Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 11. szám
Klebelsberg gróf miniszter úr nemrégiben, Berlinből hazatérve, beszámolt a német tudományos munka körül szerzett tapasztalatairól, - a tervekről, miket ezek keltettek benne s amiknek gondolatát abban foglalta össze, hogy a művészet, kivált a költészet, legyen csakis nemzeti és faji, a tudomány ellenben nem lehet más, mint nemzetközi. Néhány nappal elébb vagy később Szász Zoltán is érintette e témának egyik, a művészi, felét s ő is arra a végre jutott, hogy a faj homályosabb s kavargóbb fogalom, semhogy politikát, jogot s közjogot lehetne ráépíteni, - az egyetlen terület, hol kategória vagy cinozura gyanánt számba jöhet, a művészeté.
Hát tudja isten: én még abban sem vagyok biztos, hogy, bár tudományos igazság vagy törvény, amennyiben egyáltalában van ilyen, csak egy lehet, mégis az út, melyen a legelfogulatlanabb gondolkodás eljut hozzájuk, nem módosul-e vérmérséklet s száz egyéb hajlandóság szerint, mely a fajtában és, amennyire a fajtának köze van a nemzethez, a nemzetben gyökeredzik. Joule, az angol serfőző, más úton találta meg a hőnek mechanikus egyértékűjét, mint Mayer, a német hajóorvos. Lehetetlen Descartesban, ki eszével gondolkozik, meg ne érezni a franciát s Spencerben, ki a megismerhető mögött a megismerhetetlent a hitnek engedi át, az angolt. Aki a tudományok, a legpozitívabb tudományok történetét nálamnál közelebbről ismeri, bizonyára száz olyan fázisukra mutathat rá, mikor hol az egyik, hol a másik fajtának külön genieje volt különösen hivatott arra, hogy ezt vagy azt a tudományt éppen azon a bizonyos megakadáson túlsegítse, s nyilván azt is meg tudja állapítani, hogy mely egész tudományokban volt ennek vagy annak a nemzetnek kiváltságos jelentősége. Én is azt vallom, amit Spengler: hogy a fajtát ugyan pontosan leszegezni nem lehet, de megérezni igen, s kinek-kinek a tekintetéből, a hangja színéből meglátom és kihallom, legalább nagyjából, hogy mifajta. Hogyne volna annak a roppantul érezhető valaminek, ami a faji jelleg, roppant erős rászíneződése mindenre, amihez hozzáér, amit mível, ami rajta megy keresztül vagy belőle származik? Nemcsak, ahogy mívelik, de ahogy fogadják a tudományt: még abban is külömbözik fajta a fajtától, s megint csak tanulságos, hogy a Freud tanítása, mely az észt ledönti trónjáról s az elfojtottságokat teszi a lélek urává, nehezen terjed a franciáknál s az olaszoknál, kik ész szerint éreznek s az életet kiélik, s leghamarább ment tudományszámba az amerikaiaknál s az angoloknál, kik érzés szerint gondolkoznak s indulataikat elnyomják. Szó sincs hát róla, hogy valaki a fajnak úgy meglétét letagadja, mint minden emberi dologban való szerepét, akár a tudományban is.
Hogy ez a szerepe megvan a művészetben, meg a költészetben, az irodalomban is, az persze hogy szent igaz. Magyarázzam, hogy Shakespeare darabjait és sonettjeit csak angol ember írhatta, a Goethe Faustját csak német ember, - hogy ugyanezt a Faust-témát az angol Marlowe természet szerint másképp írta meg, mint a német Goethe, s hogy castiliai ember nyilván másképp írta volna meg a Don Carlost, mint a sváb Schiller? Csak nem tudom, hogy ebből mit következtetnek. Talán azt, hogy ha teszem spanyol fajtájú ember francia állampolgárnak születik s beleszületik a francia nyelvbe, nem szabad franciául írnia vagy csak úgy szabad, hogy utánozza a gallus, frank, breton, normann és provençal franciákat? José Maria Heredia egészen más sonetteket írt, mint Sully Prudhomme, s éppen ez a szép rajtuk, és senkinek nem jutott eszébe azt parancsolni, hogy vagy írjon Heredia spanyolul s legyen ezzel spanyol nemzeti költő, vagy, ha franciául ír, utánozza Sully Prudhommeot, külömben nem lehet francia költő. Arany János akkor is magyar, mikor a walesi bárdokról skót balladát ír, Lenau akkor is német, ha a magyar nádasról, pusztáról cigányról ír verset. El nem lehet mondani, hogy micsoda a külömbség, nyilvánvalóan a fajtában gyökeredző, a fajangol Tennyson, a skót Burns, az ír Moore vagy Swift vagy Wilde vagy Shaw vagy - Byron között, mert ez is, ez a Shakespeare után legnagyobb angol költő is ír vér, s innen az esze ujjongó csapongása, innen meghasonlása az angol
Ennél a pontnál a végletig lehetne folytatni. Például felvetni, hogy van-e igazában egy íz is francia az Offenbach muzsikájában? Nincs; ez a kölnmelléki kántorfi mulatságosan és penetránsan zsidó; az ő bőven, elmésen, zeneien ömlő melódiáinak akárhánya ismert zsidó templomi muzsika, néha szinte blaszfémiásan átkankánosítva, mint ahogy nálunk is a lengyel-zsidó Konti József egy-kettőre csárdást risszantott a szent zsidók egy lakodalmi férfi-körtáncából, mely viszont igaz, hogy származására kis-orosz népdal. S éppígy zsidó, sőt érezhetően templomi zsidó a Hoffmann Meséi operettnek minden mély és modulációs melancholiája. Bizetnél ilyesmit, pozitíve zsidót, nem érezni, - hogy van-e benne spanyol íz, azt én nem tudom megítélni, de hogy nem francia, az világos. Nos hát: mi történjék ezzel a két nagyon nagy zenésszel, ki a zene történetében s a francia zenében mindegyik külön-külön egy korszakot és betetőzést jelent? Kihagyják őket a francia zenéből? Ha igen: ki marad ott Debussyig és D'Indyig? Hacsak nem Halévy és Meyerbeer!... Nincs miért folytatni e sort, legfeljebb minálunk Kiss Józsefre emlékeztetnék, emlékeztetnék arra, hogy nem csupán Herczeg Ferenc sváb származás, hanem Gárdonyi Géza és Tömörkényi István is, s visszaemlékezném a mi méltatlan elfelejtett Ágai Adolfunkra, ki Tóth Bélával együtt egyik nagy nevelője volt a magyar ujságprózának, elragadóan zamatos stilista s édes-magyarosan humoros, minden nagyvilági s világfias műveltsége mellett maga is egy kicsit az a Mokány Berci, kit halhatatlanná tett, nem kevésbbé azonban az a Seiffensteiner Salamon is. Mondom: nem halmozom a példákat, hogy: természetesen, magától értetődik, nem is lehet másképp, mint hogy a művészet ott kezdődik, ahol a vérben, a fajtában, a nemzetben gyökeredzik, s ez nem lehet máshogy már a művészet egyéni voltánál fogva sem, mert ki mentül egyénibb, annál tipikusabb megszemélyesítője fajtájának. Csak, ismétlem: nem tudom mit, milyen művészet- vagy irodalompolitikát származtassak ebből. Megparancsoljam a művésznek, hogy művészete magából, tehát fajtájából serkedjen? Fölösleges, - azért művészet,