Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 15. szám

SINKÓ ERVIN: KÖDBEN

Akkoriban az egész nagyváros napokon át sűrű körben kehesedett és a villamosok az izgatott csilingelésükkel és az autók az elrobogó fényeikkel mintegy valószínűtlenné transzponálták ezt az egész fölhordott óriási kőmasszát a belezsufolt, szakadatlan mozgásban lévő hús-, hang és anyagtömegekkel. Mintha a nagyváros könyörtelen masszivitása hagyott volna alább azáltal, hogy a konturok kivehetetlenek voltak, a kilátástalanná zsibbadt szürkeség, mint egy nagy, leszakadt ős-szomorúság, összetestvérítette, elmosta a sarkokat és éleket. Még vad idegen emberek is, - már azért is, mert a ködben mindenki kénytelen volt lassabban lépkedni - még egymást sose látott szemek is beszédesen néztek össze: köd, még mindig köd - mondták egymásnak a pillanatra összeakadt tekintetek. Nem volt éppen nagyon hideg, de azért a télikabát jól elkelt és egyébként tartózkodó emberek is belekaroltak az ismerőseikbe, kikkel az utcán összetalálkoztak, mert öntudatlanul is jólesett érezni a kemény, nyugodt emberkart, az emberi szoros közelséget.

Negyven és ötven év között az ember, aki most kezében sétabottal ott megy a tömegben. A kirakatokban villanykörték égnek, noha dél van és senki se néz a kirakatokra, mert mindenki hazafelé igyekszik vagy gyalogosan, vagy a villamos megállóknál zsúfolódva. A sétabotos ember nem vár villamosra, de nem is úgy jár, mint aki valahová tart. Csak megy. Céltalanok és hajléktalanok nem így ődöngenek, nem így néznek ki a nagyvárosok utcáit ellepő munkanélküliek. A sétabotos ember majdnem elegáns. A télikabátja egész kifogástalan. Talán vár valakire? De még csak föl se néz, a sétabotja végét nézi, amint lassú ütemben koppan és koppan az aszfalton. Ha nem hangzana különösen, azt kellene mondani: megy-mendegél a negyven és ötven közötti ember a ködben, mely csenddel illet a lármás utcai forgatag közepette is. Megy-mendegél. Munkások, dámák, varrólányok, tisztviselők, kereskedők, hivatalnoknők, kisasszonynak öltözött cselédlányok súrlódnak el mellette és ő csak a botja hegyét nézi: kop-kop. Furcsa, hogy valaki úgy járjon egy nagyváros utcáján, mintha valami erdőben vándorolna egyedül. A lábai már csakugyan elnehezedtek kissé, mint az emberé, aki messziről jön.

Harmadik ködös napja már, hogy így sétálgat reggeltől késő estig, éjszakáig. Az arcán nem látszik a törődöttség; ez nem olyan arc, melyen egykönnyen valami is meglátszik. Az áll erősen előre ugrik és szinte csikorogni hallja az ember a fogakat, úgy összeszorul az ajkak halványpiros széle. A szemek mélyen bennülnek a vastag fekete szemöldökív alatt, mintha belülről húznák őket beljebb, míg a széles, de nem magas homlok félelem nélkül borul előre. Nehéz elképzelni, milyen lehetett ez a makacs, pedáns, szigorú arc, mikor még gyerekarc volt de nem is nehéz, hogyha a fekete szemek gyermeki szomorúságát választja visszavezető kalauzul a képzelet. Nem szabad elfelejteni, hogy milyen ellentét e kevéssé vonzó férfifej és a mesehívően naiv szemek s csak akkor lehet némikép megérteni, hogy harmadik ködös napja - menetközben néha egy-egy zsömlét fogyasztva - valaki meglett uriember pusztán azzal a szándékkal sétálgathat egy modern nagyváros modern emberei között, hogy szerencséjét keresse.

Lehetséges? Minden lehetséges, tehát az is, hogy valaki az utca kövén találja meg szerencséjét - mondja magának. Különben minden csak azon fordul meg, hogy mennyire akar az ember élni. Ha valaki kevésbé szívósan akarná az életet, mint én, az az én körülményeim közt azt gondolná, hogy már nincs lehetőség, meg kell halni. Én azonban életem végéig tudok egy biztatás-formulát: minden lehetséges, minden, de minden. Ez nem felfedezés, de csak mint írott vagy kimondott szó nem ujság. De felfedezés, ha az ember nem gondolatképpen, hanem egy érzelmi állapot, egy őt átváltó, őt átitató érzés lesz. Minden, de minden lehetséges: ezt szélsőségesen tragikus és egyben szélsőségesen optimisztikus értelmében, minden rosszra és minden jóra merészen kiterjesztve, átérteni, átélni talán csak negyven éven túl lehet s akkor se mindenkinek. Minden, de minden lehetséges: ez végső elszörnyedés és csak a végső kétségbeesés kaphat utána vigaszként.

A tanár úr sétabotja hegyét figyelve a ködben - kop-kop - némi titkos elégültséggel élvezte szabatos gondolat-elemzéseit, mintha pillanatnyilag élete egyetlen gondja volna kielemezni minden rejtett értelmet és vonatkozást és tanulságot élete új nagy tételéből, ebből a váratlan, ebből a megdöbbentően forradalmi, shakespearien heroikus-romantikus igazságból. Micsoda út vezet egy ilyen igazsághoz egy lelkiismeretes, mindig pontos és rendes vidéki tanárt! Ha azelőtt mondta volna neki valaki, hogy minden, de minden lehetséges, ő kissé docirozva válaszolta volna: nem lehetséges, hogy egy meg egy az három legyen, nem lehetséges, hogy a pillérek, melyeken egész társadalmi életünk nyugszik, a pillérek, mint törvénytisztelet, erkölcs és igazságosság ledöntessenek, anélkül, hogy egész társadalmunk ne válna romhalmazzá. azelőtt, jóval a háború előtt így felelt volna, hiszen akkor fiatal házas volt és az irodalomtörténet tanára s házasságában és munkájában egyaránt lelkesen elégedett. De aztán elvitték katonának és a tanár úr dolgokat élt át, amiket azelőtt aligha tartott volna lehetségesnek. És a nem-lehetségesnek tartott dolgok áradata attól kezdve sodorva vitte az életet. Jött a forradalom és amit a tanár úr sose tartott volna lehetségesnek, a tanár úr szíve együtt dobogott, együtt ujjongott ezer és ezer piszkos, műveletlen paraszt szívével, bakákkal, munkásasszonyokkal és még váratlanabbul: még az iskolaigazgató szívével is együtt dobogott az ő szíve és általában mindenkivel, aki üdvözölte a forradalom napját, mely véget vetett a sötét irtózatnak, a háborúnak. De a nem lehetséges események sodra nem állt meg. Bekövetkezett, amit a tanár úr sose tartott volna lehetségesnek: a forradalom megbukott, őt ugyanaz az igazgató árulta be, mint forradalmárt, őt, aki rajongott munkájáért, felfüggesztették állásától. És még mindez nem volt elég: nem volt elég, hogy a világ kezdett úgy kinézni, mintha sose gyűlölte volna megszámlálhatatlan milliók gyűlölete a háborút, nem volt elég, hogy a tegnapi erények ma bűnné és mai bűnök estére erényekké változtak a világ uralkodó szemében, nem volt elég, hogy a nemrég közbecsülésben álló tanár úrból gyanús senki lett, bekövetkezett az is, ami abszolút lehetetlennek látszott: a tanár urat elhagyta a felesége, elhagyta az asszony, akit ő éveken keresztül gazdag irodalmi ismereteivel a legragyogóbb elmék és szívek gondolataival és érzéseivel nemesített a világ prózája fölé. Az asszonyka szülei akarták így, akik az új rendben pozicióhoz jutottak és különben is kompromittálónak tartották az összeköttetést a kisvárosszerte vörösnek mondott, megbélyegzett tanárral.

A tanár úr szeme még mélyebben visszahőkölt a szemüregbe, mikor lehetségessé váltan ennyi lehetetlen zúdult rá és valami irtózatosan gyermeki álmélkodással riadozott hol a világba, hol önmaga felé. De a szemek ámuló gyermeksége mellett az előreugró áll és az egymásra szorított ajak még keményebb, szinte öklelő kifejezést öltöttek. Egy napon megmaradt kis pénzének nagyobb részével rendbe hozatta garderobeját és anélkül, hogy a városban, melyben évekig, hosszú évekig élt, egy lélek is lett volna, kitől elbúcsúzhatott volna, a negyven és ötven közötti férfi, mint aféle tizennyolcéves ifjú, mindenesetre árva egy ifjú, vonatra ült és felment a nagyvárosba. Lehetséges? lehetséges? ismételte összeszorított ajkai közül.

Olcsó hónapos szobát vett ki, ahová elkényeztetett vidéki ember létére, a poloskák miatt már első nap undorral tért csak vissza. Képzett ember volt és lehetetlen, hogy éhen kelljen halnia egy fővárosban, mely naponta száz és száz nyomtatott ujságoldalon szállítja szerte az országba az ismereteket és általában az írott szót. És külömben is lehetetlen, hogy manapság valaki éhenhaljon, vigasztalta magát később. Mert ez a szerény vigasz is időszerűvé vált. Ő körülbelül húsz évig élt vidéken s természetesen semmiféle összeköttetése nem volt fővárosi emberekkel, akik esetleg bejuttathatták volna valami ujsághoz. A hetek multak, a tanár úrnak fel kellett adni még a hónapos szobát is és egy munkanélküli géplakatos és egy pincér társaságában aludt egy szobában. A géplakatos és a pincér tisztelettel bántak vele, de egyáltalán nem csodálkoztak rajta, hogy a tanár úr ilyen sorsra jutott. A pincér képviselte a vagyonos osztályt, mert állása és fix jövedelme volt. A tanár úr eleinte zsenirozta magát a pincértől apró támogatásokat elfogadni, de a pincér tréfás fiú volt és kijelentette, hogy összeköttetései révén - sok írót és ujságírót ismer - majd bejuttatja a tanár urat valami szerkesztőségbe és akkor búsásan visszafizethet a tanár úr mindent. A pincér valójában egy söntésben volt alkalmazva és bérkocsisok, fuvarosok, napszámosok meg gyári munkások közül kerültek ki a vendégei, de a tanár úr bizonyos várakozással nézett a fejlemények elé. Lehetetlen, hogy ez soká így maradjon - gondolta és a pincérben aféle utolsó percben jött védőangyalt kezdett látni. De az igen kis támogatásoktól eltekintve s eltekintve attól, hogy a pincér éjjelenként a söntésből lopott kevés pálinkával vendégelte meg a gyér takarók alatt vacogó kollégákat, a tanár úr helyzete nem változott. Csak rosszabbra fordult, mikor felfedeztetvén a söntésben a pálinka tolvajlása, a pincér is elvesztette állását. Lehetséges? dermedt meg a tanár úr, mikor a pincér a lesujtó hírrel betoppant. És ez alkalommal a külömben szűkszavú tanár úr elbeszélte, hogy a forradalom napján az igazgató és az egész tanári kar jelenlétében ő tartotta az ünnepi beszédet az új idők hajnalhasadásáról, a nagy hajnalról, mely ime elkövetkezett és újra citálta akkori citátumát.

«Ne szóljatok szükségről. A legaljasb
Koldus is, bár teng, bír fölöslegest.
Ha természetnek többet, mint mire
Szüksége van, nem adsz, az emberélet
Az állatéval egyértékű lesz.»

Ezt Shakespeareből citálta akkor a tanár úr. Mert a forradalommal kezdődő új időkről szólva, kijelentette, hogy még eddig a szegény ember a legszükségesebbel se bírt, e naptól kezdve úgy kell, hogy mindenkinek jusson felesleg is: kultúra, luxus, mely nélkül «az emberélet az állatéval egyértékű lesz».

- És nekünk még az állaté, a legszükségesebb sincs meg - mondta a géplakatos.

- És nekem ezt a beszédemet rótták fel bűnömül.

Egyszerre nézett rá négy szem. Előbb megértőn hunyorítva - jó, jó testvér, csak légy továbbra is óvatos és add az ártatlant. Ezek valami nagy forradalmárt, elvtársat, tán rejtőzködő vezért láttak benne? - derengett a tanár úrnak. S valóban a pincér és a géplakatos arcára egyszerre ült ki egy hirtelen és szigorú hidegség. A pincér, mint aki egy drága reményt, dédelgetett illuziót sír vissza, bátortalanul még egyszer megkérdezte:

- De tán mégis, tán többet is tett értünk?

A tanár úr egyszerűen felelt:

- Nem, semmi többet, mert én alapjában véve nem vagyok politikus természet.

A géplakatos és a pincér egy este nem jelentek meg fekvőhelyeiken és a tanár úr új szomszédokat kapott. Egy foglalkozásnélküli színészt, aki kokaint szippantgatott és egy fiatal parasztfiút, aki nemrég hozta fel a városba a korgó gyomrát. Az új szomszédok csak a maguk bajával törődtek és a tanár úrra egyévi nyomor után olyan nyomor következett, hogy ahhoz képest eddig jól ment dolga. Talán még az is lehetséges, hogy az ember éhenhaljon? gondolta ez időben. És ez a taglóütéses gondolat rábírta, hogy levelet írjon egykori feleségének - pénzért. Az első levelet nehéz volt megírni, de mikor a pénz elfogyott, megint csak nekiült az írásnak. És mindig gyakrabban kellett írnia, mert mindig kisebb összegek jöttek. És egy télbehajló ködös őszi napon - amikor a köd az egész várost a valószínűtlen szürkeségbe burkolta be - a tanár úr pénz helyett csak rövid pár sort kapott, kifogásos, szívtelen írást attól az asszonytól, akinek lelkét adta és akivel annyi éven át minden este test a test mellett pihent el.

Harmadik ködös napja, hogy egyetlen rögeszmébe kapaszkodva reggeltől késő estig, éjszakáig éhes gyomorral, de fanatikusan sétál az utcákon. Minden lehetséges, minden, de minden. Nemcsak a rossz, a jó is. Mért ne volna lehetséges, hogy egy egész ismeretlen gazdag ember, akinek száz vagy ezer pengő is csekélység, hirtelen ötletből őt megszólítsa és kezébe nyomjon bankókat? Mért ne volna ez lehetséges, mikor lehetséges az, hogy az asszony, kit szeretett, hogy «százezer testvér szerelme, mind együtt az övével föl nem ért», ő tőle kenyérre valót tagadjon meg? Mért ne volna ez másnál lehetséges, mikor ő is, ha milliomos volna, biztosan kedvét lelné ilyen királyi gesztusokban? Minden, de minden lehetséges. Mindennap hozzák az ujságok a hirdetési rovatban, hogy valaki elvesztette a briliáns nyakkendőtűjét, pénztárcáját vagy legalább is a kedvenc kutyáját s a megtaláló szép jutalomban részesül - annyi minden vész el egy sokszázezer lakósú városban, mért ne lehetne ő szerencsés megtaláló? És akkor szépen borítékba tenne egy levelet, a levélben csak az állna: mai napon postautalványon feladtam a kölcsönkapott ennyi és ennyi összeget.

Minden lehetséges, csak az nem, az semmiesetre se lehetséges, hogy végre valami ne történjék. A sétabot koppant az aszfalton kop-kop és két szem szúrta át a ködöt, két földre néző szem. Zörgessetek és megnyittatik néktek, kérjetek és megadatik néktek... keressetek és találni fogtok - már ilyeneket gondolt az ember, aki túl volt a negyvenedik éven. Csupa akarat, csupa dac volt, mint maga a kétségbeesés és fantáziája már kissé lázasan a mesék világába lendült. Az különös szerencse - gondolta - hogy az utolsó pénzküldemény egy részét a télikabátom restaurálására fordítottam. Így felhajtott gallérja eltakarja a nyakkendőm állapotát és az se látszik, hogy az ingemen nincs gallér. A felhajtott télikabát egyáltalán nem kelthet gyanút, ebben a ködben lám ez az úr is, ez is, meg az az igazán jóltáplált is, ki az előbb ment el mellettem, feltűrt gallérral jár.

Minden, de minden lehetséges - ismételte szívósan és mikor most harmadik nap este se történt még semmi, de semmi, már felkuncogott benne, hogy hátha még az is lehetséges, hogy még egy hétig hiába jár így, még két hétig, két hónapig. Ha minden, akkor ez is lehetséges. No és akkor, mégha így is van? Akkor is az egyetlen kérdés, hogy kitartson. Kell lenni egy végső pontnak, ahol a végletek érintkeznek: a végső szerencsétlenség a csodával, a nagy-nagy szerencsével. Most már úgy járt, mint valami kihívás, néma kihívás a világ, az isten, az élet minden hatalma előtt vonulgatott fel, direkt provokáló kedvvel. Direkt kiváncsi vagyok - mondta magában fogvicsorítva és elhitette magával, hogy nem azért passzív, mert nem tud mást csinálni, hanem azért, mert direkt kiváncsi. Nem, ő nem adta fel a hitet, hogy a világ dolgaiba, egy ember életébe a vak és gonosz véletlen hatalmán kívül beleszólása van valami jónak, jóságosnak, becsületes irgalomnak is, akit Istennek, emberségnek vagy akár XX. századnak hívnak.

Az emberek csoportosan tódultak ki a színházakból és mozikból. Felvillanyozott, beszédes tömegek. A tanár úrnak eszébe jutott Shakespeare, megint az a végzetes Shakespeare és ugyanaz a Lear király. A megvakított Gloster arra kéri Edgart, hogy vezesse valami magas helyre, ahonnan biztos halálba vethesse magát. Edgar teljesíti a kérést, de csak színleg, mert valami kis dombocskára fogja rá, hogy ez az a magas meredek. De közben aggódik, hogy nem veszélyes-e még ez is.

«... félnem kell: a képzelet
Életkincsét el nem rabolja-e,
Midőn az élet önmagát kitárja
Hogy ellopassék.»

Ez jutott eszébe most, mikor egész átmenet nélkül a színházból kijövő emberek láttára valami végtelen bágyadást érzett. Megrémült a gondolattól, hogy ha ő most elengedné az élethez való akaratát, ha képzeletben megidézné a halált, minden mechanikai beavatkozás nélkül - érezte - nyomban megszünne élni. Felkapta fejét és egyszerre összeszorított ajkán vidám mosoly jelentkezett, mint aki egy hosszadalmas, idegölő kísérlet után eléri a kívánt eredményt. A kísérlet igazolja a tételt... igen, ez volt a végső pillanat, mert lám az egyik autóban a ködben is világosan láthatóan felemelkedik egy fiatal hölgy és nézi a tanár urat és integet neki. A tanár úr előbb körülnéz, de most már nyilvánvaló, hogy neki szól az intés. Ez a nő most haza fogja vinni egy jó meleg szobába - kellemetlen - villant át az agyán - ej, nagyon kellemetlen, hogy nincs az ingemen gallér - meleg teát fog tálalni, lelkes barátja az intellectueleknek, talán maga is foglalkozik valami tudománnyal vagy művészettel, egyébként igen intelligens és szerény és barátságos, biztosan kellő tisztelettel fog kezelni, ha a télikabátom le is vetem és látni is fogja ruházatom fogyatékosságát.

Minden, de minden lehetséges - ismételte diadalmasan és végre felemelt sétabottal lassan megindult a nő felé, aki még mindig ott állt az autóban. Nem akart rohanni, mert meg akarta őrizni méltóságát. Elnézően, szelíden mosolyogva ment és annyira el volt merülve szerencséje érzésébe, hogy nem hallotta az autó tülkölését és a ködben egyszerre a földön érezte magát és egy ezred pillanatig valami nagyon nehezet s még hallotta a saját csontjainak ropogását és aztán már soha többé semmit.