Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 10. szám · / · Goethe: Iphigenia Taurisban

Goethe: Iphigenia Taurisban
Fordította: Babits Mihály
ELSŐ FELVONÁS.

ELSŐ JELENET.

IPHIGENIA.

Árnyatokba, izgatott koronái
a zsúfoltlombu régi szent ligetnek,
akár az istennő halk templomába,
ma is ugy lépek, olyan rezzenő
érzéssel, mintha most lépnék először
és még a lelkem nem szokott ide.
Hány éve rejt és véd itt egy magas
akarat! melynek átadom magam,
de maradok idegen, aki voltam.
Mert tenger tilt el minden kedvesemtől
és jaj! naphosszat állok és a parton
lelkemmel lesve görögök honát.
Sóhajtok, és a hullám szembezug,
de csak tompa hangokat hoz keresztül. -
Milyen rossz, aki igy testvértelen
s árván él, messze! A szomoruság
ajka előtt a kész jót elapasztja;
s gondolatai folyton visszazsongnak
apja házába, hol a nap először
nyitott eget előtte, hol közös
játék a testvérkéket össze s összébb
szelid szálakkal fonta ahogy nőttek. -
Az istenekkel nem veszekszem én:
de a szegény nő dolga oly keserves!
A férfi, az: ur, otthon és csatákon;
ő idegenben is segít magán.
Hatalom boldogitja, diadal
koronázza, és várja büszke sir.
De mily rövid pórázon él a nő!
Egy durva férjnek szótfogadni: már ez
vigasz és kötelesség! S hátha még
messze veti az ellenséges Élet!
Igy tart engem a jószivű Thoas
szent és komoly rabságban itt. Sötét

szégyennel vallom titkom: kényszeritve
és kedvem ellen szolgállak csupán,
istennő, életmentőm! Életemnek
önkényt kéne tiédnek lennie!
Hisz csak benned volt, s benned van reményem
ma is, Diána, aki engemet,
a nagy király eltaszitott leányát,
szentséges, puha karjaidba vettél.
Óh Zeus lánya, ki a büszke hőst
busítani, az ő lányát kivántad,
ha egyszer őt majd, az istennek-illő
Agamemnont, ki oltárodra tette
fő-fő kincsét, babérral Trója dult
falaitól hazatérve, drága
asszonyát és Elektrát és fiát
megőrized számára: engem is
adj vissza enyéimnek! A haláltól
megmentettél: ments meg már itteni
életemtől, mely második halál.

MÁSODIK JELENET.

ARKAS.

A király küld, és küld velem Diána
papnőjének köszöntést. Itt a nap:
ma mond Tauris hálát uj, csodás
győzelmeiért istenasszonyának. -
Mögöttem a király és serege:
előre jöttem, jöttüket jelentve.

IPHIGENIA.

Készen vagyunk őket fogadni méltón,
s nagy istennőnk Thoas király kezéből
kegyes szemmel vár kedves áldozatra.

ARKAS.

Óh hadd fürkésszem a papnő szemét is,
a tisztelt, drága szemet: a tiédet,
te szent kisasszony, ragyogó, fehér,
te jó-jel mindnyájunknak! Még a bánat
rejtélyesen függönyzi lelkedet.
Hiába várunk évről évre egy
bizalmas szót bensődből. Amióta
ismerlek itt, ez a titokzatos
tekintet az, mely mindig megriaszt:
és ma is, zártan, minthacsak vasakkal
volna melledbe kovácsolva szíved.

IPHIGENIA.

Ahogy árvához, számüzötthöz illik.

ARKAS.

Árva vagy köztünk s számüzött? Ugy érzed?

IPHIGENIA.

Lehet-e az idegen föld hazánkká?

ARKAS.

Teneked a hazád lett idegen.

IPHIGENIA.

Ezért nem gyógyul a szivem sebe.
Fiatal lelkem még alig fogózva
ölelt apát, anyát és gyönge testvért;
a friss hajtások simulón az agg fák
lábaitól oly társas bizalommal
indultak égnek: akkor jött az átok,
idegen átok; megfogott, letépett
édeseimről; vasból volt az ökle
szétütni minden drága kapcsot. Igy
veszett a legszebb szűz öröm, az áldott
friss serdülés. Megmentve bár, csak árnyék
vagyok magamnak: első éveim
kedve nem fog már kivirítani.

ARKAS.

Ha te magadat ily boldogtalannak,
méltán nevezlek én hálátalannak.

IPHIGENIA.

Pedig van bennem hála.

ARKAS.

Nem a tiszta
hála, melyért jóttenni érdemes.
Nem a vidám szem, melyből aki jóltart,
elégedést s meleg vonzalmat olvas.
Mikor, sok éve, egy mélysorsu Rejtély
elhozott e templomnak, mint kit Isten
adott nekünk, fogadni tisztelettel
és szeretettel jött eléd Thoas.
Ekként nyájas lett néked ez a part,
más idegennek a Borzalmak Partja:
mert nem lépett földünkre más előtted,
hogy ős szokás Diána lépcsejére
ne dobta volna véres áldozatnak.

IPHIGENIA.

Szabad lélekzés maga még nem élet.
Vagy élet igy gyászolni magamat
e szent helyen, mint árny ha leng saját
sirja körül? Életnek tudhatom,
örülni-való életnek, ha minden
meddőn átálmodott napom csupán
a szürke napok előíze Léthe
partján ahol majd a halott sereg
önnönmagát feledve ünnepel?
Hasztalan élni annyi mint korán
halni: asszonysors, s legfőként enyém.

ARKAS.

A nemes gőgöt, hogy nem vagy elég jó
magadnak, elnézem, bár szánlak érte,
mert életed örömét rontja meg.
Hát semmi hasznot nem tettél minálunk?
Ki viditotta föl a zord királyt?
Ki állta utját évről évre gyengéd
rábeszéléssel a régi kegyetlen
erkölcsnek, mellyel véresen Diána
oltára lesett minden idegent?
Ki küldte vissza hazájukba sokszor
biztos halálból szegény foglyokat?
S Diána nemhogy büntetne, mióta
eltünt az ős vad véradó: de inkább
dúsan hallgatja szelidebb imáid.
Nem vígan leng-e seregünk körül
a Győzelem? sőt elejébe fut!
s nincs-e jobb dolga itt mindenkinek
most hogy a király, ki oly rég igazgat
bölcsen és bátran, melletted a Jóság
uj erényével gazdagult, s a néma
engedelmesség terhe könnyü lett?
Hasztalan élni - mondod: amikor
belőled ezerekre balzsam árad!
A népnek, melyhez egy isten hozott,
uj boldogság örök forrása lettél,
s az idegennek zord halála partján
életet és hazatérést jelentesz.

IPHIGENIA.

Ami kevés az semmi, ha előre
nézünk és látjuk ami még hiányzik.

ARKAS.

Helyes-e amit teszünk nem becsülni?

IPHIGENIA.

Nem illik így lemérni tetteinket.

ARKAS.

Igaz értéket kevesellni büszkén
nem jobb mint a talmival sokra lenni.
Hallgass reám, higyj annak aki híven
és tiszta szivvel kész szolgálatodra;
s a királynak ma, hogyha szól veled,
könnyitsd meg, amit mondani kiván.

IPHIGENIA.

Ugy szomorítasz szíves szavaiddal!
Hányszor kitértem óhaja elől!

ARKAS.

Gondold meg, mit téssz és mi vál javadra.
Thoas, mióta fia elveszett,
már csak kevés emberével bizalmas
és azokkal sem ugy, mint azelőtt.
Minden főrangu ifjat gyanakodva
néz, mint trónja utódját; fél az aggkor
árva gyöngeségétől, sőt talán
gaz lázadástól és kora haláltól.
Mi szittyák, nem adunk a szép szavakra,
a király legkevésbbé. Ő ki mást
nem ismer, csak parancsot és cselekvést,
nem tudja, mily művészettel lehet
lassan a szót célja felé vezetni.
Ne nehezitse meg vonakodó
visszahuzódás, akart félreértés
szándékait. Menj féluton eléje!

IPHIGENIA.

Még siettessem ami fenyeget?

ARKAS.

Ajánlatát mondod fenyegetésnek?

IPHIGENIA.

Számomra nem lehetne iszonyubb.

ARKAS.

Vonzalmáért adj legalább bizalmat.

IPHIGENIA.

Előbb oldjon fel ő a rettegésből.

ARKAS.

Miért titkolod előtte származásod?

IPHIGENIA.

A papnőnek titkot kell tartani.

ARKAS.

A király előtt nincs helye titoknak,
s bár semmit sem követel, érzi ő,
érzi nagy szíve, mélyen érzi, mily
gonddal vonod el magadat előle.

IPHIGENIA.

Harag van benne s bosszuság irántam?

ARKAS.

Ugy tetszik szinte. Hallgat bár felőled,
de elvetett szavaiból kivettem
mit lelke már erősen eltökélt:
hogy az övé fogsz lenni. Óh ne hagyd,
ne hagyd magára! Ha egyszer megérik
szivében e kedvetlenség, olyan
gyümölcsöt ád, hogy hű tanácsaimra
késő bánattal fogsz gondolni majd.

IPHIGENIA.

Mit mondasz? Olyant tervel a király,
amílyet senki, jóhirére büszke
nemes ember, ha fél az égiektől,
el se szabad hogy képzeljen? Talán
erőszakkal vonszol az oltár mellől
ágyába majd? Akkor én minden istent
s Diánát hívom legelől, a zord
istennőt: ő mint papnőjének és mint
leány leánynak, oldalamhoz áll!

ARKAS.

Csillapodj! A királyt nem hajtja vad
suhancvér, ily éretlen és gonosz
dolgot müvelni. Ahogy ő itél,
más kemény döntést várok tőle, mellyet
föltarthatatlan meghoz s végrehajt,
mert szelleme szilárd és meg-nem-ingó.
Kérlek azért, bizz benne, és mutass
hálát, ha már nem adhatsz mást neki.

IPHIGENIA.

Óh mondj el mindent, mondd tovább amit tudsz!

ARKAS.

Tőle kérdezd: már látom a királyt.
Hiszen becsűlöd őt és szíved is
arra int hogy meleg szóval fogadd:
romlatlan férfit egy jó női szó
sokra vehet rá.

IPHIGENIA. (egyedül).

Nem látom be még,
hogy' fogom a hív tanácsot követni,
de szívesen megteszem amit illik,
jótettért jó szót adva a királynak.
Bár mondhatnám hazugság nélkül a
hatalmas urnak azt - amit szeretne!

HARMADIK JELENET.

IPHIGENIA.

Áldjon téged az istennő királyi
javakkal! Adjon hirt és győzedelmet,
kincset neked, jólétet népeidnek
és mindent amit tiszta szíved óhajt!
hogy aki sokak fölött gondos ur vagy,
sokak között még ritkább: boldog ur légy!

THOAS.

Megelégednék, ha népem dicsérne.
Amit szereztem, mások élvezik
jobban, mint én. Az a legboldogabb,
király vagy jobbágy, akit otthonában
vár a boldogság, mint kész lakoma.
Te résztvettél mélységes bánatomban,
mikor mellőlem a legjobb, utolsó
fiút ellenség kardja elragadta.
Amíg a bosszu volt ura szivemnek,
nem éreztem, hogy palotám üres;
de most betelve jöttem vissza - földjük
földultam, bosszut álltam - s mit találok
itthon, miben még kedvem lelhetem?
Az engedelmes vidámság, amely
máskor minden szemből felém tekintett,
most gonddal és rosszkedvvel fátyolos.
Mindenki a jövőre gondol, és csak
kényszerből hű a magtalan királyhoz.
Igy lépek e templomba most, hová
annyiszor léptem, győzelmet köszönni
s győzelmet kérni. Egy régi kivánság
ül szívemen, mely néked sem közömbös
s nem is váratlan. Azt remélem én
népem javára és magam javára,
hogy asszonyomnak viszlek haza innen.

IPHIGENIA.

Sokat kinálsz az idegen leánynak,
királyom. Szégyenkezve áll szegény
menekült, ki csak védelmet s nyugalmat
kért partjaidon, amit már megadtál.

THOAS.

Ahogy jöttöd titkába takarózol
előttem, mint az utolsó előtt,
nincs nép, amely közt helyes volna az.
Ez a part minden jövevényt ijeszt.
Törvény és szükség szabta igy. De tőled,
ki illő jogot élvezel minálunk,
illőn fogadott vendég, s napjaiddal
kényedre és kedvedre élsz körünkben,
bizalmat vártam, azt, amit a gazda
szivességéért elvárhat s remélhet.

IPHIGENIA.

Ha eltitkoltam szüleim nevét
s családom, király: zavar tette és nem
bizalmatlanság. Mert talán ha tudnád,
ki áll előtted, milyen átkozott
valakit tartasz s védesz itt, hatalmas
szived az undor ritka borzalommal
szállná meg, s nemhogy trónod oldalát
ajáld, inkább idő előtt elűznél
birodalmadból; s mielőtt a Sors
vig hazatérést adna s bujdosásom
végét, visszataszítanál a bús
életbe, mellyel minden, otthonából
kivetett, kóbor lelket mindenütt
az idegenség hideg keze vár.

THOAS.

Akármi az istenek terve rólad,
akármit szántak néked s véreidnek,
mióta itt élsz közöttünk, a tisztes
vendég jogát élvezve, nem hiányzik
az áldás, amely föllülről ered.
Nehezen győzhetnél meg róla hogy
bünös főt vettem oltalmamba benned.

IPHIGENIA.

A jótett hoz rád áldást, nem a vendég.

THOAS.

A gazokkal tett jótét nem hoz áldást.
Hagyd abba hát huzódó hallgatásod:

igaz ember kivánja tőled ezt.
Az istennő kezembe tett; s a Sors
nékem is szentelt úgy ahogy neki.
Legyen intése törvényem tovább is.
Ha azt reméled hogy még hazatérsz:
menj! minden kivánságomat föloldom.
De ha végkép zárva az út előtted,
ha családod számüzve bolyg, vagy ép
kiirtotta valami borzalmas
csapás: enyém vagy, egynél több jogon!
Szólj nyiltan! ismersz: szótartó vagyok.

IPHIGENIA.

Régi bilincsből oly nehezen enged
a nyelv, sok évi hallgatásba fult
titkot végre kitárni! Mert kimondva
visszajöhetlen odahagyja biztos
lakását a mély szivben, és vagy árt,
vagy használ, ha az istenek akarják.
Halld hát: Tantalus vére vagyok én.

THOAS.

Nagy szót mondasz ki nyugodt hangon. Azt
állítod ősödül, kit a világ
arról ismer hogy legnagyobb kegyeltje
volt hajdanán az isteneknek? Azt a
Tantalust, akit Jupiter tanácsba
és asztalához ültetett, hol elmés,
bogos szava magát az égi kört
lekötötte, mint egy orákulum?

IPHIGENIA.

Ő az; de nem szabadna égieknek
emberekkel igy pajtáskodni! Gyengébb
fej a halandó, hogysem a szokatlan
magasban ne szédülne. Tantalus
se nemtelen nem volt, sem áruló; de
szolgának nagy volt, és a Messzedörgő
barátjának - csak ember. Vétke is
emberi volt, és büntetése zord.
A költők azt dalolják: léha gőg
és pártos szív vetette őt egeknek
asztala mellől pokol szégyenébe.
S egész családját üldözi a dal.

THOAS.

Őse bünéért, vagy magatokéért?

IPHIGENIA.

Titánok izmos melle és hatalmas
veleje szállt fiai s unokái
biztos örökségébe; de az isten
vas átkot vert halántékuk köré.
Észt és mértéket, tervet és türelmet
elrejtett vad és vak szemüktől; izzó
őrületté nőtt bennük minden óhaj
és parttalan áradt az őrület.
Érckényü Pelops, a Tantalus édes
fia már árulással és öléssel
nyerte magának Oenomaus leányát,
Hippodamiát, asszonyok virágát,
kitől két fiut kapott férje vágya,
Atreust és Thyestest. Volt azonban
más fia is, más ágyból, akit inkább
kedvelt, s ők ketten irigyelve nézték.
E gyűlölet kötötte őket első
tettükre össze, testvért ölni titkon.
Az apa anyjukat vélte a véres
tett szerzőjének, konokul kereste
rajta fiát, s az asszony végre is
öngyilkos lett...

THOAS.

Elhallgatsz? Mondd tovább!
Ne bánjad meg bizalmadat! Beszélj!

IPHIGENIA.

Jó annak aki őseit szivessen
emlegeti, büszkén szól tetteikről,
nagyságukat dicséri, és magát
csöndes örömmel látja jönni a
méltó sor végén! Egy család se szül
rögtön szörnyet vagy félistent; előbb
rosszakból-jókból hosszu lánc jön: úgy
termi végül a földnek örömét
vagy iszonyát. - Apjuk után Thyestes
és Atreus közössen lettek úr
a városon; de nem birták soká
a jó-testvérséget. Thyestes öccse
asszonyát elszerette. Atreus
boszúból számüzette őt. Thyestes
már rég, súlyos tervekkel, Atreusnak
egy fiát cselből elrabolta, s titkon
mint sajátját becézve fölnevelte.
Boszúval és dühvel zsufolta lelkét,
ugy küldte öccse városába, hogy
ölje meg a bácsi képében - apját.
De fölfedezték, s a király kegyetlen
vágatta le a kiküldött merénylőt,
bátyja fiának vélvén. Késve jött rá,
ki halt meg ilyen kinhalállal ittas
szeme előtt; s hogy akkor a mohó
boszút oltsa szívében, sohse-hallott
iszonyt eszelt ki. Adta a nyugodtat,
közömböst, békülékenyt; visszacsalta
birodalmába bátyját két fiával
és elfogatta, mészárszékre vitte
szegény fiúkat, hogy förtelmes étkül
apjuk elé tálalja szörnyeteg.
Igy lakott jól Thyestes a saját
husából! s amint jóllakott, komor lett,
fiacskáit kérdezte, hallani
vélte hangjukat, léptüket az ajtó
mögött, és akkor Atreus kajánul
dobta elébe a halott kicsik
fejét és lábát. - Elfordulsz, király:
így forditotta el a nap is arcát
egén, és rudját megszabott sinéről.
Ilyenek voltak papnőd ősei;
és még sok szörnyü titkát sorsaiknak,
és zord merényét megzavart eszüknek
takarja nehéz szárnyával az éj,
csak derengő borzalom sejteti.

THOAS.

Takard el te is, hallgatással! Untig
a borzalom. Mondd el most, mily csoda
hajtott ki e vad törzsből tégedet?

IPHIGENIA.

Atreus első fia volt a híres
Agamemnón, az én apám. De mindjárt
megmondom azt is hogy kicsiny koromtól
benne szent embert láttam, minta férfit.
Klytaemnestra szült, előbb engem, aztán
Elektrát néki. Csöndes uralom
volt az övé, és Tantalus faja
nyugalmat izlelt végre. Szüleink
boldogságának még egy fiu-hijja
maradt, de ez a vágy is teljesült,
s két nénje közt Orestes már, a kedvenc,
nőtt biztatón, amikor uj veszély szállt
a biztonságot élvező családra.
Ti is hallottatok a háborúról
az elrabolt világszép asszonyért,
mely minden hellén hercegnek hadát
Trója köré gyüjtötte. Ért-e célt a
boszú? lett-e övék a vár? sohse
tudtam meg azt... Apám vezette a
görög hodályt. Rév-Aulisban ők
hiába lestek jó szelet. Diána
gyülölte a vezért, és visszafogta
sürgős hajóit; mignem jósa révén
váltságot kért: az idősebb királylányt!
Akkor anyámmal a táborba csaltak,
oltárra vontak, és igy lettem én
az istennő báránya. - Véremet
nem kérte ő; kibékült, ködbe burkolt,
elvitt, megmentett, s e templom kövén
jöttem magamhoz ujra a halálból.
Mert én vagyok az, Iphigénia,
Atreus unokája, Agamemnón
lánya, istennőd jószága, ki itt áll!

THOAS.

Nem nyujthatok több jót, se több bizalmat
a királylánynak, mint az idegennek.
Hadd kinálom ujra amit kináltam:
Jer mellém, vedd el mindenem felét!

IPHIGENIA.

Hogy merhetnék én ily lépést, királyom?
Lehet-e joga másnak életemre,
mint az istennőnek, ki visszaadta?
Ő talált nékem nálad jó helyet,
tán hogy apám számára tartson, agg
korának örömére, ha elég volt
látszat-halálom büntetése. Tán már
készíti rég-várt útamat haza...
És én itt, céljaira nem figyelve,
céljai ellen lekössem magam?
Jelet kellene kapnom, hogy maradjak...

THOAS.

A jel az, hogy még itt vagy. Mit halászod
az ilyen kifogásokat? Aki
elútasít, az ne sokat beszéljen!
Minden szóból egy hallik ki: a Nem.

IPHIGENIA.

Nem szavakat akartam és szemedbe
hinteni: szívem mélyeit mutattam.
Nem érzed magad is, mily aggodalmas
feszültségben kell nékem visszavágynom
apám, anyám s testvéreim közé?
Hogy a vén csarnokokban, hol a Gyász
sugja még olykor nevemet ma, kössön
az Öröm ujra, mint egy ujszülöttnek,
koszorukat oszloptól oszlopig.
Óh bár hajóra engednél! Uj élet
lenne nékem és akik otthon várnak...

THOAS.

Eredj, eredj hát! Tedd amit szived mond!
Ne hallgass jó tanács és józan ész
szavára! Légy egészen asszony! Ad át
magadat ösztönödnek gondtalan,
mely gátlás nélkül ide-oda ránt.
Ha bennetek a vér szeszélye, semmi
szent kapocs meg nem óv a könnyü csábtól,
amely az édesapa vagy a férj
hűséges, biztos karjából kicsal:
de hogyha hallgat tüzetek, hiába
szólnak hatalmas és baráti szóval
a Rábeszélés arany ajkai.

IPHIGENIA.

Gondolj nemes igéretedre, felség!
Ezt érdemelte bizalmam? Hisz úgy
mutattad, kész vagy bármit hallani.

THOAS.

A váratlanra nem készültem el.
Pedig elkészülhettem volna. Tudtam,
hogy asszonnyal lesz dolgom.

IPHIGENIA.

Ne csufold
szegény nemünket, királyom. Nem oly
dicsők a női fegyverek talán,
mint a tieitek, de van nemesség
azokban is. És hidd el, egyet én
jobban tudok: tudom, mi jó neked?
Te azt gondolod, közelebb kapoccsal
boldogok lennénk. Nem ismersz sem engem,
se magadat. Jó szivvel, jót akarva
unszolsz, tegyem meg amit kérsz. De én
köszönetet mondok az isteneknek,
akik erőt adtak, kitérni nyájas
terved elől, mert ők azt nem javalják.

THOAS.

Ők némák: csak a te szived beszél.

IPHIGENIA.

Szivünk szavával szólnak ők mihozzánk.

THOAS.

S nekem nem volna jogom, hallani?

IPHIGENIA.

A szenvedély tulzugja a sugalmat.

THOAS.

Persze csupán a papnő érti azt?

IPHIGENIA.

Értse meg elsősorban a király!

THOAS.

Tiéd a szent hivatal és öröklött
hely Zeus asztalánál. Közelebb vagy
az Éghez, mint más barbár földi.

IPHIGENIA.

Igy
fizetem én a kicsikart bizalmat!

THOAS.

Ember vagyok; és jobb, ha végezünk.
Szavam én állom: légy az istenasszony
papnője, aki kiszemelt magának;
de vezekelnem kell hogy tőle eddig,
noha sok titkos önváddal, a régi
áldozatot megvontam jogtalan.
A mi partunk rossz part a jövevénynek:
ősidők óta bizonyos halál.
Csak te tudtál olyan varázsba fonni
kedvességeddel, (melyben hol a gyöngéd
leány háláját, hol már a menyasszony
halk vonzalmát kerestem boldogan,)
hogy zord kötelességem elfeledtem.
Minden figyelmem elringattad, úgy hogy
meg se hallottam népeim zugását:
de a zugás most hangosabb s fiam
kora halálát kiáltja fejemre.
Kedvedért a szent vérontásra szomjas
tömeget én nem fékezem tovább.

IPHIGENIA.

Kedvemért én azt sohasem kivántam,
Rosszul érti az égieket az,
ki vérszopóknak véli: csak saját
kegyetlen ösztöneit költi rájuk.
Engem is a pap kezéből Diána
kivett s szolgálni és nem halni szánt.

THOAS.

Nem illik hozzánk, ősi szent szokást
ingatag ésszel könnyedén javunkra
magyarázgatni és formálni. Tedd
kötelességed! Én a magamét
meg fogom tenni. Kezemben van ép két
jövevény. Parti barlangok között
bujkáltak ők: nem hoznak semmi jót.
Ezekkel kezdjük, s istennőd a régvárt
jogos adót ujra megkapja - Rögtön
itt lesznek. A szertartást ismered.

NEGYEDIK JELENET.

IPHIGENIA. (egyedül).

Van még felhőd menteni, rejteni,
ártatlant akit üldöz a Végzet,
s érckarmaiból kiragadva
szél szárnyán és tengeren át
merre Te jónak látod, a tág föld
távolába röpíteni, Urnőm!
Bölcs vagy, tudsz a Jövőkbe tekinteni
s nem mulnak szemeidben a Multak.
Pillantásod híveiden csügg,
s mint lámpásod, az éjjelek élete,
szent nyugalommal fénylik egünkön.
Óh ne engedj vért kezeimhez!
Nem hoz a vér soha áldást, békét!
Aki megölt akaratlanul is
valakit, szomorúan az áldozat árnya
rossz óráira lesve, kisérti.
Mert kedveli minden isten a jámbor
emberi fajta messze kiterjedt
nemzeteit, s a halandó tűnő
életét szivesen nyujtják hogy
örök égi boltjuk üdítő
látványát a kimért kis időn át
velük élvezhesse nyugodtan.