Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 6. szám · / · Oláh Gábor
Mikor az
Mikor Tóth Árpád elfeledkezik beteg magáról és észreveszi, hogy az útszéli fűszálak rámosolyognak és szinte utánahajolnak; hogy a rekettyebokor csónakos virága remeg az ő halk sóhajától, mint valami óriás szélvésztől; hogy a csillagok a roppant Orionnal testvéri szemmel ragyognak le rá: egyszerre élni kezdi a diadalmas, a célt látó, a határtalan életet. A természet örök; de mert mi is részei vagyunk, bennünk is ott reszket a halhatatlanság ösztöne; kivetülő fényes sarkcsillag ez, amely felé lelkünk iránytűje remeg. De talán nem is a halhatatlanság gondolatának, hanem eszthetikai érzéseknek a hídján találkozik Tóth Árpád lelke a természet lelkével. Tóth Árpád lelke, mint minden igazi művészé, gyermeki lélek; tágra nyílt szemmel csodálja az újonnan fölfedezett hajnalt és napot: hajnal fehér felhő-karingben s bíborban, új és fénylő kezdetek szent papjaként jön; úgy emeli zengve a Napot, mintha arany szentség lenne... Micsoda áhitatos, mély, vallásos érzés remeg e mögött a tündöklő kép mögött. Az ősember naiv imádata, aki roppant istenséget sejt a természet tüneményeiben. És mindamellett milyen artisztikus. - Ez a gyermeki módra friss szem látja meg a tavasz hónapjában, áprilisban, a zsongó természet csöpp jeleneteit; a katicabogarat, amint kémleli a tavaszt: «Némely ingó és rügyes ág végére már küldöd: kusszék az ügyes katicabogár, mint árbocra egy piros, pettyes zubbonyú, fürge lábú és csinos kis matrózfiú. Kémleli a láthatárt: mennyi fény! mi az? S zümmög, zengő, napba tárt szárnyakkal:
Tóth Árpád fantáziája: festői, precíz, és a mindennapi élet színeivel, vonalaival dolgozó. Tudni kell, hogy ez a szelíd költő festőnek készült. Aki látta pompás rajzait, a vonalak imádatát, az érti csak meg igazán, miért éppen Tóth Árpád írta a legszebb magyar költői képeket. Hasonlatai oly tökéletesek, hogy sántít mellettük a valóság, mondta Karinthy. Szemlélete oly tiszta, oly világos, hogy a legminiatűrebb képein is láthatni a fűszálak lengését s az apró rovarok szárnya rezgését. Képzetkapcsolásai pedig oly egészségesek, oly szögfejéreütők, hogy az olvasó minden képét a sikerült művészi bravúr brávójával éljenezi meg. Egyetlen példán meg lehet mutatni fantáziájának három fő jellemvonását; a hajnalról mondja:
Új rajzlapját kifeszíti az égen
A hajnal, a nagy impresszionista.
Ezüst ónnal szeszélyes felhőt rajzol,
És álmodozva pingál enyhe-kéket
S ragyogva tűzi az isteni képet
Az űrbe a hold, nagy rajzszög, aranyból.
Ebben a friss képben ott van még a hajdani diák, a hajdani reálista Tóth Árpád képe is, ki nagy rajztábláján gyönyörű képek mezejéül feszíti ki rajzszögével a fehér papírt. Ebből a
Képzelete frisseségének, képei megkapó szépségének és hűségének megvan a lélektani oka is. Tóth Árpád fantáziája egyszerre háromféle képzettel dolgozik: