Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 4. szám · / · Irodalmi figyelő

Braun Róbert: Boston és Upton Sinclair [+]

Mintegy húsz éve annak, hogy megismerkedtem Bostonnal és Upton Sinclairrel. Nem a fönti regényt értem, hanem Boston városát és Upton Sinclair-t személyesen. Amikor Amerikába utaztam, elkerültem New Yorkot, amelyről tudtam, hogy nem karakterisztikus Amerikára nézve és először New England-del akartam megismerkedni. Bostonból egy hét után a tiszta puritán nyugati Massachusetts egy kis városkájába mentem, ott voltam hat hétig, azután pedig a Harvard Egyetemen töltöttem egy szemesztert. A Harvard Egyetem Cambridge-ben van. Cambridge pedig úgy összenőtt Bostonnal, mint Ujpest Budapesttel. Hónapokig éltem tehát Bostonban, vagy legalább is Boston árnyékában. Az egyetemen legszorgalmasabban Prof. W. B. Munro előadásait hallgattam a városi kormányzásról, továbbá Nathaniel Mattews volt bostoni polgármester előadásait ugyanerről a tárgyról. Akkor ez volt a legvitatottabb kérdés Amerikában. Akkor állt tetőpontján a harc a városi korrupció ellen, illetve akkor kezdődött a legkülönfélébb reformok áradata, amelyek néhány év alatt igen lényegesen csökkentették a visszaéléseket.

De az amerikai gyakorlati emberek nem vették túlságosan tragikusan a városi korrupciót. Egy üzletember ilyesmiket mondott nekem:

- Lopnak? Hát persze hogy lopnak, mert nálunk még van mit lopni. Európában már nincs, mert ott a lopás intézményesitve van dinasztiák és születési arisztokráciák számára.

Upton Sinclair-rel véletlenül ismerkedtem meg 1910 február vége felé, egy kis george-ista telep, Fairhope közelében, a Mexikói-öböl mellett. Nagyon elzárkózva élt, nyilván valami könyvön dolgozhatott és alighanem régóta nem volt alkalma beszélgetni, mert nagyon közlékeny volt. Legalább másfél óra hosszat beszélt. Amikor a Jungle-re tereltem a beszédet, amely könyvével mérhetetlen károkat okozott a chicagói húsgyáraknak, megjegyezte:

- Igen, az emberek szivét vettem célba és gyomron találtam őket.

Látszólag nehéz két ellentétesebb dolgot elképzelni, mint Sinclair-t és Bostont. Bostont túlzás nélkül lehet a konzervativizmus fellegvárának tekinteni Amerikában. A lakosság három egymástól teljesen különálló rétegből áll. A legrégibb a puritán réteg, a presbiteriánus első telepesek utódai, akik a Mayflower-en érkeztek és akik Massachusetts államot alapitották. A következő réteg a XIX. század negyvenes éveiben érkező ir katolikus bevándorlók. És végül a XIX. század vége felé indult meg a Dél- és Kelet-Európából jövő bevándorlók áradata, olaszok, görögök, szírek, zsidók, lengyelek. A városi közigazgatás az irek kezében van, akik érzelmileg teljesen amerikanizálódtak és a neofiták túlbuzgóságának minden jelét magukon viselik. De ezzel távolról sem sikerült a társadalmi egyenjogúságot elnyerniök a puritán kékvérűekkel. A puritán bostoni lapok kedvelt közleménye a családfák és minden ezekre vonatkozó genealógiai apróság. Az arisztokrata családok exkluzivitása nem marad mögötte egy európai arisztokráciának sem. Sinclair idézi azt az ismert bostoni mondást, hogy a Lowell-ek csak a Cabot-okkal beszélnek, a Cabot-ok pedig csak az úristennel. Persze csak az igazi Lowell-ekről és Cabot-okról van szó, mert vannak «ál» Lowellek és «ál» Cabot-ok is, akik nem tudják családfáikat a Mayflower utasaiig fölvinni és lehet, hogy őseik mint steerage (fedélzetközi) utasok érkeztek a Cunard valamelyik gőzösén. Az ellentétet eléggé mutatja, hogy mint Sinclair említi, Fuller-re, Massachusetts állam kormányzójára nézve, aki oly nagy és végzetes szerepet vitt a Sinclair regényének tárgyát tevő Sacco és Vanzetti-pörben, nagy társadalmi hátrány az, hogy katolikus felesége van. A puritánok gazdasági hatalmának alapja a bankok és a tőlük függő gyáripari vállalatok. Ha a lakosság fejszámát vesszük alapul, Boston ma is a leggazdagabb város Amerikában. A bostoni tőke természetesen már régóta vesz részt - és pedig nem ritkán vezető pozicióban - tengerentúli és európai pénzügyi vállalkozásokban.

Amikor Amerikáról van szó, Európában mindig az «új ország» fogalma kapcsolódik hozzá. Ez sok tekintetben megtévesztő. Az amerikai kultúra nem új, hanem tulajdonképpen nem más, mint új talajba átültetett angol kultúra. Még korát tekintve sem olyan új ez a kultúra. A Harvard Egyetem alapítási éve 1637, tehát európai mérték szerint is igen régi főiskola. És ez az egyetem távolról sem volt eredetileg valami demokratikus intézmény. A XIX. század elejéig az egyetemi almanach a hallgatók névsorát nem ábécérendben közölte, hanem a szülők társadalmi állásának megfelelő sorrendben. Az egyetem mai jellege talán úgy volna kifejezhető, hogy nagyon modern, de amellett nagyon érezhető a törekvés az előkelő jelleg megóvására. Az évi tandíj már 20 év előtt 100 dollár volt. (Most bizonyára még több.) De viszont - valljuk be - meg is érte. Elsőrendű sportalkalmak, elsőrendű előadók, nagyszerű könyvtár. Egy-egy tankönyv 50 példányban is megvolt és minden tanár minden kollégiumához összeállította a szemeszter elejére s bibliográfiát és ezek az összes könyvek egy polcon voltak, onnan kérés nélkül bárki maga leemelhette és használhatta reggeltől estig, záráskor pedig kikölcsönözhette nyitásig. Az adminisztráció csodálatosan jó. A budapesti egyetemi beiratkozások után, amelyekre ma is borzadva gondolok (vajjon javultak-e azóta a viszonyok?), ámulva tapasztaltam és máig sem értem, hogy csinálják ezt, de tény az, hogy minden várakozás nélkül azonnal a kari dékán elé kerültem, aki barátságosan fogadott és apróra kikérdezett tanulmányaim céljáról, miközben figyelmembe ajánlott egyes kollégiumokat. Mindenkinek minden előadáshoz kijelölt, számozott helye volt és egy ezzel megbízott hallgató, az ú. n. monitor, irgalmatlanul följegyzett minden hiányzót. Óra után megrohantuk a tanárokat kérdéseinkkel, amelyek bizony nem mindig voltak tapintatosak, de sohasem tapasztaltam, hogy az illető tanár bármikor is megütközött volna rajtuk. (Viszont két éve hallottam egy amerikai cserediáktól Budapesten: Ha a tanár benn is marad óra után, körülötte üres tér támad és a hallgatók úgy elkerülik, mintha leprás volna.) Upton Sinclair nem sok jót mond Harvardról. De persze egy egyetem jósága attól függ, hogy milyen más egyetemhez hasonlítjuk.

Sinclair regénye a Sacco-Vanzetti-esettel foglalkozik. Sacco és Vanzetti két bevándorolt olasz anarchista munkás volt, akiket rablógyilkossággal vádoltak és hétévi húzavona után 1927 aug. 22-én kivégeztek. E hét év alatt, különösen a pör vége felé, szenvedélyes viták folytak arról, hogy a vádlottak elkövették-e a terhükre írt bűncselekményt. Az a körülmény, hogy a vádlottak anarchisták, olasz bevándorlók és munkások voltak, arra adott okot, hogy az esküdteket, bírákat, a kormányzót és mindazokat, akiknek részük volt a halálos ítéletben és akik mind, kivétel nélkül, konzervatív bennszülött amerikaiak voltak, politikai gyűlöletből eredő elfogultsággal vádolják. Ez a pör a legtipikusabb politikai pör volt, ahol - legalább a milliónyi tömegek szemében, amelyek szenvedélyét az egész világon ez a pör mozgásba hozta - teljesen háttérbe szorult maga a ténykérdés. A szenvedély fokát mutatja az, hogy amikor Párisban a tüntetők az uccán inzultálták az amerikai túristákat és két amerikai egy rendőrhöz menekült, a rendőr, értesülve arról, hogy a két amerikai tud németül, azt ajánlotta nekik, hogy legokosabb az lesz, ha németül beszélnek egymással.

Sinclair, mint az előszóban maga mondja, a kivégzés órájában szánta rá magát arra, hogy regényben dolgozza föl ezt a pört. Ő maga jelenkori történelmi regénynek nevezi művét. Az összes valóságos személyek, akik a szereplők többségét teszik ki, saját nevükkel, saját szavaikkal és saját jellemükkel szerepelnek és a mű tulajdonképpen inkább riport, mint a fantázia szüleménye. De a Sacco-Vanzetti-ügyön kívül Bostonnal is leszámol Sinclair ebben a regényben.

Boston körülbelül úgy került e regény címébe, mint Mancha Cervantes halhatatlan regényébe, azzal, hogy az író haragját vonta magára. Boston eltiltotta az Oil című regény árusítását és innen a harag, noha a szerző azt állítja, hogy ezzel regénye olyan ingyen reklámot kapott, hogy csakis ennek következtében huszonötévi irodalmi munkássága után most először csaknem nullára szállt le nyomdaszámlája.

Siessünk megjegyezni, hogy Sinclair nem igazságtalan Bostonnal szemben. Tudja, hogy a kékvérüek nemcsak konzervatív, istenfélő bankárokat és hazai és külföldi munkásokat irgalmatlanul kihasználó vállalkozókat adtak a világnak, hanem nyomatékosan kiemeli, hogy úgyszólván minden kékvérü családban van egy saving minority, egy kisebbség, amely a forradalmi, hagyományellenes eszméket képviseli, hogy egyszóval Boston nemcsak a kapitalizmus legelszántabb védőit szolgáltatta, hanem egyúttal a legelszántabb forradalmárokat is.

Hallgassuk meg egyiknek szavait, William Lloyd Garrison-éit, aki a rabszolgaság ellen 1831-ben alapított Liberator című lapját a következő cikkel kezdte meg:

«Kemény leszek, mint az igazság és meg nem alkuvó, mint az igazságosság. Erről az ügyről nem akarok mérséklettel gondolkozni, beszélni vagy írni. Nem! Nem! Mondjátok egy embernek, akinek háza ég, hogy mérséklettel kiáltson tüzet; mondjátok, hogy feleségét mérséklettel szabadítsa ki egy merénylő kezéből; mondjátok egy anyának, akinek csecsemője tűzbe esett, hogy mérséklettel mentse ki azt, de ne biztassatok arra, hogy a most szóbanforgó ügyben mérsékletet használjak. Amit mondok, komoly, félreérthetetlenül akarok beszélni, nem akarom menteni magamat, egy hüvelyknyit sem akarok engedni és akarom, hogy meghallgassanak.»

Ez a nemes fanatizmus ép oly tiszta terméke a puritán lelkiismeretnek, mint maga az egész Sacco-Vanzetti-eset. A Manchester Guardian írta, hogy ilyesmi csak Bostonban történhetett. A déli államokban Saccot és Vanzettit huszonnégy órán belül meglincselték volna. De két embert hét hosszú éven keresztül vizsgálati fogságban tartani és hét év után hidegvérrel halálra ítélni és szabályszerűen kivégezni: erre csak a puritán Boston képes.

Említettük, hogy Sinclair igazságos, megértő Bostonnal szemben. Ellenben mindazokat, akik a pörben a két anarchistával szemben álltak, a legsötétebb színben festi. Az esküdtek, az ügyész, a bírák, a kormányzó, a háromtagú tanács, amely Lowell-ből, a Harvard Egyetem elnökéből és két jelentéktelen emberből állt, mind korlátoltak, rosszhiszeműek, rosszindulatúak, gyávák, önzők. A két anarchista viszont a megtestesült bátorság, emberiesség, elvhűség, Vanzetti pedig azonkívül ragyogó intellektus.

Hogy a két vádlott ártatlan volt-e vagy sem, nehezen dönthető el. Ezt a kérdést csak az dönthetné el, ha kiderülne, hogy a rablógyilkosságot mások követték el és a valódi tettesek előkerülnének. Ilyesmi idáig nem történt. Sinclair nagyon kiemeli, hogy a tárgyalás nem volt fair, mert a bírák elfogultak voltak. Angolszász fölfogás szerint a bírónak az ítélet kimondása előtt egyetlen olyan szót sem szabad kiejtenie, amelyből kitünik, hogy a vádlottat bűnösnek hiszi. Sem nálunk, sem Európa más országában az elfogulatlanság ilyen szigorú mértékét nem alkalmazzák. Kétségtelen az, hogy abban az időben, amikor az esküdtszék ítéletét meghozta, a fehér terrornak egy erős hulláma öntötte el Amerikát és hogy a fölebbezési fórumokat sok tekintetben kötötte az első bírói ítélet. Ahogy Sinclair adja elő a tényeket, a terhelő tanuk szavahihetősége kétséges. De különben ellentmond a valószínűségnek a két vádlott személye. Mindketten nehéz testimunkát végeztek, mind a bűntett elkövetése előtt, mind utána. Semmi nyoma annak, hogy az elrabolt 10.000 dollár náluk lett volna. Anarchisták voltak, de nem terroristák. Sinclair egyetlen szóval sem helyesli az anarchizmust, de azt hiszi, hogy ez a fölfogás új színt, változatot jelent, amely nélkül és amelyhez hasonlók nélkül az emberi társadalom oly egyhangú volna, mint a hangyák vagy méhek társadalma. Sacco szimplista volt, egyszerű lélek, szerette családját, feleségét és két gyermekét, de mindig kész volt a propagandára. Védőbeszéde, amelyet az esküdtszék előtt mondott, propagandabeszéd volt és a lehető legszerencsétlenebbül hatott az esküdtszékre és tulajdonképpen ez pecsételte meg mindkettejük sorsát. Sacco a villanyszéken is az anarchiát éltette. Vanzetti nőtlen volt, kivételes jellem és kivételes intellektus. Természetes szerénysége megóvta attól, hogy saját jelentőségét túlbecsülje, még akkor is, amikor tudta, hogy milliók lesik minden szavát. Fogolytársait és őreit megnyerte kedvességével és mielőtt leült a villanyszékbe, sorra kezet fogott őreivel. (Úristen - mondta félórával később a főporkoláb a riportereknek - és ugyanezzel a kezemmel kellett megadnom a jelt, hogy a villanyáramot bekapcsolhatják.) Mindketten bátran haltak meg.

Annyi bizonyos, hogy legalább egy emberrel szemben igazságtalan Sinclair. Ez Lowell, a Harvard Egyetem elnöke. Lowell a legelőkelőbb bostoni családok egyikéből származik és gazdag ember. De azonkívül kitűnő tudós és kétkötetes műve Anglia kormányzásáról, angol vélemény szerint is, a legkitünőbb munka erről a tárgyról. Nemcsak hogy elolvastam ezt a müvet, de kevés könyvből tanultam többet és kevés könyvet forgatok gyakrabban. Aki írta, arról látszik, hogy nem szobatudós, hanem gyakorlati ember is, amellett pedig világfi és gentleman, a szó angol értelmében. Sinclair Lowell-nek Academic Autocracy címen egy külön, vitriolos tollal írt fejezetet szentel. Tudom, hogy Lowell konzervatív, de lehetetlenség őt azok közé a reakciósok közé sorozni, akik értelmük fogyatékossága vagy erkölcsiségük tompasága folytán komoly bizonyítékok nélkül képesek rablógyilkosoknak ítélni és halálba küldeni két olasz munkást csak azért, mert anarchisták. Ha a két olasz ártatlan volt, Lowell-t bizonyára nagyon plauzibilis és nagyon nehezen ellenőrizhető érvekkel vezették félre.

De viszont époly nehéz elhinni, hogy egy teljesen iskolázatlan olasz munkás, aki a maga erejéből az értelem olyan fokára jutott el, hogy kivégzése előtt Beard: The Rise of American Civilization című épp akkor megjelent nagy történelmi művet olvassa, rablógyilkos lett volna.

A tárgyilagos szemlélő kénytelen ítéletét fölfüggeszteni.

Sinclair mint író a régi amerikai iskolához tartozik. Riporter inkább, semmint költő. Megfigyelő képessége nagyobb, mint képzelő tehetsége. De pátosza ellenállhatatlan. Pátosza és őszintesége még a legcinikusabb elmét is megragadják. Nincs élő ember, aki jobb érzelmi propagátora volna a progresszív eszméknek és elsősorban a szocializmusnak.

 

[+] Upton Sinclair: Boston. A novel. New York: A. & Ch. Boni 1928. 755 p.