Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 5. szám · / · Világnézet és irodalom

Kassák Lajos: A művészet társadalmi produktum

Mikor a mai este érdemes rendezői a programot összeállították s a fölszólaló urak sorába engem is elgondoltak, válaszképpen ez volt első kérdésem: Ki lesz az este másik előadója? Ők Ignotus Pál urat nevezték meg, én vállaltam a nekem szánt szerepet. Ismerve Ignotus úr írásait, fiatalos temperamentumát s vártam, hogy ma esti beszéde állásfoglalás és másokat is állásfoglalásra kényszerítő szókimondás lesz. Kissé túl-reménykedtem magam, az előadó beszédében sokkal több volt a szemlélődés és a szellemes fordulat, mint a felvetett probléma megvilágítására való törekvés, sokkal több az olvasottság, mint a produktív gondolat. Úgy látszik, ezzel az eredménnyel ő maga is tisztában volt már előadása elgondolásánál, mert hiszen mindjárt a beszéde elején azzal kezdte, hogy ezen az estén bizonyára mindenki másról fog beszélni, mint amiről beszélnie kellene.

De ha Ignotus úr megállapítása igaz, akkor mért is jöttünk itt ma össze? Nagy könnyenvevés, vagy éppen az élettel való meghasonlás kell ahhoz, hogy valaki az előadó megállapítását elfogadja. S vele szemben én hiszem, hogy itt most mindenki azt fogja elmondani, amiben a legjobban hisz és amit a legjobban tud - még akkor is ezt fogja tenni, ha vitathatatlanul eltér a való igazságtól. Így is csak azt fogja megmutatni, hogy ő inkább hisz az igazság ellenkezőjében és inkább tudja ezt kimondani, mint az igazságot. Én nem hiszek a szabad akaratban, az ember csak azt akarhatja, amire születésétől és életkörülményeiből származó adottságainál fogva képes és rákényszerült. A világot egyetlen organizmusnak képzelem el s mi, emberek, alárendelt részei vagyunk ennek az egésznek, olyannyira, hogy a világ látszólag kívülünk álló elemei nélkül elpusztulnánk élelem, fény vagy levegő nélkül. Ebből az elgondolásomból eredőn tehát nem hihetek a szabad akaratban s a mai este témájához kapcsolódva, nem hiszek a korát megelőző zseniben és nem hiszek a művész úgynevezett önkényes megalkuvásaiban sem. Annál a művésznél például, aki azt mondja, hogy egy időre föladom művészi céljaimat és meggyőződésemet azért, hogy, mondjuk, a családomat jobb helyzetbe juttassam, annál a művésznél a család, mint a művész életét domináló tényező, a művészet elé lépett - és így ő egy pillanatra sem alkudott meg, hanem egész lényével áttolódott egyik síkról a másikra s művészi életformája a családapa életformájának alárendelt eszközévé lett. Karakter-elváltozás történt; adottságból és kényszerűségből. Ilyen adottságok uralkodnak fölöttünk születésünktől fogva halálunkig.

A tébolyda lakója és a világ dolgaival szembe közömbös lumpenproletár fölött csak úgy, mint a művész fölött.

Ha tehát egy végtelen folyamatban vagyunk benne, egy végtelen láncsor szeme vagyunk, kiléphetünk-e a világ rendjéből, vagyis önmagunk rendjéből? Mi, emberek, akik műveket alkotunk, lehetünk-e művészek anélkül, hogy művészetünkben jelen ne lenne emberségünk? Az abszolut művészet fogalma lehet szép ábránd, de mindörökké megmarad az ábrándozó ember ábrándjának. A művészet nem a világ törvényein kívül álló abszolutum, hanem a világkép része. S mivel a művészet nem a földből nő ki, nem az égből hull le, hanem az ember érzés és gondolatvilágának formába objektiválása, eredetét tehát az emberhez kell visszavezetnünk. Az ember pedig társadalmi lény. A művészet az ember kifejeződése, az ember pedig nem szabadíthatja föl magát a társadalom biológiai, etikai és esztétikai törvényei alól. Sorrendben kétségtelenül megállapítható tehát, hogy a művészet habár egyének alkotása is, végső fokon társadalmi produktum. A társadalmi ember, mint fizikai és pszihikai lény, nem a művészetből született meg és nemcsak a művészet beteljesítéséért létezik. Művészetünkben jelen van életünk minden komponense, így benne van a politika is. Nem szeretném azonban, hogy félreértsenek és úgy hangzana el mondanivalóm, mintha én a művészetet a politika szolgálatába akarnám állítani, a művész számára a művészeti célt a politika eszközévé akarnám minősíteni. De mint művész, minden alkalommal tiltakozom az ellen a fölfogás ellen, amely a művészetet Isten kegyelméből való világszemléletünktől és életberendezkedésünktől elszabadult csodának próbálja fölmutatni. Nem hiszem és el sem tudom képzelni, a mai közhasznú értelmezésben a művészet abszolut voltát.

Egészen más az azonban, ha azt mondjuk, hogy minden művész, mint minden fölfedező és alkotó, a kifejezési forma tökéletes megvalósítására törekszik. S ebben az értelemben találkozhatunk is műalkotásokkal, amelyekre azt mondhatjuk, a maguk nemében majdnem tökéletesek. Ez a maguk nemében azt jelenti, hogy a műalkotás megkapta belső sajátosságainak megjelenési formáját. De azonkívül, hogy egy műalkotás önmagában jó, mi még egyéb szempontokat is érvényesíteni kívánunk a művészet kritikájában. Ezek a szempontok már nem a szakszerűség, hanem az emberiség általános szempontjai. A művészi alkotás a művész szempontjából annyiban sikerült, amennyiben belé tudta zárni és egy más síkon meg tudja sokszorozni benne saját életét s ugyanez a műalkotás akkor fog meg engem, akkor válik élménnyé, ha életem rejtett erőinek más területeken ki nem élhető gondolataimnak és vágyaimnak megtestesítésével találkozom benne. Ha így meghatározzuk a műnek alkotójához és elfogadójához való viszonyát, világossá kell hogy váljon előttünk a művészetnek emberből eredő csirázása és kivirágzása az emberek felé. Nem lehetnek tehát tisztára objektív szempontjaink a bírálásnál és az alkotást nem vonatkoztathatjuk el magától a művésztől.

Az eddig elmondott törvényszerűségeken kívül egy másik szemszögből is hozzá lehet, sőt hozzá kell nyúlnunk a fölvetett problémákhoz. Azokon a természeti törvényeken túl, amelyek a művész viszonyát meghatározzák önmagához, a fajtájához és a világmindenséghez - jelen van még a művész pszihológiai adottsága is. A művészt, a művet élvező és értékelő esztétikus lélektől elsősorban az ő hatalmi énje, alakító akarata különbözteti meg. A művész nem lehet passzív széplélek, mert hiszen szavát ki akarja mondani a csöndben, érzéseit és gondolatait meg akarja jeleníteni a vásznon vagy bele akarja mintázni az agyagba. Egyszerűen azt mondhatnánk, a művész diktatórikus egyéniség, pillanatról-pillanatra erőszakot követ el a saját életét élő anyagon, megváltoztatja annak önmagát kifejező formáit, hogy ezáltal a művész formavilágát érvényesítse benne vagy általa. Nem alkalmazkodik tehát a meglévő formákhoz és törvényekhez, egész életét az új formák keresésével és új törvények megfogalmazásával tölti el. De kétségtelen, hogy a művész, aki ilyen könyörtelenül áll szemben az anyaggal, az életben sem állhat meg passzív megnyugvással. Ha csekély ismereteim alapján végiggondolom a művészet történetét, egyetlen nagy művésszel nem találkozom, aki művein át ne avatkozott volna bele a világ rendjébe, jobban mondva rendetlenségébe. Igaz, hogy a ránkmaradt nagyműveket ma tisztára formai nagyszerűségük miatt értékeljük, de kétségtelennek látszik előttem, hogy ez a formai nagyszerűség csak a művész belső telítettségéből, diktatórikus erejéből és szuggesztív hitéből születhetett meg. A keresztény művészet nem azért nagy, mert a szentek életét illusztrálta, hanem azért, mert egy szuverén világnézlet testesedik meg benne: a művész Isten-dicsérete és Isten kegyelmébe való vágyakozása. Ennek a hitnek és világszemléletnek legmagasabb fokon való kifejeződését reprezentálják a keresztény művészet legtökéletesebb formai alkotásai. S mikor a keresztény művészetről beszélek, akkor nem az egyházi művészetre gondolok, mert hiszen az egyházi művészet a legjobb esetekben is már alkalmazott művészet. A keresztény művészet nem a klérus ölében, hanem az eretnekeknek minősített szerzetesek fanatizmusából és dogmatizmusából és a szobrokat faragó parasztság vak hitéből teljesedett ki világra szóló esztétikai és etikai jelentőségüvé.

De korántsem nyugodhatom én bele, a ma élő ember, hogy a kereszténység hőskorát jellemző művészet nagyszerűségei örökre elmultak volna s a mi részünkre nem adatik meg többé érzésben és gondolatban fölgazdagodott életünk kifejezési lehetősége a művészetben. A kereszténység kollektív világszemlélete és életformái után átjutottunk a polgári szabadversenyes, individualista életáramlásba. A polgári emberen eluralkodott a felelősség nem vállalása s a művészet, ami mint az ember legmagasabbfokú kifejeződése született meg, nagyrészt bérmunkává vagy egyes személyek esztétikai játékává degradálódott. A klasszikus tisztaság zavarossággá torzult s a polgári művészek közül a legnagyobbak is csak a mult tagadásában és részleteredmények elérésében nagyok. S a művészetnek ezt a szemmel látható változását nem különíthetjük el a társadalom mindennapi életében szemmel láthatóan bekövetkezett változástól. A keresztény társadalmi szemléletnek megvolt a központi magja Istenben, a polgárság mint a racionalizmus és az egyéni érvényesülés elveinek képviselője kilépett az Istenfogalom bűvköréből, beleveszett az állandó profithajszolásba, ugyanúgy összezavarta a termelés rendjét, a politikai kormányzás formáját, mint ahogyan a kiváltságosak érdekében áruvá minősítette a művészetet.

Végre azonban elérkeztünk ahhoz a ponthoz, hogy az ember a világközösség részesének érzi és tudja magát és ezzel a tudattal megkísérli, hogy helyét meghatározza a világban s az egyéniségben fölébredt a vágy, hogy megkeresse helyét az emberi közösségben a társadalmi élet minden területén. A szocializmus, mint világszemlélet s úgy is, mint társadalmi mozgalom legégetőbb problémáink egyike s ennek a problémának a megoldásában azok a művészek is részt kérnek maguknak, akik hisznek a művészet etikai jelentőségében. Egy új kor kezdetén állunk s a szocialista világszemlélet sokkal távolabb áll a polgári individualizmustól, mint a kereszténység világszemléletétől. A kettő, két végletet jelent, de a közösségeszme végcéljában mégis egyek. S ameddig a polgári művész osztályának szellemi és gazdasági lényéből eredőn deformált a művészetében, addig a szocialista világszemléletű művész a konstrukció alapján áll, egy új egyensúly megállapítására törekszik s ez a célirányosság, ez az etikus emberi tulajdonság keresi ma megjelenítő formáit az új művészetben. És a szocialista művész nem az abszolut művészetre esküszik. Művészetében az élet teljességét kíséreli meg összefogni és beleállítani embertársai mindennapi életébe. A szocialista művész vágyaiban és gondolataiban egynek érzi magát embertársaival és hívatásának érzi, hogy amint beleavatkozik a nyers anyagba, ezen a megmodellált anyagon át bele kell avatkoznia a társadalmi rendbe is, mert hiszen ő nem azért alkot művészetet, hogy szépet alkosson, hanem azért, mert hisz önmagában és az általa fölfedett életfejlődésben s ennek a fejlődésnek a dokumentálását akarja, mint egy mintaképül, szigorú törvényparagrafusként elénk állítani. Meggyanúsítható-e az ilyen művész, hogy föladta a művészet frontját és alkotásait a politika eszközévé igénytelenítette? Nem. Ez a művész nem politikából, vagy nem politikáért csinálja a művészetét, de úgy érzi, ha műveit arra a magaslatra akarja fölemelni, ahol ma nagy elődeink művei állanak az emberi köztudatban, akkor egész lényével benne kell állnia a lüktető életben és önmagán keresztül ennek az életnek ezer oldalához kell egyszerre hozzányúlnia, ennek a zajló és küzködő világnak élettendenciáját kell formába zárnia megjelenésében egyszerűen és anyagában ökönómikusan.