Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 6. szám · / · Oláh Gábor: Tóth Árpád költészete

Oláh Gábor: Tóth Árpád költészete
3.

Mikor az érzés fájó talaját elhagyja Tóth Árpád és a szemlélet magas tetőjére emelkedik: egyszerre megváltozik fáradt és panaszos hangja; fantáziája kigyúl, mint egy gyémántfényű reflektor és a mikrokozmosz és a makrokozmosz minden csodáját csodás tisztasággal, az élet üde mozgalmasságában mutatja föl vagy leplezi le. Ilyenkor hangja rugalmas, mint a feszülő inak játéka; ritmusa döng és ring, mint a dobpergés; szavai pattannak és röppennek, mint a színes labdák; s valami jóleső öröm remeg a képek fátyola alatt: az alkotás öröme. A szemlélet szárnyán a Természethez emelkedik s ez az emberi viszonyoktól elszakadás, a természettel való közvetlen szembekerülés változtatja meg hangját. Új jelenség ez? Nem. Régi. A romántikus természetérzés irodalomba lépése óta ha nem mindennapi is, de ismerős, szokott dolog. A kultúrában kifáradt ember, az ideges művész a természethez fordul gyógyulásért vagy felüdülésért. Tulajdonképpen a Rousseau természethez visszatérése ez; a Chateaubriand nosztalgiája; a Goethe és a német romántikusok Naturgefühl-je; a Shelley misztikus természetimádatának modernebb változata. Vagy, hogy magyar példánál maradjunk, Csokonai szavának újra felcsendülése: «Zordon erdők, durva bércek, szirtok, harsogjátok jajjaim.»

Mikor Tóth Árpád elfeledkezik beteg magáról és észreveszi, hogy az útszéli fűszálak rámosolyognak és szinte utánahajolnak; hogy a rekettyebokor csónakos virága remeg az ő halk sóhajától, mint valami óriás szélvésztől; hogy a csillagok a roppant Orionnal testvéri szemmel ragyognak le rá: egyszerre élni kezdi a diadalmas, a célt látó, a határtalan életet. A természet örök; de mert mi is részei vagyunk, bennünk is ott reszket a halhatatlanság ösztöne; kivetülő fényes sarkcsillag ez, amely felé lelkünk iránytűje remeg. De talán nem is a halhatatlanság gondolatának, hanem eszthetikai érzéseknek a hídján találkozik Tóth Árpád lelke a természet lelkével. Tóth Árpád lelke, mint minden igazi művészé, gyermeki lélek; tágra nyílt szemmel csodálja az újonnan fölfedezett hajnalt és napot: hajnal fehér felhő-karingben s bíborban, új és fénylő kezdetek szent papjaként jön; úgy emeli zengve a Napot, mintha arany szentség lenne... Micsoda áhitatos, mély, vallásos érzés remeg e mögött a tündöklő kép mögött. Az ősember naiv imádata, aki roppant istenséget sejt a természet tüneményeiben. És mindamellett milyen artisztikus. - Ez a gyermeki módra friss szem látja meg a tavasz hónapjában, áprilisban, a zsongó természet csöpp jeleneteit; a katicabogarat, amint kémleli a tavaszt: «Némely ingó és rügyes ág végére már küldöd: kusszék az ügyes katicabogár, mint árbocra egy piros, pettyes zubbonyú, fürge lábú és csinos kis matrózfiú. Kémleli a láthatárt: mennyi fény! mi az? S zümmög, zengő, napba tárt szárnyakkal: tavasz!» (Április.) - Ez a két egymás mellé állított kép mutatja, milyen preciz a Tóth Árpád lelkének rajza; hogy fedi egymást a hasonló és hasonlított, a természeti és az emberi kép. Az is érdekes, hogy Tóth Árpád képei kis drámai jelenetekké bővülnek, mint Petőfi képei; a meginduló hasonlatból összetett mozgás, mozgalom támad, s ez az eszményített mozgalom, ami szerintem az eszthetikai szépség alapja, ez teszi Tóth Árpád költészetét is olyan kedvesen frissé, zajongóvá; az ő költői birodalmában hullámzó élet zsibong, amelynek halványpiros zászlója: a báj.

Tóth Árpád fantáziája: festői, precíz, és a mindennapi élet színeivel, vonalaival dolgozó. Tudni kell, hogy ez a szelíd költő festőnek készült. Aki látta pompás rajzait, a vonalak imádatát, az érti csak meg igazán, miért éppen Tóth Árpád írta a legszebb magyar költői képeket. Hasonlatai oly tökéletesek, hogy sántít mellettük a valóság, mondta Karinthy. Szemlélete oly tiszta, oly világos, hogy a legminiatűrebb képein is láthatni a fűszálak lengését s az apró rovarok szárnya rezgését. Képzetkapcsolásai pedig oly egészségesek, oly szögfejéreütők, hogy az olvasó minden képét a sikerült művészi bravúr brávójával éljenezi meg. Egyetlen példán meg lehet mutatni fantáziájának három fő jellemvonását; a hajnalról mondja:

Új rajzlapját kifeszíti az égen
A hajnal, a nagy impresszionista.
Ezüst ónnal szeszélyes felhőt rajzol,
És álmodozva pingál enyhe-kéket
S ragyogva tűzi az isteni képet
Az űrbe a hold, nagy rajzszög, aranyból.

Ebben a friss képben ott van még a hajdani diák, a hajdani reálista Tóth Árpád képe is, ki nagy rajztábláján gyönyörű képek mezejéül feszíti ki rajzszögével a fehér papírt. Ebből a mindennapi képzetből támad az egész kép. Már az elemei is mutatják, mennyire festői az egész. A szabatosságához szó sem fér: az égi kép minden vonalát fedi a földi minta.

Képzelete frisseségének, képei megkapó szépségének és hűségének megvan a lélektani oka is. Tóth Árpád fantáziája egyszerre háromféle képzettel dolgozik: szín, hang és mozgási képzettel. Hasonlatai, képei soha nem megkövült szobrok, hanem mozgó eleven alakok, az élet ezer színével. A legtöbb költőnél uralkodó képzetek vannak s e három csoportból vagy a szín, vagy a hang, vagy a mozgás jut diadalra. Tóth Árpádnál a három összefog, hogy a tökéletes szépséget teremthesse meg. Ezen a drámaiságon kívül van még a fantáziájának egy ritka jellemvonása: a báj, a kedvesség. Ez úgy áll elő, hogy miniatűr elemeket lop képzelete képeibe. A relatív kicsiség az eszthetikában a báj nevet viseli.