Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 5. szám
Angliában pár hónappal ezelőtt nagy ünnepségek zajlottak le Swift Jonathán emlékezetére. Ezeknek az ünnepségeknek tulajdonképpen semmiféle aktualitása sem volt, csak úgy spontán keletkeztek, egypár lelkes íróember essayje, tanulmánya, cikke után, melyben Swift hervadhatatlan aktualitását s az örök má-ba való kapcsolódását magyarázzák. Mindegyik író a maga módján próbálta meglelni a titok kulcsát: hogyan van az, hogy ez az óriás, ki nemcsak hazájától, fajától, de az egész emberiségtől elfordulva öntötte formába gondolatait, álmait, ma talán még aktuálisabb, és jobban az élő, eleven világba kapcsolódó, mint saját korában? Holott jól tudjuk, Swift sohasem tartozott a félreértett geniek keserűen groteszk, gyötrelmesen érdekes fajtájához. Talán kegyetlenség is kimondani, de az alkotóra, ki nem bír találkozni korával, mindig valami furcsa, szomorú idegenkedéssel nézünk. Talán azért, mert tudjuk, hogy azért az elmulasztott találkozásért soha, semmiféle kárpótlást nem nyerhet, nem kaphat. A hálás utókor megértéséről semmit sem tudhat, mert ha tudna, akkor lenne csak igazán keserű a szájaíze. Ha valahol, valami relációban igaz az a keserű mondás, hogy minden hírnév a fokozatos félreértések halmazata, úgy a «
Az alkotó erő ilyenkor tehetetlenül áll szemben a közvéleménnyel. Sem magyarázni, sem igazolni nem bírja immár a félreértések halmazatát. Még azért sem könyöröghet, hogy inkább felejtsék el végképpen, semhogy így és ilyennek ismerjék. Anatole France egy kis irodalmi anekdotában megmondja e dologról véleményét.
- Akadémiai ülés után a Szajna partján sétáltam. A gyűlésen a szegény jó Renant adtuk át a halhatatlanságnak és a hálás utókornak. Itt a Szajna partján pedig körülöttem gyerekek hancuroztak, szerelmesek egymáshoz símultak, fiatal asszonyok szeme ígért, biztatott, ajándékozott vagy megtagadott. Férfiak pillantása kért, könyörgött vagy hálálkodott, - ime itt volt hát előttem a «
Anekdoták nem az igazság megvilágítására való fáklyák, legfeljebb egy gyufaszálnyi föllobbanásban mutatják az ösvényt, melyen az igazság keresésére el lehet esetleg indulni. De egészen bizonyos, hogy nincs szánandóbb, s egyben idegenkedést jobban felkeltő alak, mint az az alkotó, ki semmiképpen sem bírt korához, jelenéhez hozzáférni.
Swift Jonathán nem tartozott ezek közé a szerencsétlenek közé. Irodalmi, társadalmi és politikai hatásának ereje talán még művei értékét is felülmulja. Pedig Swift a legelőkelőbb írói erők közé számíttatik. Stílusának vizuális erejét az angol esztétika ma is felülmulhatatlannak mondja. Tudjuk, hogy Swift alkotásaival egész író-, politikus-, művész- és filozófus-generációt nevelt fel; azzal, hogy elsőnek állította fel irodalmi munkásságában azt, amit a modern filozófia és szociológia szinte dogmaként hirdet: a relativitás elméletét. Mikor Gulliver-jében a liliputiak között megmutatja az öldöklő, vérengző háborút, mely egy kiterített zsebkendőn, Gulliver jobb tenyerén zajlik le, mikor a martiriumba menő hitet, a vértanuságot relativálja és a dogmáért, hogy a tojást a vastagabb, vagy a hegyesebb felén kell-e feltörni, meggyujtatja a máglyákat, hogy pusztuljanak az eretnekek, kik a tojást nem a helyes végén törik fel. És mikor már az összes hitetlenek elégtek, üldözőbe veszik azokat, kik ugyan ragaszkodnak a szabályhoz, de szívükben szeretnék a tojást a hegyesebb végén feltörni. Mikor az óriások gereblye- és kasza-evőeszközeit szemlélteti, méternyi mélységű póruslyukaikat rajzolja, és a szörnyű bűzt, mit szerelmes öleléseik közben terjesztenek, stb. stb. Swift volt, ha nem is az első, de a legélénkebben megérzékítő erő, ki megmutatta, hogy csak az arányokat kell másképpen felosztani és a megszokottságból azonnal kibontakozik az emberiség benső ábrázata.
Kortársai teljesen tisztában voltak Swift írói értékével. Míg élt, egyik legnépszerűbb regény- s egyben legrettegettebb röpirat- és pamfletíró. Voltaire-re és az encyclopédistákra való hatása döntő jelentőségű. Voltaire írói s emberi fejlődése egész más irányban halad, ha Angliában Swiftnek és baráti körének hatása alá nem kerül. Gondoljunk csak Voltaire egyik legplasztikusabb hasonlatára, mely teljesen analógiája a Swift képének, melyben a tojás vastagabb és hegyesebb felével illusztrálja a hitbeli harcokat. «Egy cserebogár és egy vakondok, - meséli Voltaire, - összetalálkoztak. A cserebogár fölkiált: «Jaj, micsoda gyönyörű világ! Igazán hatalmas cserebogár lehetett, aki ezt teremtette!» A vakondok ekkor szembefordul vele: «De hát milyen ostoba Ön! Hát még azt sem tudja, hogy ezt a világot egy vakondok formálta?!» Most megkezdődik a harc és a háború, melyben az összes cserebogarak és vakondokok résztvesznek. A vakondokoknak sikerül a cserebogarakat legyőzni és elfogadtatni a még életbenmaradottakkal az ő dogmájukat. Most már azt hinnők, hogy csönd és béke van. De tévedés, mert most azokat kezdik üldözni, kik elfogadták ugyan a vakondok-dogmát, de szívükben mégis azt gondolják, hogy a cserebogár volt az igazi. És újra megnyílnak a kínzókamrák és lobognak a máglyák s kirepül a tokjából a hóhér bárdja, mert hogy ember, állat, cserebogár és vakondok, mind a maga képére formálja meg az Istenét, azért is nem lehet az Isten különb, mint amilyen. »
Ime, szinte lemásolása Swift képének.
Az encyclopédisták munkáin egyenes vonalban kimutatható Swift hatása.
Az ír fajta, mely évszázadokon keresztül halálos gyűlölségtől fuldokolva vergődött Anglia acél ujjainak szorítása alatt, melyet vallás, szokás, erkölcsök, világszemlélet, mind élesen elválasztottak a brit fajtól, igen nagy talentumokkal ajándékozta meg Angliát. Hogy irodalomnál maradjunk, Swift Jonathánon kívül még csak Wilde Oszkárra és Shaw Bernhardra kell hivatkoznunk. Sem Swiftet, sem Wilde-ot, sem Shaw-t nem lehet nacionalistának nevezni, mégis ez a faji nacionalizmus ott él mind a három íróban. Az elsőnél undorba fuló, semmi által le nem szerelhető gyűlöletbe, a másodiknál groteszk, néha fantasztikusan mulatságos cézári pózokba, a harmadiknál gyilkosan elmés iróniába burkolva - ott leljük az angol szellem, erkölcs és világszemlélet ellen való fordulást.
Minden ócska, kopott frázisban hallatlanul nagy erő van. Ha nem így lenne, nem is tudna ócskává, kopottá és frázissá válni. Mire az ember megöregszik, rájön az igazságra, hogy a világ összes bölcsei együttvéve sem voltak olyan okosak, mint Don Quijote jeles fegyverhordozója Sancho Panza, ki mindig olyan közmondásokban fejezte ki gondolatait és érzéseit, melyeknek igazsága mellett többek közt az is bizonyságot tett, hogy több ezer esztendő óta forgalomban vannak.
«Az ember társas lény.» Van-e ennél ócskább, elkoptatottabb és egyben igazabb frázis?! Az ember lelke nem bírja a magányosságot, az emberiségtől való elszakadást elviselni. Nem bírta ezt eddig még ki senki, soha, még maga Swift Jonathán sem, ki beleőrült, mikor megpróbálta.
Első szatírája, mely az egyházak (a katolikus, protestáns és presbiteri egyházak) ellen egyaránt irányult, még nem mutatja az igazi Swiftet. Papi pályára készült s karakterében rejlett, hogy mindenütt meglássa a bajt, a züllést és a visszásságot. Hivatásánál fogva bepillanthatott az egyházak életébe. Akkor még azt hitte, hogy csak itt van a baj. Első szatírája, «Tales of a Tub» úgy viszonylik későbbi munkáihoz, mint valamelyik kis toscanai kőfaragó édeskés figurája Michelangelo Mózes-éhez. Irország érdekében, Anglia elleni röpirata: Drapier's Letters már inkább swifti hangok.
Aztán otthagyja a papi pályát, politikai író, vagy mondjuk ki nyiltan, pamfletszerző lesz. Írt a toryk és whigek ellen és mellett. Nem árulásból vagy érdekből, mint ellenségei állították, hanem mert valahova be akart kapcsolódni, valahol el akart lelkileg helyezkedni. Mert a tudat alatt talán már érezhette, hogy jön a rettenetes, a soha más ember által át nem élt katasztrófa:
Ez a könyv a legrettenetesebb vádirat. Nem az erkölcsök, állapotok, társadalmi viszonyok, hanem maga az ember ellen. Swift itt már nem az egyházat, nem az állami berendezkedést, nem a zsarnok, kétszínű Angliát, még csak nem is a világ folyását támadja, hanem magát az emberiséget. És ebben a dologban egyedül áll nemcsak a világirodalomban, de a világhistóriában is.
A próféták, az emberiség előtt új ösvényt mutató lángelmék, Jézus, Buddha, Konfucse, mind csak az ember belső lelki struktúráját akarták megváltoztatni, új alapra helyezni. A társadalmi helyzetével, szociális elhelyezkedésével, hatalmi poziciójával, az osztályok elkülönödésével vagy egybeforrásával nem sokat törődtek. Még Jézus is csak általánosságban mond példabeszédeket a gazdagról s a szegényről és azoknak üdvözülhetési eshetőségéről és lehetőségéről. De sem prédikációiban, sem tanításaiban társadalmi reformot e földön nem követel. Mózes és Mohammed kivételek, mert ők nemcsak próféták, de államot formáló politikusok és hadvezérek. Ezek egyaránt birtokukba akarják venni az ember lelkét és testét. Benső életét és külső elrendeződését. Swift mindenféle eddigi világfelfogásnak ellene fordul és elszakad az egész emberiségtől, melyet sem megjavítani, sem átalakítani érdemesnek nem tart. Az emberiségtől, mely szerinte fizikumában förtelmes és ellenszenves, lelkében szennyes, erkölcsében pedig még a józan belátás törvényeit sem ismeri, szokásaiban a tűrhetetlenségig undorító, az emberiségtől a szép, a jó, a nobilis, az etikai alapon álló, esztétikai formát megbecsülő állatokhoz, a lovak társadalmához kell fordulnia annak, ki nem akar «jehu» lenni, azaz az emberi csordához tartozni.
Ilyesmit emberi agyvelő nem álmodhatott meg büntetés nélkül. Akire ráméretett, hogy megálmodja, az a kétségbeeséstől beleőrült.
Mert hiszen mindnyájan tudjuk, hogy vannak törvények, melyek egy-két nemzedék számára készültek. Ezekről a törvényekről mondja Macaulay, hogy az emberek kocsijuk formájával és a ruhájuk szabásával változtatják őket. Ezek azok a törvények, amelyeket a szükség, az adottság, a politikai viszonyok teremtenek és ugyanazok az erők el is törlik őket. És megint vannak aztán változhatatlan, isteni törvények, melyek a teremtés hatodik napja óta érvényben vannak, melyeket halálos bűn megszegni, mindaddig, míg az utolsó emberre ráborul majd a kiégett nap örök sötétsége.
Twain Mark, Huckleberry Finn című regényében hervadhatatlan fénnyel konkretizálja ezt az absztrakciót. Huckleberry, a tizenhárom éves kis csirkefogó egy Jim nevű négert rejt el bárkáján. Jim rabszolga volt és kegyetlen gazdájától megszökött. Katonák keresik a szökött rabszolgát, hogy visszavigyék és Huckleberry elrejti előlük Jimet. Ezek után pedig így elmélkedik a kis csirkefogó:
«Tudom, hogy elveszett ember vagyok, nem érdemlem meg, hogy a nap reám süssön. Örök gyalázatba estem, fehér ember létemre egy néger pártjára álltam. De hát eszembe jutott, hogy az öreg Jim milyen jó volt hozzám, milyen önfeláldozással ápolt betegségemben és arra gondoltam, hogyha átadtam volna Jimet a katonáknak, vajjon nyugodtabb volnék-e? Nem bizony. Éppen úgy forognék fekhelyemen, mint ahogy most hányom-vetem magam. Miután pedig az ember így is, úgy is nyugtalan természetű, legokosabban teszi, ha úgy cselekszik, ahogy jól esik neki.»
Twain Mark kis csavargója mindnyájunknál sokkal közelebb jutott az igazsághoz, mely így szól: ha az emberi, a társadalmi törvények összeütközésbe kerülnek az isteni örök törvényekkel, tegyük azt, amit az isteni törvény parancsol. Rabszolgát szöktetni csak addig bűn, amíg rabszolgák vannak. De hálátlannak, embertelennek, könyörtelennek lenni mindig halálos bűn volt és az is marad.
Swift azonban azt mondja, hogy az emberi csorda nem képes sem azokat a törvényeket megtartani, melyeket fékentartására, leigázására, rendbehozására hoztak, sem azokat, melyeket Isten adott nekünk, hogy saját lelkiismeretünk ellenőrzése mellett betartsuk őket. Az emberi csorda, a «jehu» semmire sem való. Aki ér köztük valamit, annak ki kell menekülni a csordából, be az állatok okos, észszerű, erkölcsös, nobilis társadalmába, - vagy az őrültek házába.
Itt talál menedéket Swift Jonathán, miután megírta hervadhatatlan írásait. Hogy ezekre teljes világosság vetődjék, látnunk kell a kort, melyben Swift élt és dolgozott.
1667-ben született és a hosszú hetvennyolc esztendő alatt, melyet itt töltött az általa annyira gyűlölt embercsordában, nagy földrengések rázták meg a világot. Születése előtt húsz esztendővel a nagy angol forradalom vérpadra viszi a királyt, utána jön Cromwell köztársasága. Még meg sem született Swift és már visszahozzák a Stuartokat. Tizenegy éves, mikor II. Jakabbal örökre kikergetik őket és a király veje, orániai Vilmos, elfoglalja trónját. Mi minden történt az állandó földrengés alatt. Hogyan lett becstelen áruló, ki az előző korszakban még dicső hazafi volt, hogyan üldözték a puritánok alatt a Stuartok híveit, és hogyan gyötörték a restauráció alatt a kerekfejűeket, - ezt mind maga előtt láthatta Swift. Látta az emberi lelket meztelenre vetkőztetve, látta a hitet, meggyőződést, vallást, uralkodót, királyt, szabadságvezért megtagadva, felemelve, vagy újra elárulva, amint ezt az érdek, a számítás, vagy csak a puszta életbiztosság hozta magával. (A mi történelmünkben a Mohács utáni korszakot lehetne ezekhez az időkhöz hasonlítani.) Swift az emberiséget a saját korának torztükrén keresztül szemlélte. Ő, akinél az elme ereje és fénye szinte emberi mértéket meghaladó, nem bírta azt az egyszerű, régi, szinte Sancho Panza szájába való igazságot megérteni, hogy a süllyedés okát sohasem az emberekben, hanem a viszonyokban kell keresni.
Iránytű és - a Cromwell diktaturáját kikapcsolva - vezetés nélkül hánykolódik az ország hajója. A folytonos földrengésben nem az emberiség igazi lelke jelenik meg, csak szerencsétlensége és hitványsága.
Emberutálatban és az emberi közösségből való kiszakadásban senki sem hasonlítható ehhez az ír származású angol íróhoz. Strindberg próbálja néha utánozni, de milyen mérhetetlen magasságból néz le erre a svéd íróra az óriási angol, valahonnét az Olympus tetejéről. Egyebekben pedig családi élete, a nőkhöz való viszonya éppen olyan gyökerében megmérgezett, mint a Strindbergé. Két nővel élt egyszerre furcsa bigámiában, kik gyűlölködve pusztították egymást és az írót. Ezt a fantasztikus, halálosan keserű bigámiát Goethe erősen felhigítva és limonádéval leöntve írta meg Stellá-jában.
Swift aktualitása örökéletű, mint maga az emberi nyomorúság, szenvedés, - és megváltás után való kínzó sóvárgás. Ez a sóvárgás talán sohasem volt olyan erős és intenzív, mint most, a mi időnkben. S talán ebben gyökerezik Swift égő, a má-ba annyira belekapcsolódó aktualitása.