Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 6. szám · / · Irodalmi figyelő
Nyolc novelláját Ujfalusi László kívétel nélkül összekapcsolta valami vadászélménnyel, ezzel alakjai a felvidéki hegyek színpompás erdeit, a természetből kiragadott képek izgalmát kapták hátterül. Tradiciókat hoznak, mely életmódjukat összeolvasztja a természetadta atmoszférával és eredeti jelleget ád nekik. Finom, benső rezgésekre figyelni, aztán azon frissen, a lélek épen kilehelt hamvával vibráltatni: ez Ujfalusi novelláinak lényege. És a széles, sokszor megrázó természetecsetelés. A gyermekkortól hegyes erdők közé ölelt ember sűrű sziruppá ért emlékeit hozza temérdek változattal vissza a nosztalgia. A barbizoni mesterek tájképvásznai, izgalmas polifóniával, mintha fűszáltól-fűszálig szedte volna össze a hangokat, hogy szívbe reszketve megszólaljon aztán az egész zenekar. Ami ezeknek az erdőknek, hegyeknek szokatlan, életből ritmust ad: hogy nem leír, hanem hangulatrezdüléseket olvaszt egybe. Az erdőtjáró ember lépten-nyomon új felcsodálkozásra riad; izgalmat, életvetélkedést, drámai feszültséget lát; egy-egy fa, bokor úgy áll útjában, mint a szomorúság igéző lidérce. Így téved az ember saját hangulataiba: a magányos lélek mindenütt testvérhívást érez, a láthatatlan indák összebogosodnak, hogy az olvasó érezhesse aztán a közös élettalaj erőinek kincseit. A játszva változó naphullám, az erdőt borító őszi köd, a zuzmarás téli zizegés színeiből mély rekedtségből lihegő szenzibilitás fakad állandóan.
Három novellája válik ki: Tavaszi séta egy lánnyal. A vén kopó és az Ifjuság. Témának alig valamik. Az első egy hosszú erdei séta. A lány más menyasszonya, a fiú csak pajtás. Közönyösen indulnak, de később az erdő tavaszi pompája, a szeszélyes színváltozatok, a vadászat összemelegítő izgalma lépten-nyomon érezteti nyugtalanságát. Egyre gyorsabban nyúlik a hangulatváltozások ó-aranylánca és az esti borulás egy-egy percében már félő, hogy nem szakad-e szét és a két gyermek nem veszik-e a sötétbe? Ennél a pontnál érezni leghiánytalanabbul a művészt; ítélet és tendencia nélkül, a szív tiszta természetességét figyelve, úgy tartja témáját, mint egy ritka finomságú üveget, alig érintve, mintha a kéz párájától is óvná.