Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 5. szám

Füst Milán: A szakadék
(REGÉNY)

Miután már danolásztunk is, - handabandáztunk, erőszakoskodtunk egymással épp eleget, - kinn is voltunk a levegőn párszor, - még mindig nem tudtunk egymással zöldágra vergődni. - S főként: egymással úgy beszélgetni, ahogy egykor. S ennek több oka volt. Éreztem, hogy akarok tőle valamit, ha nem is tudtam éppen biztosan, hogy mit? S ő is nyilván ugyanezt érezte. Ami viszont az életét illeti, - bárhogy firtattam is, - nem akart kötélnek állani s ugyanúgy én. Mikor például rám sandítva jelentékteleneknek látszó kérdéseket tett fel ártatlan pofával: én a szemei közé röhögtem. Ezt a pár évet igazi együttlétünk óta átugrottuk mind a ketten - s ami közben volt: akkortól máig: azt nagy ívben elkerültük, - mint az oly sötét teret, amely egykor játszótér volt, ma már azonban kemény titok, valami holttetem fekszik a közepén keménnyé fagyva.

- Most pedig mondok valamit! - kezdette egy alkalommal mégiscsak. Éppen bejött a levegőről s rosszkedvűen elhelyezkedett székén. - A külvilág, a levegő, úgylátszik, rosszul hatott reá mindenkor. És én nem sürgettem, - hallgattam. Tudtam úgyis, hogy valami következik most s mihelyt kérdezném, talán mégsem következnék. Egy heringet emeltem éppen farkánál fogva fejem fölé s lassan eresztettem le a számba. S rá se néztem.

- Na jól van! - szánta rá magát komor hallgatásából s kivett a zsebéből valamit. - Ide nézz! - rivallt reám. - Látod ezt?

- Látom, - feleltem nagyon óvatosan, egyszerűn.

- Hát ha látod, akkor nézd is meg jól és vizsgáld is meg jól, - mert ez nem olyan egyszerű dolog, - figyelmeztetett. - Tedd le azt a vacak heringet! - kiáltott reám.

- Valami öreg tintatartó! - mit akarsz vele? - mondottam én némi vizsgálat után.

- És ez?

- Ez a fedele.

- Ez itt a tintatartó, ez meg a fedele! - stimmel! - hagyta ő is helyben megállapításomat. - Csakhogy ez nem egy öreg tintatartó, ez egy új tintatartó, amit én csináltattam bizonyos céllal! - villantak reám a szemei. - Gyanakodva figyeltem.

- Amit itt hallani fogsz: az a világrejtély megoldása, - jelentette ki aztán hirtelenül, vad, lökésszerű energiával. - Hiszed vagy nem hiszed?

- Hiszem, hogyne hinném! - bólintottam én.

- Nézd meg jobban! - parancsolta.

Ujra vizsgálat alá vettem tehát ezt a réz-micsodát.

- A tintatartó maga is kerek, - igaz? - diktálta észlelnivalóimat. - És a fedele is kerek, - igaz? - tudakolta s gyanakvóan figyelte arcom.

- Igaz hát! - feleltem.

- Mert az élet egy kör! - arra figyelmeztetlek! - jelentette ki.

- A kettő, nézd meg jól: majdnem összeillik, - csak éppen egy kis baj van velük, - idenézz! - mondá. S a tintatartót meg a fedelét csattintgatta előttem.

- A kettő már majdnem összeillik, - idenézz! - kiáltotta. - Igaz?

- Igaz! - feleltem megadással.

- A két dolog egymásnak van szánva, egymásnak van teremtve - és mégis! nem illenek össze - igaz? - kérdezte és szúrós tekintetével, mint egy hosszú tűvel hatolt belém. - Igaz? - firtatta fenyegetőn. Megborzongtam.

- Úgy van, - egészen úgy van, Barátom, ahogy mondod! - ismételtem én.

- És mi itt a hiba? - Ha már egyszer pászol és mégse pászol? Mi akkor itt a hiba? - firtatta lángolón, ragyogó szemekkel. - No lám! - csapott le hirtelenül az asztalra. Azon a poharak és flaskák összekocódtak.

A fekete csillag e zene-bonára ijedt arccal nyitott be, de barátom királyi mozdulata után bólintva visszahúzódott megint. Egy pillanatnyi csend állt be tehát...

S én úgy hallgattam őt, - oly alázatosan, - egészen az evangélium parancsa szerint - s erre ma büszke vagyok. Ha hívő lélek volnék, azt kérném talán, hogy ha semmi más: de ezek a percek majd tudassanak be nekem vétkeim felsorolásakor.

- És ezért öltem én meg valakit, - suttogta barátom, nehogy ordítania kelljen.

*

- Te megöltél valakit? - kérdeztem nagyon csendesen.

- Megöltem, akit szerettem! - mondá a festő. Szemei szinte perzseltek a szeretettől.

- És miért ölted meg, édes Fiam? - tudakoltam.

- Nem volt különös oka...

- Nem?

- Mi boldogan éltünk...

- És mégis megölted? - No lám!

- Igen. - Ő sokat cigarettázott, - dehát nem ezért, nem ezért, - ne hogy azt hidd!

- Hanem?

- Sokat cigarettázott nagyon... és ezek a cigaretták papirba voltak csomagolva...

- Tudom...

- Nem papirba!

- Nem?

- Olyan kemény kartonokba. - Tiz van egy kartonban. - Ismered?

- Már most: az egyik ilyen kartont elfelejtette bedobni a kályhába... Érted már?

- Igen. - Nagyon halkan felelgettem neki, alig, hogy bólintottam kérdéseire.

- És én ott találtam reggel, mikor hivatalba ment, az éjjeli szekrényen ezt az üres kartont. Mert én szoktam takarítani. - Az volt rá felírva kemény betűkkel: meg akarok halni!

A festő e szavai után körülnézett a szobában és suttogni kezdett.

- Erre meg se moccantam én, - folytatá elbeszélését. - Mi ez barátocskám, - üzenet? - kérdeztem én magamtól. - Hohó! - S itt a festő elhallgatott.

Most már egészen közel hajolt hozzám, - a fejemet átölelte lomha karjaival és úgy suttogott belém.

- Ő az ilyet, Barátom, be szokta dobni a kályhába - és ezzel basta! - hiszen ő vigyáz arra, hogy nekem ne kelljen sokat takarítani. Mért hagyta ő ezt ma kinn? - kérdeztem én magamtól. - Mi várunk, mi várunk és meg sem moccanunk, - úgy lesz az jó! gondoltam én magamban.

- Elmult egy hét, elmult két hét... semmi. A harmadik hét második napján, - vagyis a tizenhatodik napon, pénteken, nem ment hivatalba, mert másállapota volt és előző nap éjfélig dolgoztak odabenn. Délelőtt nagyon fáradt volt és nyögött az ágyban. - Most aztán figyeljünk nagyon! - gondoltam én magamban!

- Délfelé lábújjhegyen behoztam neki a kávét. - Azt elfogadta tőlem és mosolygott. - Nagyon szépen tudott mosolyogni.

- Tudod, ő model volt, - keresett model: éppen a mosolya miatt... - de én aztán kitaníttattam, - mikor még nem voltam letörve. És ő megállt mellettem akkor is, a letörésem után is, - úgy bizony!

- Elfogadta a kávét, mosolygott, - aztán felkelt szépen, - megmosdott, felöltözködött... és hogy ő elmegy sétálni egy kicsit, fáj a feje...

- Mért mész Te sétálni, hiszen Te sose szoktál sétálni? - kérdeztem tőle. - De ő ragaszkodott hozzá, hogy igenis, sétálni megy... Jó, menj csak te sétálni tehát!

- S alig hogy bezártam utána az ajtót, - rohantam a szobába vissza. Biztos voltam a dolgomban. Az éjjeli szekrényen semmi. Megyek odébb, keresgélek, szimatolok, mint a kutya, - hát csakugyan! - a földön ott van a karton. Egész lelkemmel mosolyogni kezdtem. - Az volt ráírva kemény betükkel: nem élni! nem élni!

- Olyan volt nekem ez a két szó, mint a lobogás.

- Már most: tudnod kell neked azt is, hogy én, mikoriban letörtem, sokat gondolkodtam... Azt gondoltam magamban, hogy az orgyilkosok a legnagyobb jótevők. És ő azt bizony sokat hallotta tőlem. - Sétálsz éjjel a belvárosban, - nem gondolsz semmire és egyszerre csak jön a halál, - mondtam én neki, - Hát nem jótevők az ilyenek?

- És ez most eszembe jutott mind. És mindjárt rá az is eszembe jutott, hogy hiszen hát voltam én már zárt intézetben is, - fel tehát nem akasztanak, - mert az már bizony nem jótétemény, mikor a meztelen lélek ott üvölt a siralomházban...

- És hát aznap éjszaka Barátom...

- Igen, igen, - értelek, - szakítottam ekkor félbe Pötykös Albert szavait. - S hallgattunk. Én annál is inkább, mert most már körülbelül tudtam is, hogy mit akarok tőle?

*

- Ágyrajáró vagy Bercikém, édes, - hisz ez borzasztó, ez borzasztó! Egy ilyen házaspárral hálni egy szobában és az ő takarójukkal takarózni! - szörnyűködtem.

Berci hatalmasakat kacagott.

- Hát nem útálod a piszkot? - rimánkodtam neki.

- A piszkot? hahaha! - hahotázott egyre vadabbul.

Csodálatos volt ez nála! - hogy bár egyre mohóbban ivott, - mintha bizonyos fokon túl az italtól nemhogy butulna, de még okosodnék. Igaz, hogy sokat böfögött, s némely pillanatban áriák módjára hömpölygött belőle a részegség. Olyan volt ilyenkor, mint egy nagy, nehéz, megdagadt folyam. Most is el akart önteni szinte.

- Mit jelent az, hogy piszok? - te talán tudod, hogy mi az a piszok? No mi az a piszok? - mi az a piszok? - kacagott zabolátlanul. Megdühödtem.

- Te ökör! - mondottam neki. - Én azon túl vagyok már, hogy ne finnyáskodjam! - Megértettél? - néztem a szemei közé.

- Csakhogy én viszont meg szabad ember vagyok, Pajtás, - röhögött vissza a szemembe. - Vagy nem vetted észre, nem vetted észre? - áradozott gyönyörködve.

- És mit jelent a Te nagy szabadságod? Te szegény ember! - mit tudsz vele csinálni Te szegény ember? - kötekedtem véle. Amire meghökkent egy kicsit. De már erre bizony én nevettem őt ki egész szivemből. Ott állottam előtte és hidegen, élesen, világosan nevettem. Amire a kísértetek teljesen eltüntek. Még a maradékuk is eltakarodott.

- Hogy mit csinálok? - csapott az asztalra.

- No mit, mit, mit? - kacagtam. - Lopsz, rabolsz, gyilkolsz?

- Mindjárt látsz te valamit, - mondá vésztjóslón és feltápászkodott. Majd két nagy lépéssel hágott az ajtóig, kinyitotta kicsit és kikémlelt.

- Fizetni! - szólt ki ridegen.

Kifizettem a számlát, anélkül, hogy a fekete lányra ügyet vetettem volna. Hiába pislogott az felém, - én csak a barátommal foglalkoztam most már.

- No és most? - kérdeztem tőle s a szemeim nyilván, mint két kárörvendő üszök ízzott feléje. - Kérdésemre Pötykös nem felelt.

- Gyerünk! - vetette oda megvetőn.

- Rendelkezésedre vagyok, - jó lesz? - mondottam neki. - Te majd vezetsz és megmutatod nekem, mit csinál egy szabad ember? - Jó lesz? - és boldogan nevettem.

- Kiderül a vallatásnál! - mormogta... majd oly gyengédtelenül, rabiátusan ráncigált ki a kocsmából kabátomnál fogva, mintha nem is élőlénnyel volna dolga.

- Gyerünk csak! - dadogta többször egymásután.

- Mit ráncigálsz Te engem? - kiáltottam reá, mikor kiértünk az utcára. - Nem félek ám semmitől, te Fiú! - adtam tudtára. Ekkor otthagyott, - izgalmában előreszaladt. S én megint csak kacagni kezdtem felette. Édesen és boldogan viháncoltam, ahogy gyermekkorom óta soha eddig.

Mivelhogy oly édesen, óvatosan táncikált lábain, mint egy kötéltáncos. Tökrészeg volt s mégis pompásan tartotta egyensúlyban magát. - Ott állottam az enyhe hóesésben s kezeimet összecsapdosva harsogtam.

- Utánam, utánam, - kiáltott többször is az utca közepéről. S szaladgált ide-oda, nagyokat kaszálva kajla karjaival... Végre csakugyan sikerült elcsipnie egy kocsit. S oly szerencsés volt: éppen egy lődörgő, számozatlan magánfogatot.

- Parancsoljanak, Nagyságos Uraim! - mondotta a kocsis, egy fiatal, rokonszenves parasztkölök, aki rögtön szavai után kémszemlét is tartott: magasan fenn a fekete skatulya fölött, mintha felhők után szimatolna.

- Mi mind a ketten méltóságosak vagyunk, - kiáltottam reá, amire szegény kölök meghökkenve nézett reánk. (Nyilván attól félt, hogy gazdája kasztjához tartozunk s elmondunk annak mindent.)

- Van revolvered? - mordult ugyanekkor reám Pötykös Albert a kocsilámpa fényében. (Ő kutyába se vette a kocsist.) - No van, vagy nincs? - erőszakoskodott.

- Van!

- Akkor ide vele! - kiáltotta. Átadtam néki a fegyvert.

- Úgy ni! - És most mehetünk, kérem. - S ezzel valami budai címet vetve oda a fiúnak, beszállott. Én is utánamásztam nyomban.

- Mi az Istennyilát akarsz, édes Bercikém? - uszítottam. - Te marha! - röhögtem egyenesen bele a szemei közé.

De ne adj Isten, - egy szót sem lehetett most már kicsiholni belőle. - Hátradőlt az ülésen s lehúnyta szemeit. Kényelmesen, urasan, ellankadva adta át magát a gummirádler kék párnáinak és himbálózásának. Ami pedig engem illet: - lassan-lassan kezdtem egészen tisztába jönni azzal, hogy mi is a szándékom vele?

Sebesen repültünk egy budai utca felé.

Visszahúzódtam, - elkülönítettem magam tőle. Egészen a sarokba fészkeltem be magam és jól beburkolózva bundámba, tünődtem. A hópelyhek gingallódzó, esetlen tánca gyönyörködtetett s hogy mint kavarja őket az enyhe szél. Alig vártam, hogy mikor érünk megint lámpa alá. Némely pillanatban olyanok voltak, mint a megzavarodott iskolásgyerekek, - tolongani kezdtek s fölfelé röpültek.

- Te, hallod! - szóltam oda Pötykösnek röviddel, mielőtt kiszálltunk volna. - Ki tudja, hol járt a lelke, - mert nagyon szelíd hangon, kedvesen felelt. Nyilván az érzelmek tüzében puhították szegény lelkét valahol.

- Parancsolj, édes Lajoskám, - mondotta.

- Lőjj agyon engem, édes régi Barátom, - súgtam oda neki. - Tedd meg nekem, Fiam, - könyörögtem. - Nézd, sokat beszélhetnék, - de nem érdemes... Fáradt vagyok én már ahhoz is...

S itt elhallgattam. - Ő pedig nem rögtön felelt. Kérésemet mérlegelni látszott.

- Legalább négy év zárt intézetben akkor... - tünődött.

- Hát nem jobb Neked? nem jobb Neked? - esengtem. - Hiszen különben is gondoskodni akarok Rólad, - suttogtam.

- Jó, - mondotta ki végül. - Majd szólj mégegyszer, - mert az ilyesmit legalább is kétszer kell mondani... hogy csakugyan akarod-e? - tette hozzá nagy pontossággal, minden szavának külön nyomatékot adva.

*

Ami pedig ezekután velem történt, arra csak homályosan emlékszem vissza, - illetve, talán nem is óhajtok nagyon emlékezni. Ahova vitt, ott tovább ittam s bocsássanak meg, jobb nekem, ha azzal áltatom magam, hogy túlságosan is részeg voltam már.

Némi lépcsőkön és folyosókon való kanyargások után egy vörös, virág-mintás selyemmel tapétázott teremben találtuk magunkat, ahol egészen meztelen nők táncoltak egy igazán kitünő zenekar zenéjére. A pódium valami hosszúszálú, bársonyos anyaggal volt borítva, amelynek színe oly üde volt, mint a tavaszi réteké... - Általában: üdeséget és tisztaságot lehelt minden, ami itt volt.

S különösen a lányok! - Ezek a csodálatos, fiatal istenteremtései, - ezek annyira meghatottak azonnal, hogy könny szökött a szemeimbe.

- Kutya-kutyánszki, ez aztán a hely! - mi? - sandított Pötykös felém s azonnal meg is esküdött reá, hogy ezek egytől-egyik maturált kisasszonyok.

Szemmel láthatólag büszke volt e pompás établissement-re s erre valóban oka is volt. Ily fényesen s amellett ízlésesen berendezett helyet nem is láttam eddig. (Valamelyik előkelő londoni klub étterméhez hasonlított, - hogy melyikre, már nem emlékezem.)

A vörös tapétákon ugyancsak vörös, de halványabb rózsák voltak beégetve s egyik hatalmas falfelületet a másiktól vékonyan kelelt, alabástromra emlékeztető oszlop-reliefek választották el, kapitéljeiken egy-egy amorettel. A hatalmas csillár szélein kitárt szárnyakkal bronzmadarak csőrükben vitték a tüzet: egy-egy ízzó, vakító parazsat... belül viszont a csillár mélyebb erdejében papok és bohócok hajigálták egymást üszökkel. - Egy óriási, galambszín, keleti szőnyeg borította be az egész termet.

S mindezek felett, mintegy felettünk libegőn: az illatosított, nehéz atmoszférában vékony zene lengett s tűnt el azonnal, foszlott szét valahol...

Ott állottam egy saroknak dőlve. S amint felvetettem a fejem: valami tükörből ferde, hitetlen mosolyt láttam arcomon. Mintha mindezek valóságában mindaddig nem tudnék bízni, míg meg nem markolom, vagy belé nem harapok. (A stájer rétek nyugalmas szépsége szokott ilyen kielégíthetetlen vágyat kelteni bennem.)

Aztán leültem valahol. Nem akartam feltűnést kelteni vele, amiért ott ácsorgok, - már maga az is elég kellemetlen volt eddig, hogy nem vagyok frakkban.

Leültem tehát. S boldog nyugalom áramlott ereimben. - Ki akarok áradni! - éreztem. Úgy éreztem, hogy eddig kivágott fa voltam s most élőfává lettem hirtelenül. - A lányok gyönyörűek voltak.

- Gyönyörűek! - sugtam oda barátomnak.

- Minden gépet kétféle formában lehet megcsinálni: férfi- és nő-alakban, - ez a principium a földön! - súgta vissza Pötykös Albert.

A táncoló leányok virágokat dobáltak a nézők közé. S oly fájdalmas, fáradt karcsúsággal nyújtóztak felénk, mint akik folyton csak arra gondolnak, hogy meg kell halniok. Ebben az exaltációban szűnni nem akaró sajgást éreztem én.

Jól emlékszem továbbá a zenészek komoly, pápaszemes arcára is... (idős urak voltak valamennyien)... s kitűnő hangszereikre. A cselló és hegedűk gyönyörű sárga színére, valamint a zongora csodálatos feketeségére ma is jól emlékezem.

Ott ültem s édesen, lágyan hömpölygött bennem a dal, - áradt, átáramlott rajtam s némely pillanatban végkép elborított. - Mintha megrendült volna bennem a lélek s ki akarna lépni belőlem... s ez jól esett!

- Most éred el érettséged teljét. Igen, - ez az a perc! - éreztem.

Mivoltom legmélyebb gyengédsége, amely már oly rég halott álmát aludta bennem s gyermekkorom óta, mint az átok, mint egy kemény kődarab nyomta lelkem, - az most lassan szállni kezdett bennem felfelé... - Oly gyenge voltam s oly érzékeny, mint a lábbadozó, aki édesanyja ölébe hajtja fejét, kinn, a napsütött verandán.

- Óh ifjúság! óh soha vissza nem térő ifjúság! - sóvárogtam a végtelen felé. S ha legalább füstkarikákat eregethettem volna magamból, ahogy eddig mindig, a vágy nehéz pillanataiban.

S nem törődvén vele, hogy könnyeim végigfolynak arcomon, - álmodozva hajtottam oldalt a fejem s két újjam között könnyedén, fínoman egy szál virágot ingattam a zene ritmusában.

*

Szünetben a szomszédos teremben üldögéltünk. Ez nem volt oly díszes. Az volt a benyomásom, hogy itt a berendezkedés félbemaradt: a vállalkozónak nem volt már elég pénze, hogy befejezze nagyszerű művét.

A falak ugyan itt is selyemszövettel voltak borítva, - jegesen fénylő, feszes, szürke selyemmel, - ezeken azonban olajfestmények helyett mindössze néhány rézkarc szerénykedett vékony keretekben. S ez a szerénység megnyugtatott. Az ember otthonosan, bágyadtan elüldögélt itt.

Székeken és pamlagokon elszórva folyóiratok hevertek: többnyire szakirányú, német holmi a meztelenségről. Ezek között azonban a Nyugat is, amely tudvalevően akkor még tilos gyümölcs volt a polgári házaknál.

Az egyik sarokban medence, aranyhalakkal, - a másikban egy üvegszekrény, amelyben kitömött kolibrik voltak láthatók. Hosszú csőrüket sarkantyúvirágok kelyhébe mártották.

A táncosnők libbenő selymekbe öltözötten surrantak el közöttünk s így, civilben és közelről, bizony, már nem voltak sem oly vonzók, sem oly üdék... (Úgy tetszett, hogy a gyönyör bizonytalan árnyékai mozdultak meg ifjú arcukon.) Valahol eltüntek aztán. - Egyikük-másikuk mégis letelepedett közöttünk. Libbenő szárnyait bevonta s leült egy asztalhoz. E helyeken pezsgős-dugó pattant nemsokára.

- Szervusz! - susogták oda a hölgyek Pötykösnek fogaik között, vagy éppen csak a szemeikkel intettek neki, elmenőben. Úgy látszik, ő benfentes volt itt. Néhány apró képe is ott függött a büffé mellett, - s mikor ezt megtudtam, nyomban felállottam és megnéztem azokat. Brilliáns kis munkák voltak.

Visszajövet aztán egy különös fickóra lettem figyelmessé.

- A mixer, a mixer! - kiáltották mások is felélénkülve.

A mixer ott állott a büffé előtt, benn a teljes fényben s boszorkányos ügyességgel dolgozott, - valóban úgy, mint egy virtuóz. Egy hosszú üveghengert tartott kezében s azt forgatta, rázta s egyszerre annyiféle mozdulattal, hogy lehetetlen volt megállapítanom, hogy is csinálja? - Felsőkarjának izmai ütemesen rángatództak, közben alsókarja le-fel hajladozott s ugyanakkor még az újjai is doboltak. - Gyönyörködni kezdtem benne.

- Ez aztán az ördög! - mondottam Pötykösnek és nevettem. - Hát megér ennyit egy cocktail?

Pötykös kicsinylése jeléül lehúnyta lassú szemhéjjait.

Pedig már mások is nevetni kezdtek rajta, nemcsak én.

Időközben ugyanis, mint egy sivatagi táncos, még meg is penderült az itallal. Vad iramban perdült meg vele körbe-körbe, - a meggyőződés szinte dühös kifejezésével arcán, mit sem törődve publikumával. Végül még egyszer összerázta az italt, majd azt a világosság felé tartva így szólt:

- A good drink! - mondá egykedvűen - s máris betöltött. Asztaltól-asztalhoz lépett ezután, pillantására sem méltatva senkit s anélkül, hogy megkérdezné, csakugyan parancsol-e valaki kotyvalékából?

Kiderült azonban, hogy erre valóban nem is volt semmi szükség. Már magára a szines ital látványára is csillogóbbak lettek a szemek körös-körül s az eddigi kellemes zümmögés is felhágott mind magasabbra...

- No lám, ez a gaz mixer! - nevettem oda Pötykös felé.

- Ha te azt tudná, amit ő, - akkor neked is négy házad lehetne, - válaszolá Pötykös.

- Négy háza van? - álmélkodtam s még jobban szemügyre vettem ezt a háztulajdonost.

Frakkos, negyven-negyvenöt év körüli úr volt, valóban ördögi koponyával. Akár egy bot végén a kerek bunkó: olyan volt ez a fej. - Haja is persze kopaszra volt nyírva, mint a jó verekedőké általában.

Himlőhelyes arcán elszánt, gonosz nyugalom ült. Ő minden egyéb mondanivalóját megtartotta magának, azonkívül, hogy betöltött nekünk. Nem is arc, rút, torzító álarc volt az övé. S e mögül sütött elő két, forró szeme: semmire sem irányuló tűzzel.

Gyorsan megfordultam székemen megkérdeztem barátomtól, nem tud-e még valamit erről az emberről?

- Azt mondják, buddhista, - felelte Pötykös lomhán.

Ezen aztán hosszan kacagtam s bele egyenesen a mixer szemei közé. S tenyeremmel lefogtam poharamat.

- Mi sokat akarunk inni, Uram, - többet! - mondottam néki algolul.

- Indeed? - kérdezte ő gunyosan s máris tapsolt valakinek. Nemsokára tehát egy hatalmas vödör állott előttünk, teli italokkal.

Metszett kristály-poharakból ittunk.

És rengeteget ittunk. Magam részéről kitűnően birom az italt s mégis bámultam Pötyköst, hogy nem kezd el tombolni... Hiszen majdnem öt üveggel eresztett itt le magába rövid néhány óra alatt. Csak a szemei lettek ólmosabb fényűek, kisebbek... s az arca kezdett el egyre jobban szürkülni s már-már a halottakéhoz hasonlítani, - annyi volt az egész.

Ittam és szomorú voltam.

- Teremts egy másik világot! - könyörögtem Istenhez.

- Nem, nem teremtek egy másik világot, - véltem feleletét hallani.

*

A disznóság azonban csak ezután következett.

Éjfélután három órakor a büffében új belépti-jegyeket kellett váltanunk, mert ekkor új szám vette kezdetét. - Bevonultunk tehát újra a vörös-terembe.

Újra meztelen-tánc, csakhogy egy kis változattal. Most már az egyes urak is, - nyilván a provocateur-ök, most már ezek is beállottak a táncolók közé, miután frakkjaikat és minden egyebüket különböző kabinetekben levetették.

A komoly zenész-bácsik is mind eltüntek s helyettük a zongorához egy vörös nő ült le, - vörös és hatalmas, mint egy paripa.

Tomboló macsics és kánkán következett, - majd minden egyéb.

- No lám!

- No lám, mi minden van ezen a világon, - mihelyt az ember leteszi szemellenzőit! - nevettem én. S megpróbáltam valahogy megnyugtatni magam, de nem sikerült.

Nyitott szájjal, ámulva, hitetlenül néztem őket. Újra szétszakadtam ezer darabra - s teljesen! - forró, tüzes és tüskés darabokra s nem találtam e világ értelmét semmiben. A lelkem pedig visszahúzódott bennem: olyan volt mellemben megint, mint egy konok, gömbölyű kis kavics.

Talán Bernardus atya, e derék, ostoba német, - talán ő érezte így magát egykor, mikor a pápa parancsára először jelent meg új párok nászéjszakáin.

Settenkedő, alattomos csend volt itt eleinte, - a forró készülődésé s csak a zongora kattogott engesztelhetetlenül... míg valaki énekelni nem kezdett valami sarokban.

S attól fogva ez a pompás, finom terem egyetlen, óriási, üvöltő torokká vált a szemeim előtt. - Órákig tarthatott ez a bénító vonítás.

Sej, haj daganat

Össze...om magamat! - rikoltotta az óriási torok. - S mintha mind megőrült volna: az iménti gavallérok mind komisz, paraszt-nótákban lelték örömüket. - Az egyik rákezdte például:

Ez az utca, Ráth-György-utca,
Ráth-György-kővel van kirakva.
Hogyha végigmenek rajta...
(Sej, haj!)
Citorál a csizmám sarka.
(Ezzel szemben!:)
De én olyat nem teszek.
Hazamenek, lefekszek.
Kialuszom magamat.
Sej, haj! - -
Szép csendesen.

Hahota csapott fel rá a sarkokból s a pódiumról. A vörös nő pedig a zongora mellett, mintha patákkal rugdosná a billentyüket.

Három rövid szivart veszek,
Ha elszívom, hosszú leszek...

Sej- ha-a- a-j! - kurjantott fel valaki s e kurjantás olyan hosszú volt, mintha soha nem hallott kínoktól maga a lélek üvöltene.

Én ott ültem, látszatra nagyon nyugodtan, mint a fínomízlésű szemlélők, akik éppen csak látni jöttek ilyet is. Tovább ittam és szivaroztam.

S ha talán filozófiai beszélgetést folytathattam volna, - nem is történt volna semmi, - ahogy eddig sem volt baj soha, bárhogy tombolt is a világ körülöttem.

De én egyedül voltam: a lélek el volt hagyatva, rá volt bízva saját magára, hogy igazodjék el, ha bír...

Mellettem épp akkor egy meztelen kis pincérlány állt. Afféle szegény proletár-lány meztelenül is. Szerény, jószívű teremtés lehetett, aki eddig azzal mulattatta magát, hogy valahányszor egy-egy pezsgős-dugó durrant: ő is pattintott egyet, - újjacskáját a szájába dugva. S nevetett ezen.

Alig néhány perc múlva azonban, hogy így mellettem állt, tűnődve, elmerülve, ez a lányka is színi kezdte a fogát s elszaladt hirtelen. A vonítás ugyanis még sűrübb és vastagabb lett, még lélekmerevítőbb.

- Mi a mártírum? - kérdeztem én magamtól ekkor. Nevetni mindig... S itt ülni, ülni, folyton csak ülni! - bólogattam. - - S ittam tovább.

Egy pillanat múlva azonban már úgy éreztem, hogy még egy kortyot! - és megőrülök tőle. - Nem, nem tovább! - határoztam ekkor s felálltam.

De már elkéstem ezzel is. Mert benső tombolás remegtette meg minden idegemet e pillanatban. Előreléptem tehát kisasztalomig s azzal a határozott érzéssel, hogy a halálos ugrás perce elkövetkezett. Didergő újjaimmal az asztal síkos széleit tapogattam.

- Ez itt a szakadék széle! - mormoltam magam elé lehúnyt szemekkel.

- - - De még mindig vártam... valamire talán, ami megmentene... - Várj még egy kicsit! - tanácsoltam saját magamnak.

Szerencsémre revolver dörrent ekkor a hátam mögött s utána mindjárt még egy csattanás is hallatszott. De kedves, apró csörömpölés is hallatszott a dörejek mélyén... Velem szemben a mennyezetig érő tükör pedig, mint a jégeső, omlott alá. - Kürtharsogás felelt a tűznek.

Hatalmas és egyöntetű: hogy volt! - felelt reá a tombolás sarkaiból.

- Szodoma és Gomorrha, csakugyan!- mormoltam én magam elé, - majd szédelegve, lassan hátrafordúltam.

- Pötykös Albert ott röhögött mögöttem. Ki volt vörösödve. Meg se moccant, csak egyre nézett, míg aztán felemelte rám revolverét.

- Mi ez? Figyelmeztetés? - kérdeztem tőle nevetve.

- Elfelejtetted? - meredt rám.

- No nem, no nem! - most már ne lőjj agyon engem, Pajtás, - feleltem én neki szomorúan.

*

Hogy ezekután mégis, mi volt az oka, hogy teljesen megbolondultam, nem tudom biztosan. Gyanítom azonban, hogy a később újra kibúrjánzó néger zenéknek szűnni nem akaró, folytatólagos ritmusa.

Ez a zene lassú... gyilok villan benne, - gyilkos szemek s amellett oly ártatlanságot lehellő mégis, mint az amerikai kereskedő-házak szűz gyakornokai... Ez a zene bőg az asszony után s amellett: egy gyermek sóvárgását sóhajtja világgá az anyai nő, - az eszmény iránt.

Hogy, hogy történt, mondom, nem tudom. Tény az, hogy egy pillanatban valamely boxban letéptem magamról ruháimat s rohantam a táncolók közé. Úgy táncoltam, mintha már nem is volna lelkem, s bizonyára mindazt végbevittem, amit a magárahagyott test végbevinni szokott. - Szomorúan írom e sorokat.

Még arra is emlékszem, hogy egy szőke lányka ügyetlen topogással teát hozott nekem később...

- Én, ha férfit látok, meg vagyok kövűlve, - mondotta a kislány. - Ezt nem jól értettem, - hiszen lát ő férfit épp eleget... - Vagy merő szorongás ez az egész élet? - tűnődtem el felette is.

S talán épp ezért, magam mellé ültettem őt, - becéztem egy ideig, majd így szóltam hozzá:

- Ne vegyen rólam példát, Kisasszony - és ne legyen soha, soha olyan szomorú, mint én... mondottam neki.

- Ne vétkezzék Isten ellen, ne vétkezzék a szomorúsággal, - mondottam neki. És mosolyogtam.

A lányka fölém hajolt s anyai érzése minden gyengédségével vígasztalt. Ő símogatott engem és én őt. Az arca porcellán-fehér volt, és végtelen síma...

- Ez a jóság, Kisasszony, - magyaráztam neki. S erre tanított minket a mi jó Urunk: Jézus Krisztus! - Mert hiába símogatnám én a saját arcomat, - vagy Ön saját arcát... Két jó lélek egymást símogatja... - megért Ön engem? - esdekeltem hozzá. - Mosolygott. Enyhén és szelíden, mint a rózsák.

Később fellázadtam ismét. Megfogtam a kezét és hosszan néztem a szemébe:

- Mondja csak, - ama bizonyos legfőbb irgalom, amely által vagyunk... mit gondol, mi köze lehet annak a mi jóságunkhoz, vagy gonoszságunkhoz? - Hiszen visszájára fordul itt úgyis minden!... - kiáltottam. De ő nem értett. Hitetlenül bámult reám.

- És mi volna még akkor, ha úgy lenne minden, ahogy mi akarjuk, - fenyegettem. - Csend lett.

- Hát mi volna? - kérdezte végre a maturált kisasszony.

*

Az álom! Hogy csodálkoztam felette mindig. S különösen ébredés után, mikor még zsong a lélek s egy ismeretlen, egész világtól, amelyet otthagyott. Oly tartalmas én soha nem vagyok, mint álmaim után, sem oly élményektől és viszontagságoktól terhes... Néha órákig elbíbelődöm, míg utána elrendezem magamban életemet s elcsitítom a zajt, amely nem akar elülni semmikép.

Valami kabinetben aludtam is néhány órát: ez az álom azonban olyan volt, mint a halál.

Mikor végre felébredtem, nagyon csodálkoztam magamon. Nékem ugyanis az volt a határozott emlékem, hogy Pötykös Albert agyonlőtt engem s hogy én már nem élek. És ez nem volt rossz emlék.

Nagyokat nyújtózkodtam s kedvetlenül cihelődtem. Szuszogva fásliztam körül sérült lábamat, azzal a mély meggyőződéssel, hogy jobb volna, ha nem volnának lábaim, legalább nem is vihetnének sehová...

S úgy néztem szét magam körül, mint az olyan ember, aki valaha sokat szenvedett szenvedélyeitől.

A holmimat csak nehezen tudtam összeszedni. A pénzem például nem volt sehol. Eltünt szép, lila, aranyveretes antiloptárcámmal, feleségem múlt újévi ajándékával együtt. A bundámat se tudtam meglelni, sem a cilinderemet. Ide-oda szaladgáltam, meglehetős zavarban. Kérdezősködni ugyanis nem igen lehetett, mert a házban még minden aludt. Illetve: akik fennjártak, vadonatúj, friss pofák voltak mind s a szorgalom kárörvendő pillantásaival feleltek nyugtalanságomra, ki nem mondott kérdéseimre.

Végre azonban sok húza-vona után, kiderült minden. Megtaláltam Pötykös zöldes őszi-kabátját a díványon: úgy látszik, azon aludtam. Egyik zsebében levél volt. Itt közlöm:

“Mindent kifizettem. A bundád zsebében találtam egy hálóinget, meg egy fogkefét. Figyelmeztetlek, hogy bajom nekem nem lehet ebből. Voltam már zárt intézetben is. Berci."

Keserűen mosolyogtam.

- Csak nem svihák ez az ember? - hogy csakis az volna és semmi más? - tünődtem. S ekkor hirtelen nagy ijedtség nyilallott belém.

- No lám! Hiszen ez bátran agyon is lőhetett volna engem, ha nagyon megkérem erre! - jutott eszembe. Ha egyszer elmebajos és tehet amit akar...

- Ami viszont nyilván Isten újja! - nyilván azt jelenti, hogy tehát a halál torkából íme: még egyszer kiszabadultunk valahogy...

- Nem lennénk tehát vidámak akkor? És mért ne? - És mi volna akkor? - ha vidámak volnánk? Vagy mire mentem én ezzel az örökös bánkódással? - S ez a gondolatmenet egészen felvillanyozott.

S ezzel magamrakanyarítván a zöldesszín köpenyt, fütyürészni kezdtem, - annál is inkább, miután cilinderemet is, - harmónikává lapítva, de szintén megtaláltam, egy szék alatt...

- Rendben van! Gyerünk! - adtam ki a jelszót, s még egyszer szemlét tartva mindenek felett... s cilinderem vidám suhogtatása közben, hajadonfővel kiléptem a fagyba.

- Quid nunc? - kérdeztem hangosan kedvenc latin nyelvemen?

- “Currite ducentes subtegmina, currite fusi!" [*] - szavaltam válaszképen egy régi csirkefogó kedves szavait. S újból fütyürésztem.

Odakinn havazott. Olyféle, délideji, havas szürkület derengett a város felett, amelyben illuziótlan valóságában lép az ember szemei elé minden, ami van... A járókelők nagyokat toppantottak a hóban s hirtelen toppantak elém...

Nehéz igás állatok bútoroskocsit vontattak.

- Hurcolkodás! - még az is? - nevettem. És sokáig néztem őket.

A kerék csikorgott a nehéz teher alatt. A kocsisok, jobb hijján, ordítoztak s a nehéz, gőzölgő állatok mégse bírták tovább. Megálltak a hóban. Az egyik hatalmas táltos a lánchoz dörzsölte borzas, fiatal fejét. A láncon át tajtékos, sárga hab ereszkedett alá.

Födetlen fejem eközben teli lett hóval. S ez hűsített.

- No nem! Hogy ott maradnék, - arról szó sincs! - csóváltam a fejem. - Ebből elég egy életre!

- Munkám ugyan nincs, miután azt a bizonyos erkölcstant sem fogom én már megírni...! - Ott viszont mégse tartok, hogy visszakéreződném szépen, alázatosan és megtörve... S már egyszerűen azért sem, - egész egyszerűen! - és teljes világossággal azért nem, mert egy fülledt és fűtött kazánban én nem akarok élni tovább! - akkor már inkább akármi mást! És mindörökre!

Eképen fogadkoztam, otthagyva kocsisokat lovastul s mentem egyenesen haza, - hogy tudtára adjam mindezt. Elhatároztam továbbá, hogy ha sírni fog, abban a szent pillanatban pofonütöm. Először és utóljára, - s azzal máris fordulok kifelé az ajtón.

Mert: hogy terebélyes lesz és sértődött, - az csak természetes. Sértődött lesz és néma. Nem fog kérdezni semmit. Terebélyes lesz, sértődött és méltóságteljes! - ismételgettem magamban nagy élvezettel. Hát nem? - hát nem tud az ember már mindent előre annyi év után? - állottam meg, hogy egy kicsit kacagjak.

Velem szemben egy pincéből éppen zsemléket hordtak fel nagy kosarakban. Nyilván kávéházakba vitték szét a csendes délutáni kávéhoz. Pompás friss sütemény volt, ropogós és illatos, - vettem is magamnak azonnal néhányat megmaradt aprópénzemből. - A pék-kemence torka nagy izzással sugárzott felém, mikor behajoltam a pinceajtón.

A zsemléket óriási mohósággal és jókedvvel még ott az utcán elfogyasztottam. (A forró kenyeret gyerekkorom óta szeretem.)

Budai villánk kapuja előtt pedig mégegyszer megálltam, hogy jól, alaposan szemügyre vegyek mindent.

- Ez volna hát a mi kis fészkünk, - amit oly gonddal rendeztünk be magunknak, - nemde? - tünődtem.

Aztán becsengettem a kapun. (Kulcsaim ugyanis a bundám zsebében maradtak.)

- Kezét csókolom! - köszönt az öreg kertész, ügyet sem vetve külsőmre. Természetesnek találta, hogy, ha egyszer én vagyok az, akkor én vagyok az. - A hűbérrendszer helyes rendszer! - bólogattam.

Zöldesszín kabátomat ezek után szántszándékkal nem is vetettem le az előszobában, - kiváncsi lévén, kire milyen hatást tesz majd? - Sőt: jól összehúztam azt magamon... Cilinderemet pedig felcsaptam a fejemre s újból fütyürészni kezdtem.

Az asszonyok! - persze, hogy ők! Olyanok voltak most is, mint mindenkor e világon. A dada, a két szobalány, - ahány nőszemély csak volt a házban, - az mind előbukkant látásomra. Nyilván, mint a futótűz terjedt el a híre, hogy itt vagyok, - előkerültem, - íme! Az egyiknek fejét a mosókonyha ablakában láttam, a másikét valami ajtóból. A kisasszony pedig gyermekeimet gyorsan dugdosta el előlem, nehogy így meglássanak valahogy, - az Istenért.

Az ijedtségnek olyan mohó szemérmetlenségével tette ezt, hogy majdnem rákiáltottam. - Hát a feleség hol van? - fordultam meg a szobák ajtajában.

Miután a nappali szobákban nem volt sehol, - egyenesen benyitottam a hálóba. S nem is kopogtattam.

- Már ebéd után van? - kérdeztem azonnal s lassan megemeltem cilinderemet.

Feleségem sötét ruhában ott ült a szófán és láthatólag semmit sem csinált. Mikor beléptem, lassú pilláit azonnal rámemelte s szemeit attól fogva minden kifejezés nélkül ott legeltette rajtam. Furcsa pillantás volt! Mint a nap, amely mindenre rásüt, de semmiről se vesz tudomást, - mint a tükör, amely nem szól semmit hozzád, csak mutat téged magadnak. - Ha nem lettem volna már úgyis teljesen józan, e szemektől bizonyára kijózanodtam volna.

- Jöjjön sétálni! - mondottam néki hidegen. - Beszélni akarok Magával.

Nem ellenkezett, nem beszélt, - azonnal a szekrényéhez lépett, kivett onnan egy felöltőt.

- Melegebbet vegyen, - figyelmeztettem, - mert kutyahideg van...

Egy másik kabátot vett tehát, - megint szó nélkül s annak minden jele nélkül, hogy rólam is gondoskodni akarna. Hagyott engem gyenge, zöld kabátomban ott ácsorogni, - pillantására sem méltatva, sem azt, sem cilinderemet.

- Ez már csakugyan figyelemreméltó valami! - gondoltam én ekkor. - És mégsincs kegyelem, - de nem ám! - Nincs kegyelem, - nagyon sajnálom, Asszonyom!

Ő azonban nem is úgy nézett ki, mint aki kegyelemért esdene. Közönyösnek, mondhatni fölényesnek látszott. Mint, aki túl van életen és halálon.

Figyelmes, majdnem gondos pillantást vetett mindenre, ami mellett elhaladtunk s anélkül, hogy szemeivel csak egyszer is pislogott volna. Ami viszont roppant idegessé tett.

- Fáradtak a szemei? - vagy mi? - kérdeztem tőle.

- Nem! - felelte kurtán.

Biztosan keveset aludt és sokat sírt, - magyaráztam meg magamnak a furcsaságot. S e szóval ez a dolog is el volt intézve. Ez is, a többi is, mindörökre! - így éreztem.

A szívem jéghideg volt. S hogy kimentünk a hóba: a belső és külső fagytól dideregni kezdtem. Nem igen tudtam szólani.

Ő sem szólt semmit, - szótlanul mentünk tehát.

- Hogy van? - nyögtem ki végre.

- Hogy volnék? - adta vissza a kérdést, merőben szenvtelenül.

- Hát az édes gyermekek? - próbáltam gúnyolódni.

- Képzelheti, - felelte minden ingerültség nélkül. - Mi mindig vigyázni fogunk rájuk, - tette hozzá már lankadtabban.

- Ohó! - mi ez? - búcsúztatás? - horkantam fel magamban.

Egy nagy autó száguldott el épp akkor mellettünk, egy nagy vörös automobil. Erre felkapta fejét s mintha ez a nagy sebesség még több bátorságra serkentené.

- Hol volt eddig? - kérdezte.

- Rudi nem mondta magának?

- Nem beszéltem Rudival.

- Pedig én a lelkére kötöttem a fickónak, hogy keresse fel Magát, - mondottam a csendben.

Nem, hogy a Rudi nem izent neki semmit.

- Úgy?!

Erre mind a ketten hallgattunk megint. Nyugodtan, lassan tapostuk a havat, - a kifáradt szívek puha és óvatos nyugalmával.

- Akkor tehát biztosan kerestetett a rendőrségen is - gúnyolódtam.

Nem felelt. Erre lehajoltam kalapja alá, hogy megnézzem, mi rejlik e nagy nyugalom mögött?

S ime: a szemei teli voltak könnyel.

A furcsa érzések egész áradata zuhant akkor reám, ebben a furcsa pillanatban. - De minderről nem számolok már be. Csak annyit erről: hogy a szorongás elviselhetetlenné nőtt meg bennem s hogy e világ összes szorongói felett sírni tudtam volna.

- Szorongó! - az vagy te is és semmi más! - gondoltam magamban.

S még annyit erről: hogy nagy nyomorúság, - a jóvátehetetlen végzetes nyomora fojtogatott. - Oh, - hiszen hányszor kell az embernek meghalnia, míg csakugyan meghal végre!

- Bécsben voltam, a büntetőjogi kongresszuson, - nem tudta? - kérdeztem tőle.

- Kár, hogy nem értesített, - válaszolta feleségem azonnal. - Aztán megállt.

- Ha még egyéb mondanivalója is van számomra, - kérem, mondja el, - mert én nagyon fázom... - esengett. - Beteg vagyok! - tette hozzá.

- Nem, nem, - nincs semmi mondanivalóm, Fiam, - feleltem én és lehajtottam a fejem. - Menjünk szépen haza, ha fázik... - s ezzel indultunk visszafelé, - a mi kis otthonunk felé.

Rövid kis út volt - s nem történt azon semmi a világon. De ami ezek után történt, az sem igen érdekes már. - Nem is mondom el, mert szégyenleném.

Megöregedtem.

(Vége.)

 

[*] Fussatok és a fonált fonjátok, fussatok orsók.