Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 11. szám · / · Irodalmi figyelő · / · Komlós Aladár: Minden másképpen van

Illyés Gyula: Megtalált szavak
Friss Endre versei

Friss Endre pszichológus költő. Minden külső hang, fény, mozdulat és minden érzelem s gondolat után rögtön magába vonuló, magamagát fürkésző költő; hangja ezer szűrőn át tisztítva, szinte fojtva buggyan és remeg a levegőn is tovább. Néha úgy érezzük, mintha fázna a levegőn s rövid csillogása után vissza akarna bujni, mint a dolomitok patakja. Percre kifakadó s eltünő csillogás, halk, de mégis tiszta csengésű hang: ez különbözteti meg Friss Endrét a háború utáni költői nemzedék többi - legnagyobbrészt szintén elég csendesszavú - tagjától.

Pszichológus költő, e meglehetősen pontatlan kifejezés alatt elsősorban azt értve, amit hajdanában, még nemes értelmezésében az «alanyi» jelentett, hozzávéve mindazt, amivel ez az «alanyiság» a pszichoanalizisig, a különféle sütetű hemmungokig és minderwertigkeitsgefühlökig gazdagodott. Belevéve még valamit Weininger teóriáiból is, főleg ott, ahol származásról és társadalmi helyzetről lehet szó, ami a költő esetében, aki a hagyomány szerint az összesség nevében és az összességhez beszél, igen fontos, - méltatlan, sőt szégyenletes, mert nem közvetlenül a művészetből gyökerező, de mégis nagyban determináló körülmény. Főleg nálunk. (Képzeljék el, hogy Ady, vagy - vigyük már a nevetségességig - Berzsenyi zsidónak születik.)

Friss Endréről csak azt tudom, amit a verseiből tudok, de pontosan ismerem a karakterét (s ez már ítélet költészetéről is). Gyötrődő lélek, aki szívesen és teli tüdővel tudná kimondani váltakozó érzéseit, de az első elhangzott szó után bizalmatlanul és idegesen tekint körül. Amit mégis kimond, annak olyan vértezetet, olyan kontrolált, kikalapált formát akar adni, amitől reméli, hogy megvédi a belső magot, a mondanivalót. Kifürkészhetetlen az, hogy mi tesz egy verset verssé. Lehet szép kép, szép gondolat, harmónia, de lehet egy jó helyen bevágott káromkodás is. Ez az, ami magától jön, amit csak a megindult költői hév hozhat magával. Ezért szükséges, hogy a költő el merje engedni magát, valóban az ég felé vagy az egész élő és eljövendő emberiség felé fordulva, tehát teljesen szabadon mondja el azt, aminek elmondására küldetve érzi magát.

Friss Endre elindul, - de nem engedi el magát. Neki lépésről lépésre bizonyíték kell, hogy joga van haladni. Ezt a bizonyítékot ő a költészet rögtön, lépésről lépésre is látható értékeiben látja. Kitünő képei vannak, minden sor külön is jelent valamit. Ezek a szép képek viszik a verset, de mivel elsősorban ők a fontosak és nem az egész mondanivaló, gyakran hátrányára vannak a versnek. Válogatott, szép, költői jelzők, de ép a túlságos gond miatt nem hatnak mindig helyénvalónak. Legjobb példa erre rögtön a könyv három kezdő sora: «Nem akarom, hogy úgy zuhanjanak elém a holnapok / ólmosan, szürkén s mögöttem, mint zabált kecskenyáj / heverjenek múlt napjaim.» Ahol a kép közvetlenül kapcsolódik a mondanivalóba, ahol az érzelem az elsőrangú és csak kísérőnek veszi a költészetet, ott tiszta és magas költészet lesz a vers. Példa erre mindjárt a könyv második verse. Az utolsó két sorból is megítélhetjük.

«S a tél nekem egy régi emlék -
gyöngyhavon lépkedő fekete varjak...»

Minden kép, akár az absztrakt, akár a konkrét világból való, kivétel nélkül a lélekre vonatkozik. Mintha az egész világ csak azért mutatkozna meg ennek a léleknek, hogy bizalmat és hitet adjon neki. Ez a hit valóban egyre erősödik. A versek - mintha kronológikus sorrendben következnének - egyre nyiltabban és szélesebb hangon szólnak. Alig van verseskönyv, amelyben a fejlődést ily élesen lehetne látni, amely egy életszakaszt ilyen világosan zárna magába. Nem valamennyi kitünő vers, de mindegyik egy-egy nemes szándék, becsületes vállalkozás, - és ez, ami jövőt ígér.

Tán nem sajátosan esztétikai szempontból beszéltem Friss Endre költészetéről, de esztétikumra neki nincs szüksége. Sőt igazi fejlődését abban reménylem, ha kicsit kevesebb «műgonddal», kevesebb «ellenőrzéssel» beszéli el azt, amire hivatott, ha bízik abban, amiben én bízom: saját magában. Abban a szabaduló, friss szellemben, amely a könyv vége felé levő verseket diktálta.