen annak nehézségéről, hogyan lehetne a görög szövegnek számtalan nyilt és rejtett trágárságát - ő disznóságot mondott - magyar nyelven botrány nélkül visszaadni. Aristophanest meglehetősen ismertem és úgy mint szakember hozzászólhattam az egyes kifejezéseknek lehetőleg hű és mégis decens fordításához. Aki debreceni diák volt, mint ő, vagy pápai, mint csekélységem, az e téren bő terminológiával rendelkezik.

Mint helyettes tanár részt vettem a bölcsészeti kar ülésein, szólhattam is, de szavazatom nem volt. Régi tanáraim szívesen fogadtak, de a többi is, kivel ott ismerkedtem meg, szintén komolyan vett. Ha a karon mulik, már akkor rendkívüli tanár leszek, amint hogy fel is terjesztettek, csakhogy nem a középkorra, a papokra való tekintettel, hanem újkorra. Ezzel még jobban meg voltam elégedve, hiszen akkor teljesen az újkori történetbe merültem. Hirdettem is előadást e kornak történetéből.

Csakhogy kinevezésem egészen más tényezőktől függött, mint munkámtól és a kar jó véleményétől. Trefort, ki, szabad mondanom, mindig megbecsülésére méltatott, nem tudta, hogy zsidó vagyok, pedig ezt sohasem titkoltam. A miniszternek Hirschler, a híres szemorvos fedte fel ezt a karriér-elvágó tényt, persze ajánlva engem, mint hitsorsost. Minthogy elejteni nem akart, megindult a térítési hadjárat. Ebben Fraknói és Haynald bíboros buzgólkodtak. Mint Fraknói mondta: ha engedek, ezüst tálcán hozzák elém a tanárságot. Egy pillanatig sem gondoltam reá, pedig atyám szabadkezet adott. Mások iránt e tekintetben elnéző voltam, de magamra lealázónak, capitis diminutionak tartottam, bármilyen haszonért vallást változtatni.

Utólag mégis kétségem támadt eljárásom helyessége felől. Ha akkor fiatal erővel és hévvel kezdhetem egyetemi pályámat, milyen apostola lehettem volna a tudománynak!

Egyéni erkölcsöm tán megakadályozott abban, hogy a tudománynak és hazámnak nagyobb szolgálatot tegyek. Felmerült az a terv is, hogy Kolozsvárra küldenek tanárnak, de ezt nem vállaltam. Hogy még annyit kellett küzdenem, még jobban megedződtem és tán többet érő lettem, mintha kényeztet a sors és mindjárt célt érek.

Azt hinné az ember, hogy mikor ilyen gondok bántottak és annyira megszoktam kincsnek tekinteni minden percemet, rá sem értem szerelmesnek lenni. Olyan bolondul voltam szerelmes, akár egy gimnazista. De sok időt arra sem szánhattam.

Kármán vezetése alatt mindnagyobb kedvvel és örömmel tanítottam. Öröm is volt akkor ott oktatni. Úgy éreztük, hogy igaz apostolai vagyunk az egyetlen célhoz vezető, mert gondolkodást kifejtő tanításnak. Válogatott volt nemcsak a tanári kar, hanem a gyerekek csapata is - egy osztályba legföllebb 20-at vettünk be. Eleinte csak két osztályunk volt, később négy. Mikor a miniszter meglátogatta az iskolát, teljes megelégedését fejezte ki. Nekem azonban azt mondta: nem csoda, hiszen válogatottak a fiúk. Kérdeztem: tudja-e Excellenciád, milyen szempont szerint válogatjuk? Nem. Megmondom: magam részéről azt ajánlom, kinek szép mamája, vagy nénje van. Trefort értett a tréfához, úgy vettem észre, azóta még kedvesebb volt irántam.

Az érettségi vizsgán 1880, Sztoczek József, a tanárképző igazgatója, el volt ragadtatva az «érlelendők» történeti tudásától. A konferencián azt mondta, csak most látja be, miért kell történetet tanulni. Nagy örömöm volt abban, hogy Ráth Gyulával, Apáthy Pistával Pali öcsém is a legjobbakhoz tartozott. Világért nem mulasztottam volna leckét, igaz, hogy néha reggel 8-kor pár perccel késtem. Tölcsérrel szerettem volna beléjük tölteni a tudományt. Emlékező tehetségüket úgy akartam szilárdítani, hogy nem engedtem óra alatt jegyzést, otthon állítsák össze a főpontokat írásban. Igen szigorú voltam, a legkisebb rendetlenséget sem tűrtem. Dolgoztattam őket keményen. Féltek is tőlem, mint a tűztől, de megbecsültek, szerettek. Ha jól nem ismertem volna valamennyit, nem értem volna el eredményt. Minden tekintet nélkül buktattam, vagy keresztülvittem annak eltávolítását, kit nem tartottam odavalónak. Megtettem ezt Sztoczek unokájával is. Ő azonban, mint stoikus, épp oly jól bánt velem, mint azelőtt.

A «mintagimnázium» kezdetben igen arisztokratikus volt. A főúri családok előszeretettel küldték oda fiaikat. Nekem jutott a feladat, a nem odavalókat eltávolítani. Mondták is, hogy ellensége vagyok az arisztokráciának, pedig csak azt követeltem, hogy históriát tudjanak: abból élnek. De Kármán sem gondolkozott máskép. Odajött egy kegyelmes asszony, ki fia részére elnézést kért, rossz a szeme, nem olvashat. Kármán egyszerüen azt felelte: akkor olyan lesz mint a többi.

Mint osztályfőnök egyszer négy intőt kellett küldenem. Mikor a címeket írom, látom, hogy mind a négy apátlan árva. Sírtam. Mindegyikből igen derék ember lett. Az egyiknek anyja, igen előkelő, szép özvegy, felkeresett nénjével és megköszönte fáradozásomat. Búcsúnál ott «felejtett» egy pénzeszacskót váciutcai szobámban. Soha szülőtől vagy rokontól még szivart sem fogadtam el. A fiút magamhoz hívtam: vigye haza. Az anya levelet ír, melyben elmondja, hogy mindenki elfogadja pénzét: pap, orvos, ügyvéd, mérnök, tanár; sohasem tapasztalt mást. Bocsánatot kért és hogy teljes legyen az engesztelés, meghívott birtokára. El is mentem egy vasárnap. Volt még két kis leánya, 6-8 éves. A kicsikével nagyon megbarátkoztam, olyan kedves és eleven volt. De nem engedte, hogy megcsókoljam, mint nénjét. Délután a kertben futkároztunk és azt mondtam, most csókoljon meg. Körülnéz, mint egy nagyvilági dáma és cuppanós csókot ad. Ilyen veleszületett már a kislánykában a kacérkodás.

A buktatás a szelíd, optimista Kármánnak nem volt ínyére, mert ő azt hitte, minden gyerek egyformán oktatható, nevelhető, csak módját kell ejteni. Később azonban e tekintetben engedett. Hogy amiket elsoroltam, úgy is volt, a most élők közt bizonyíthatják Daruváry Géza, Kajuch (Szentmiklóssy) Márton, Schóber Béla, Kann Sándor, Hodossy Sándor, a Maszák fiúk és annyi más.

Kármán titkára volt a közoktatási tanácsnak. E munkakörében dolgozta ki a már égető szükséggé vált középiskolai tantervet. Felszólítására kidolgoztam annak történeti és földrajzi részét. Ily módon részt vehettem a tanterv megvitatásában Ipolyi Arnold elnöklete alatt. Javaslatomat szinte változtatás nélkül fogadták el. Ez volt az első nemzeti és amellett az általános műveltséget emelni törekvő tantervünk. 1893 óta mindig változtattak, kuruzsoltak rajta a «túlterhelés» jelszava alatt. Vagyis a becsületes tanulásnak nem a tanterv állotta útját, hanem a tanárok egy részének gyarlósága. Meg vagyok győződve arról, hogy mihelyt ismét nemzet leszünk, nemcsak szóval, hanem gondolatban és cselekvésben, vissza kell majd térnünk Kármán szép és tartalmas munkájához. Különben nem a tanterven mulik minden, hanem a tanár tudományán és pedagógiai belátásán.

Mikor Humboldt Sándor Péterváron járt, Miklós cár megmutatta neki az új katonai akadémia tervét. A nagy tudós elolvasta és mgjegyezte, hogy az a terv gyönyörű, csakhogy ő maga megbuknék - a természettudományokból.

Idővel híre kelt a gyakorló iskolának, nemcsak külföldön, honnét sok szakember jött annak módszerét tanulmányozni, hanem még itthon is. A zirci apát két történettanárt küldött rendjéből, hogy eligazodhasson a régihez ragaszkodók haragos támadása és az újabb lelkesedők magasztalása közt. Egy álló hétig voltak itt: «hospitáltak» minden leckémen, kikérdeztek minden fennforgó problémát illetőleg; ott ültek a heti pénteki konferencián is. Olyan buzgó érdeklődést mutattak, hogy meg voltam győződve teljes hévvel a jó ügyhöz pártolásukról. Szombat délután eljöttek hozzám búcsúzni és megköszönték velök való vesződségemet. Még sem állhattam meg, hogy ne kérdezzem, úgye behozzák ott is ezt a rendet? Egyikük nyomban válaszolt: «Igaz, hogy ez a módszer jó és sokat lehet vele elérni, de nagyon fáradságos a tanárra nézve.» Ez a pár becsületes és őszinte szó egyszerre feltárta azt a tátongó örvényt, mely elnyel minden jóra és magasra törekvést. Ez aztán átvonul egész társadalmunkon. A tanár kedvéért van a tanuló, a tisztviselő kedvéért a közönség és így tovább minden vonatkozásban. Mindegyik csak azon van, hogy lehető legkevesebb fáradsággal végezze dolgát.

Ez a belátás azonban cseppet sem lankasztott. Megmaradtam annak, ki voltam, az iskola rémének, de a jó kis diákok ideáljának. Fájdalommal és gonddal távoztam, mikor az egyetemre neveztek ki tanárnak.

Mindig a legnagyobb hálával és kegyelettel gondolok Kármánra, ki megtanított tanulni és tanítani, ki mesterem volt és barátjának fogadott. De sokat köszönök Heinrich Gusztávnak is, ki jó kedvével, ötletességével és baráti indulatával átsegített a kezdet nehézségein és mindig jóakaróm maradt. Sok örömöm volt tanítványaimban, de gyakorló tanáraimban is, kiktől sokat követeltem, és kik nagy részéből sikerült is képzett tanárokat nevelnem.