Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 14. szám

IGNOTUS: REGÉNYTÁRGY

A Pen-Club minapi bécsi kongresszusán (mellesleg mondom, hogy én az osztrák Pen-Clubnak vagyok tagja; odavaló írótársaimnak tudniillik jutott eszükbe, hogy beválasszanak, a magyaroknak nem) - a kongresszuson, egyszóval, a francia csoportban, ott volt az a híres Julien Benda, kinek La trahison des clercs könyvéről annyi vita folyt volt itt a Nyugat-ban is. A forgatagban nem volt az a szerencsém, hogy megismerkedjem vele, de egy másik társaságban, elég jóeszű emberek közzé, éppen akkor kerültem, mikor az ő könyve fölvetette témát vitatták. S abban egyeztek meg, amit én kezdettől fogva vallok s nem is titkolom, hogy az írónak sem más, sem maga nem diktálhatja, mi legyen meggyőződése, mi kapja meg, mitől hevüljön, tehát tolakodás bár azt is eléje írni, hogy lelkiekben élje ki magát s nemes törekvésekben fáradjon. Ha hántorgatják e dolgok, akkor készakarva sem tud hallgatni felőlük, ha nem, akkor megesett bele s arról koldulnak, mihelyt akár a legtehetségesebb író kínjában s kötelességből áll szolgálatukra. Sőt a meglévő meggyőződésnek sincs ezzel dolga, - az írónak lehet igen határozott ethikus vagy politikai, vagy szociális meggyőződése, anélkül, hogy írás számára kívánkozzék ki belőle. A barbárság egyugyanaz, akár veszteglés iránt, akár forradalom iránt kereskedik az írón, s a porkoláb porkoláb marad, akár bezárni akarja az írót az elefántcsonttoronyba, akár kizargatni akarja belőle. Mert, természetesen, az ellen sem lehet szólni, ha az író veszekedettje a politikának, - mi volna a nagy Victor Hugo vagy a kedves Béranger politika nélkül? De mi volna viszont Baudelaire vagy Verlaine, ha úgy akarna politizálni, mint a nagy Victor Hugo vagy a kedves Béranger? Meg lehetne kérdezni, hogy kinek köszönhet többet még a forradalmiság is, már mint a német: Goethének-e, ki nem politizált, vagy Herweghnek, ki forradalmár volt? Ám a költészetnél nem is erről van szó, hanem arról, hogy költészet legyen. Lehet, hogy gyönyörű volna s jobb és haladottabb volna a világ, ha minden művész forradalmár és aktivista volna. De ha nem az, hát nem az, - ezen nem lehet változtatni, legkevésbé azzal, ha megkövetelik. S a tehetetlenség, melynek soha nem jut eszébe egyéb, mint ami valakinek valahol egyszer már eszébe jutott, hiába próbál azzal fontossá lenni, hogy a tehetséget elvtelenségben marasztalja.

Ezt előre kell vetnem, nehogy félreértés legyen benne, ha, ötvenedik kötetekor s születésének ötvenedik évnapján, a Móricz Zsigmond elhivatottsága előtt tünődésfélével teszek tisztességet. Zrinyi Miklóstól Berzsenyin s Petőfin át máig a magyar költészetből kevés helyt hiányzik a politika, - kiérzik, bár halkan, még Kisfaludy Sándorból is, megszólal, bár gyermetegen, Jókaiban, s Mikszáth éppen jókor halt meg, hogy ne végezze keserűbben, mint amily ingerkedve indult volt. Ő, Mikszáth, ma, visszafülelve, első zengésfélének tetszik az égiháború előtt, mit Adynak s Móricz Zsigmondnak szóhozjutása Adynál eltökélten jelent, Móricznál akaratlan is jelentene a századeleji magyar politikában. Soha elébb magyar költőnél s írónál a politika annyira harsogó s jelentős nem volt, mint ennél a kettőnél. Nemcsupán a költő s az író erejénél fogva, hanem másegyéb miatt. Ami politika Kölcseynél s Vörösmartynál felcsendült: nem állt magában s volt olyan államférfi-hangadója, mint Széchenyi István. Arany meg Jókai, de még Petőfi sem jelenthetett annyit, mint Kossuth Lajos. Eötvös József az író, a költő, a tudós, mikor politizált, rátámaszkodhatott önmagára, mint státusemberre, rá Deák Ferencre, rá, egy darabig, idősb Andrássy Gyulára. Amit Ady vallott, amit Móricz jelentett, annak sehol nem volt képviselete a befogadott magyar politikában. Akiben e hivatalosság testet öltött: azzal a Tisza Istvánnal szöges ellentétben álltak. Ami ellenzék az országgyűlésen szóhoz jutott, annak sem volt, majd szinte az összeomlásig, sok köze hozzájuk. Az a magyar nemzeti politika, mit Ady követelt, az a magyar népmegváltás, ébresztés és helyfoglalás, mely a Móricz festéséből mint politika következzék, a kávéházak s némely szerkesztőségek katakombáiban rejtezkedett, s ahol főt és szót emelt, ott eleve rá volt sütve a nemzetrontás bélyege. Ady és Móricz tehát, mikor olyan elhivatottságok gyanánt, kikről alig hogy feltüntek, nyilvánvaló s rövid ellentállás után hamar közátlátás lett, hogy íme megint vannak nemzeti klasszikusaink - mikor, mondom, ezek az eleven klasszikusok olyan politikát vallottak, vagy mint Móricz, legalább is jelképeztek, melynek befogadott Széchenyije s Kossuthja nem volt, akkor ők, költő létükre, maguk lettek a háború előtti s alatti rövid időnek Széchenyije és Kossuthja. Senki sem követelte vagy követelhette tőlük, hogy azok legyenek, költőkül s művészekül enélkül is azok lettek volna, akik, s e hitet tévő alkalommal újra megmondom, ha mégoly rossz néven veszik, hogy én teszem az Ady nempolitikai lyráját s írásait hatalmasabbaknak ítélem a politikaiaknál. De való, hogy Adynak, mint Móricznak, volt politikája s hogy e politika, helyzeti értékénél fogva, kétszeresen becses volt. Lassalle szerint a politika abban áll, hogy az ember megmondja azt, ami van, - s mikor Móricz Zsigmond látomásosan meglátta és leírta, hogy, körülbelül 1918-ig, a magyar milyen volt és milyen, a legmagasabbrendű politikát mívelte.

Ezek után: amin én most eltünődöm s magam felelni rá nem tudok, az az, hogy e meglátás és leírás mért állott meg s mint tudott megállani körülbelül 1918-nál? Nem egyenes politika, ami iránt az ötven könyve után még mindig csak ötven éves, tehát írónak s embernek javakorabeli s nyarát, gyümölcsöset, élő Móricz Zsigmondnál kereskedem s kivált nem jobboldali vagy baloldali politika. Politikája tán akkor sem volt készakart, mikor legjelentősebb volt, s ha máma minden politikán kedve szegett volna, azt megérteném, még ha nem is vallanám, hogy tolakodás a költőnél politika után szaglálódzni. Ám Móricz Zsigmondról kettőt tudok - hogy úgy mondjam: jelen voltam nála. Az egyik az a szent betegsége, hogy nem tudja élni az életet, mert szakadatlan följegyzi, betű szerint: a papiros ki nem kerül kezéből, a ceruza meg nem áll benne, s jártában, keltében, ha sétálsz vele, ha beszélget, ha asztalhoz ültök, közben folyton jártatja szemét, szaglász, szimatol s mindent följegyez, amit meglát, amit hall, ami eszébe jut. A másik: hogy minden szerelme fölött egy nagy szerelme van, a magyar. Ez minden változatban érdekli, minden helyzetben izgatja; ezzel veleél, ebben benneél. Nos: tizedik éve a magyar olyan válságon megy át, mint soha Szent István óta. Soha a magyar ekkora lélekszám nem volt, de soha rémítőbb sebből nem vérzett, s ami problémája ezer év rendjén lehetett, ma mind egyszerre sűrül eléje. Nincs az a legnagyobbja s legkisebbje, hogy személyes bőrén ne érezné az időket, nincs az a rejtett magánélet, hová az uj sors be ne hatolna. Minden egyes magyar ember úgyis mint ember, úgyis mint magyar ma regényhős vagy drámahős, vagy komédiának aktora aktivan avagy passzivan. Ki is futja formáját, de meg is változik, uraságában kevély vagy megcsalatott, próbálkozásokban megáll vagy elbukik, értékese küszködik, selejtese élősködik - mindezt nézni lehet rossz, lehet jó, de meg nem látni nem lehet. Nem lehet a vaknak sem, hát még a leglátóbb szemnek, mely ezenfelül külön szerkezet, mert külön megszállottság magyarlátásra. Nem lehet, hogy ez a szem meg ne lássa, mint lett a mágnásból kisgazda, Budapestből vidék s Habsburgból nemzeti eszme. Nem lehet, hogy ezt a magyart ne érdekelje az a magyar, ki a boltos zsidó helyébe be akar ülni boltosnak, ki Széchenyitől Tisza Istvánig minden törzsökös vezéreit hibáztatja, de válogatás nélkül követ fajvezér gyanánt bármely svábot vagy tótot s akinek füttyére egy Móricz Zsigmondot évekig letiltottak a nemzet szinpadáról. Nem lehet, hogy ez a megfigyelő meg ne figyelje, mint szakad a magyar száz év mulva megint pápistára s kálvinistára, nem lehet, hogy erre a tollra rá ne kívánkozzék a forgalmi ellenőr, kit ráeresztenek az emberekre, hogy belőlük éljen, hogy ebbe a szívbe bele ne kapjon a nép, melynek a hazája nem tud földje lenni. A magyar, ki kiselejtezi magából leghívebb neveltjeit, hogy munkájukkal idegen világokat gyarapítsanak, a magyar, akinek, kilöketve egy zárt birodalom biztonságából, egy közömbös vagy ellenséges földtekén kell megvetnie lábát... mennyi válság, mennyi változat, mennyi régiség, mely kiütközik, mennyi ujság, mely ráül a régire! S ennek, ennek a legdagadóbb magyar életnek nincs megírója, ugyanakkor, mikor itt látja maga előtt az, ki még a háromszáz év előtti magyar életet is újjá tudta álmodni, mikor önnön sorsa gyanánt éli át az, ki mindeddig legteremtőbben tudott beleélekezni zsellérbe, papba, úrba, katonába, mindenfajta magyarba. Minő lidérc az, mely erre a mellre ráfekszik, minő végzet, mely ezt a kezet lefogja? Itt van, itt él frissen, munkabíróan a magyarnak az a magyarja, kinél jobban senki nem ismerte, kinél mélyebben senki bele nem látott s kinek az ő dolga szívbéli dolga. S ekkor ez a legviharzóbb magyar idő későbbi valakire várjon, aki megírja, akinek majd ujságokból, levéltárakból, emlékiratokból, holt csontokból és porokból kelljen összeképzelnie, holott ma tanuja és sorsosa az a Móricz Zsigmond, ki amit megélt, mégegyszer meg tudja teremteni? Nem számonkérés ez: számon csak azt lehet kérni, aminek az ember ura. De ha éppen Móricz Zsigmond nem ura annak, hogy a legtanulságosabb magyar korszak az ő lélekzetétől öröködjék meg, akkor ez is egyik tanulsága e korszaknak. Móricz Zsigmond ma ötvenéves és itt a nagy regénytárgy: az a Móricz Zsigmond, ki nem írja meg a mai magyar regényt.