Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 8. szám · / · Szinházi figyelő

Schöpflin Aladár: Most jelent meg
Bourdet vígjátéka a Kamaraszínházban

A Nyugat tavaly egy kis ankétot rendezett az író indiszkréciójáról: mennyire szabad és kell az írónak a saját és más élő személyek magánügyeit műveiben felhasználni. Bourdet darabja ennek az ankétnek a témájához szól hozzá. Egy fiatal miniszteri hivatalnok írásra adja magát. Megtalálja feleségének naplóját egy lánykori szerelmi ügyéről s ezt a naplót feldolgozza regénnyé. Az Orleansban szinte titokban megjelent regény véletlen körülmények találkozása révén megnyeri a Zola-díjat, szerzője híres író lesz s most új regényt kell írnia, hogy a pályanyeréssel kapott reklámot ő is, kiadója is kihasználhassa. De nem tudja a regényt megírni, nincs fantáziája mesét kitalálni és nem történik vele semmi, amiből regényt lehetne írni. Vele együtt van egy másik író, aki udvarol a feleségének s az asszonyka meg is inog hitvesi hűségében. A dolgot szítja a jó kiadói üzlet reményében a kiadó, a férj rájön a flirtre, féltékenység, összeveszés, elutazás. Aztán sorra jönnek: az udvarló, aki novellát írt az esetből, egy másik író, aki vígjátékká dolgozza fel és végül a férjről is kiderül, hogy végre megírta a regényét a saját és felesége esetéből. Az első kettőt az asszonyka dühösen elkergeti, a férje azonban más, az neki keresi a regénnyel a pénzt, annak szívesen segít a kiadótól mennél nagyobb honoráriumot kipréselni. Az író indiszkréciója kérdésében Bourdet nem foglal állást, csak tréfás bonyodalom magvává teszi s egy kicsit leleplezi az irodalom egy-két nem is nagyon féltve őrzött titkát és a vígjátéki szatirát ez egyszer ráteríti az írókra és irodalomra. Ha mindent szatirizálunk, mért ne szatirizálnók önmagunkat?

A tulajdonképpeni téma és az érdekesebbik téma azonban nem ez. Bourdet bizonyos tekintetben Moličre módszerével dolgozik, akinél rendszerint a vígjáték legsúlyosabb alakja nem főhőse, hanem csak néhány lépéssel távolabb álló szereplője a mesének. Bourdetnél ilyen alak a kiadó, Moscat, aki üzleti érdekei szerint keveri az irodalmi kártyákat, a kulisszák mögül dirigálja a pályázatok eredményeit, akarata szerint nyeret az egyikkel pályadíjat, a másikat elejteti, a pályabírák a kezében, illetőleg a zsebében vannak, övé a reklám minden eszköze, a hírnév, a siker, népszerűség, talán még a halhatatlanság is az övé. Ő az, aki racionalizálja, termeli, a közönség közé dobja az író tehetségét, a mű értéke már nem is fontos, az a fontos, hogy az ő propagandája presztizst adjon neki. Az irodalom mint nagyipar, az író munkája, mint a reklám tárgyává tett ipari termelvény, mint a szappan, amelynél nem az a fontos, mit ér, hanem az, hogy mekkora s milyen hatásos reklámmal csinálják meg a hírnevét, - ahogy a mai kor szelleme, a propaganda, belehatol még a szellemi élet birodalmába is, irányítja az emberek szellemi élvezetét - ez a vígjáték érdekesebbik tárgya. Ebből a tárgyból Bourdet moličrei vígjátékot, Moscatból moličrei alakot, a mai kor egyik nagy típusát csinálhatta volna, ha nem ejti el az első felvonás után és nem szorítja össze a dolgot egy igen ügyesen és mulatságosan körülgarnirozott konvencionális házassági komédiává. Nemcsak szerkezeti hiba ez, egy sokkal szélesebben inditott cselekmény összeszorítása s az elején legérdekesebbé tett alak elejtése, hanem ennél több is: az író eltévesztett egy alkalmat, melyet invenciója sugallt neki s amelyből megcsinálhatta volna a mai kor nagy komédiáját. bármilyen mulatságos és sokszor igazán szeretetreméltó a második és harmadik felvonás, az ember folyton érzi, hogy sokkal kevesebbet kapott, mint amennyit az első felvonás igért neki.

A kamaraszínházi előadás mindent megad, amit a néző várhat tőle. Elsősorban Ódry Árpád Moscat szerepében az egész karaktert hiánytalanul megjátssza, napoleoni biztonságát, abszolut fölényét, kíméletlen üzletiességét, de azt a finom komikumot is, ami az alak körül lebeg s ami a levegője. Nem kicsiny színészi bravur, ahogy ezt Ódry csinálja. Uray a félszeg, puha fiatal írót, Marcot mutatja meg egész komikumával, amint az első felvonásban háromszor is elküldik a kiadóhivatalból s ő háromszor is visszajön, szerényen, engedelmesen, ahogy nem akarja elhinni szerencséjét, ahogy rágja a tollat az új regényen, ahogy felágaskodik, mikor a felesége van veszélyben. Komikumában is szimpatikus, igazi vígjátéki alak. Mellette Tasnády Ilona ártatlan és mégis pikáns kacérkodása, amint kezd már szerelmes lenni az udvarlóba, de még nem mer, nem akar, a szép kedves mosolya, mérges asszonyi fellobbanása - belső elegáncia van a játékában. Petheő Attila és Gál Gyula egészítik ki az együttest egy-egy írói tipus jellemző ábrázolásával s kis szerepekben Pethes Sándor és Turányi állnak jól a helyükön.

A közönség előtt a szokványos francia daraboknál jóval magasabb rendű darab sikere attól függ, bele tudják-e magukat élni a nekünk meglehetősen idegen viszonyokba. Nálunk erre a szatirára nem igen van anyag, a mi irodalmi üzemünk sokkal kisebbszerű, a lehetőségeink sokkal korlátoltabbak, semhogy ilyen gyáriasitás elképzelhető volna. Ehhez párisi arányok kellenek s hogy ezek az arányok nem jelentenek zavartalan örömet az irodalomban, azt e darab alapján akkor is megállapíthatjuk, ha leszámítjuk szatirikusnál magától értetődő túlzásokat.