Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 7. szám · / · Disputa
Mint öreg, akinek emlékeznie illik, az Ignotus Pál vitája kapcsán visszaemlékszem egy szentenciámra, mit nem igen lehettem nálánál idősebb, hogy az akkori modernek hetilapjába, A Hétbe írtam volt s amely szerint «bátorság kell hozzá, hogy az ember merjen taktusra lépni, mikor a katonazene megszólal». Gondolom: ezt gondolja Ignotus Pál is azokban, miket a közdolgokban kellető bátorságról s a fiatalságnak a bátorságra való hivatásáról a Nyugat mult számában kifejt s amely igen teljes okfejtéséből csak még az az utalás hiányzik, hogy külömben is: a huszonnyolc esztendős kor, mit a bátyai jóindulat Ignotus Pálnak orra alá dörgöl, nem is olyan gyerekidő, nem még akkor sem, ha kamaszkori hadiévek nem számítanának s vénítenének duplán. Petőfi ekkorra már mindenét megírta s például Thomas Mann az ő Buddenbrooksját, az ember- és világismeret ez érett remekét huszonnégy éves korában írta. Ez, a Thomas Manné, az én nemzedékem, az Ignotus Páléhoz képpest az apák nemzedéke, s az ő, a Thomas Mann élete, ki ha nem is egyenest publicistikus írásaiban, de regényeiben a legnagyobb publicisták közzül való, figyelmeztetés lehet azok számára, kik fejet csóválnak a fiatalok öregességén, vagy azt vélik, hogy ilyesmi csak most s csak nálunk fordul elő. Nem, nem csupán nálunk s még kevésbbé csakis most, de való, hogy Magyarországon idestova száz esztendeje, tehát negyedik ivadéka, hogy a fiatalságnak sorsa, hivatása, nemzeti rendeltetése az, hogy «öreg» legyen, vagyis legyen annyi esze s józansága, ha nem több, mint az öregeknek. Akik ma, fiatalok, megtartják hűvös eszüket s ennek hideg hevével égnek mérsékelt s gyakorlati programokért, ősüket keresve visszamehetnek 1825-be, Vörösmarty Mihályhoz, a huszonöt éveshez, ki sem a Martinovicsék aufklärista forradalmiságán nem kapott, sem Kisfaludy Sándornak s Berzsenyi Dánielnek konszervativizmusát nem folytatta s viszont, igaz, a Felsőbükki Nagy Pál maradi haladásában sem talált elégséget, hanem régi dicsőségen merengő szemét rácsüggesztette a Széchenyi István józan benthamizmusára, mágnás létére polgári okosságára. Vörösmartynál három évvel volt fiatalabb Deák s nem több harmincnál, mikor az akkori országgyülésen ugyanaz a mérsékelten haladó polgári politikus volt már, mint negyven év mulva, hattyúbeszédében. Deák és Vörösmarty már urabátyja számba mehettek annak a szintén nemesi, részben főnemesi származású írói és politikus csoportnak, báró Eötvös Józsefnek, báró Kemény Zsigmondnak, Szalay Lászlónak, Csengery Antalnak, Pulszky Ferencnek, a «centralisták»-nak, kik az ősi vármegye alkotmányvédő hatásában nem hittek, a «doctrinair»-eknek, kik gondolatokat mertek a magyar politikába vinni, még pedig ugyanúgy a harmincas évekbeli Franciaország polgárian s gazdaságian gyakorlati józan liberális gondolatait, akárcsak a velük egykorú Cavour gróf a piemonti s az olasz politikába, s akik bár, mondom, tíz, usque húsz évvel voltak fiatalabbak a még szintén nem öreg Deáknál, nagyjában az ő öreges politikáját vallották. (A politikában a rendületlen mérsékletet, a művészetben azonban az elfogulatlan szabadságot, annyira, hogy csak az úri költők és mérsékelt politikusok: Vörösmarty Mihály, Eötvös József, Kemény Zsigmond nem átallottak helyt állani Petőfi Sándornak, a népies költőnek s forradalmár ifjúnak költészetéért, ami körülbelül ugyanannyi, mint ha hetven évvel később Tisza István, Apponyi Albert, ifj. Andrássy Gyula s Rákosi Jenő Ady Endre költészetéért szállottak volna síkra.) Mi azonban mindez ahhoz képpest, hogy a hatvanas évek végének, a kiegyezési s a nyomban rájuk következett hetvenes éveknek ifjú újságíró-nemzedéke: Halász Imre, Rákosi Jenő, Márkus Miklós, Toldy István, Dóczy Lajos s Ágai Adolf mind megint csak s még mindig Deák Ferenc körül állott, megszerezve még idősb Andrássy Gyula külpolitikájával, vagyis mindent inkább vallva, mint akár jobb-, akár balfelé túlcsapó végletességet s teljesen gyakorlati politikát követve, minden káprázat nélkül? S vajjon abból a fiatal nemzedékből, mely a mult század kilencvenes éveinek irodalmában Kiss József körül, a politikában pedig, amennyiben a politikától távol nem maradt, külömböző pártállásokban helyezkedett volt el, még a legradikálisabbak is miket akartak? Megint egy személyes emlékemet kell idéznem, mikor a háborúután során 1920 tájt Berlinbe vetődtem s ottan érdeklődők, kik egyet-mást hallhattak, ki akarták tudni belőlem, hogy miben állt volt tulajdonképpen az az irodalmi forradalom, melyről barátok és besúgók azt állítják, hogy énnekem részem lett volna benne? Képzeljétek el, feleltem, hogy valaki szemlét segítene alapítani s bejárná, felolvasásokkal s előadásokkal, az országot annak bizonyítására, hogy nem csupán Wildenbruch úr mehet költőszámba, hanem, talán, Gerhart Hauptmann is... Nagyjában ezt lehet mondani még a politikára, még arra a háborúelőtti magyarországi radikalizmusra is, mely kacérkodott ugyan olyasmivel, hogy nem vakul el a történelemtől, de amely, követeléseiben s végső céljaiban, nem ment túl egy mérsékelt polgári demokratizmuson s némi fabiánus szocializmuson. Hiszen még az októberi úgynevezett forradalom után s maga a szociáldemokraták kereskedelmi minisztere, Garami Ernő, nem azzal fogadta-e a Ganz-gyári elvtársakat, kik jelenteni jöttek neki, hogy szocializálták az üzemet, hogy takarodjanak vissza s csinálják vissza az egészet, mert nem lehet szocializálni olyan gazdaságon belül, hol ennek semmi feltétele nincs még meg? S hát még akik nem voltak forradalmárok, nem voltak szocialisták, akiknek kilencvenes évekbeli minden fiatalos végletessége abban állt volt, hogy a gazdaságban, a vagyontalanodó középosztály megmentésére, iparosodást, az iparban s a földmívelésben, az odatóduló néptömegek egyensúlyban tartására, némi szociális tekintetet, a politikában pedig, nemzetközi veszedelmek megelőzésére, széles választójogot, kevésbbé elbizakodott nemzetiségi politikát s kevésbbé atyafiságos közigazgatást ajánlottak! Hetven, ötven, harminc és húsz évvel, 1825, 1845, 1867 és 1876 után a századvégi fiatalság követelődzése miben ment túl az 1825-iki, 1845-iki, 1867-iki s 1876-iki fiatalságon? Semmivel vagy majdnem semmivel, sőt sokban még megalkuvóbb volt az elődökénél, mert azóta gyakorlati tapasztalatokban okulhatott. Négy nemzedéken át a magyarságnak s a rendre beleszívódó rétegeknek mindig volt, természetesen, fiatalsága, ez a fiatalság, megint csak természetesen, mindig fiatalos volt, lendületes volt, vélt igazáért keményen, néha harcosan helytálló volt, de a fiatalság-bolondság véniáját sohasem kellett utólag kérnie, mert semmiben, semely pártállásban s világnézetben, nem ment túl a józanság s a gyakorlatiság határán. Ha ez baj vagy hiba: történelmi multja van, ami azt jelenti, hogy történelmi oka is van.
Mert könnyű fiatalnak s fiatalságukban széllszelcsapongónak lenni ott, hol kialakult társadalmon s elrendezkedett gazdaságon belül minden megvan, mit az aznapi fejlettséghez képpest az élet mozoghatása megkíván, s nem nehéz ott sem, hol, mint hajdan a cári s ma a bolseviki Oroszországban, a rémítő nyomás minden rendes lélekzetet elfojt s csak robbanásokba lehet reményt vetni. De Magyarországon nem volt, sem legjobb, sem legrosszabb ideiben
S még valamit, újat nem lehet észre nem venni. A demokrácia feltarthatatlan halad a világban, halad még az antidemokrata visszahatások felszíne alatt is, s a demokrácia, vagyis az, hogy kinek-kinek kijárjon a maga egész jussa s teljes részvétele az élet igazításában, amely élet őneki is élete: a demokrácia nemcsak foglalkozásokra vagy társadalmi rétegekre vonatkozik, hanem