Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 3. szám · / · Irodalmi figyelő

Aurélien Sauvageot: Hans E. Kinck

Elődei, Ibsen és Björnson, mindmáig eltakarták Európa elől; hazájában, Norvégiában, Knut Hamsun glóriája vonta árnyba; s Hans E. Kinck meghalt, mielőtt még túlszárnyalt volna Skandinávián.

Pedig a norvég íróvilág benne siratta Ibsen nagy utódját, azt a lángeszű s roppant művészt, aki felülmúlta Hamsunt, épúgy, mint Arne Garborgot s akinek kivételes adományai révén kivételes hely is jutott a mai norvég irodalomban.

Művészete, mint a mai művészet általában, kevert és bonyolult volt eleinte, de csakhamar eljutott ahhoz a nagyvonalúsághoz, amely ép e fejlődés sajátos irányánál fogva, nem az egyszerűség szülötte, hanem valami zord mélységé, - s amely, a legszűkebb térben s szinte megfoghatlan eszközökkel, a földnek s a tengernek legnagyszerűbb mozgalmait tárja elénk. Itt nincsen szó mesterkélt és aprólékos regionalizmusról; Kinckben két, ellentétesnek látszó tulajdonság egyesül: ő a norvég föld legnagyobb, legföldszagúbb írója s ugyanakkor Norvégia legeurópaibb művésze.

Könyveinek jórészét a norvég földnek és népnek szentelte. Regényei (Praesten - Emigranter - Sneskavlen brast - Huldren) s novellái (Fra hav til hei - Kirken braender), főkép a nyugati partvidéket, e vidéknek lakóit, erkölcseit, atmoszféráját festik s e célból nem riad vissza a realizmus legszélsőségesebb eszközeitől sem, mint amilyen például a szereplők nyelvészetileg hű s fonetikusan pontos beszéltetése. E tekintetben Kinck művei valóságos nyelvészeti dokumentumok, amelyek tudományos megbízhatósága egyedül áll minden szépirodalomban.

De ez csak az az öltözet, amely az egyén gondolatát, érzelmét, olykor ösztönét vagy atavizmusát jelzi; ami valóban élteti, az Kinck sokrétű, hajlékony s a művészet minden titkát és eszközét ismerő alkotó kedve; e szempontból, a művészi szerkezet szempontjából, főkép a Sneskavlen brast felejthetetlen, amely, első részében s rejtett szabályoknak engedelmeskedve, ugyanazt a valóságot más-más megnyilatkozásában mutatja, egymásután.

Kinck itt egy világtól elzárt völgybe, egy hó-temette majorba vezeti az olvasót. Érezzük a nedvességet, amely a falakon verejtékezik, a hideget, amely testünkre tapad, a kialudt tűzhelyek vigasztalan bánatát s az éhség-gyötörte emberi test mindent túlkiáltó követelését, amely itt is jólétre, élvezetre, szerelemre és valami nagyra szomjas. Az ily távoli tanyákban miden szörnyűség otthonos, s a betegség, az őrület s az elemek ős-hatalma egykönnyen győz az ember felett, aki meztelen létéért is szüntelenül verekszik a természettel. Majd - a következő részben -, a tengerpart másfajta, bár épolyan bús nyomorát látjuk, a földből vagy kereskedésből élő polgárságét; az embertest, a melegen vagy a jóllakottságon kívül, itt már elvontabb vágyakat, névtelenebb sóvárgásokat érez s reménytelenül ábrándozik a lélek igaz békéjéről. S végül - a harmadik részben -, megint a völgybe térünk vissza, ahol egy sertés-nyáj küzd a lavinával, amely az állatokkal együtt az embert is eltemeti. Valami mély szimbolizmus révén érezni és érteni véljük az embernek s az állatnak különös azonosságát, az elemek vak és süket gyűlöletével szemben. Itt, északon, a hideg, a hó, a hegység ellen való harcban az ember minden életmegnyilvánulása a létfenntartás ösztönére zsugorodik, viszont, e szörnyű gátlás révén, a többi ösztön azonnal, a leggyengébb érintésre is felszínre tör, ami, e veszélyes bizonytalanságban, tragikus pusztulássá válhat. Így történik e regényben is, ahol a völgy parasztjai a tengerpart polgáraival kerülnek szembe... Mindezt Kinck nem közvetlenül fejezi ki vagy érezteti az olvasóval; látszólag nem tesz egyebet, mint hogy az eseményeket vázolja; azonban ez események kiválogatása és egymásutánja, az alakok beszéde, megjelenése és gesztusai oly fatális szükségszerűséggel következnek, mint magának az életnek, mindnyájunk életének szükségszerűsége. Minden kis tényt először csak a maga különvalóságában, esetleges voltában látunk; de aztán, sorra s észrevétlenül, mind beleilleszkedik a nagy egészbe, ahol ez egész értelmét és jelentőségét szolgálják. Ebben a nagy egységesítésben rejlik Kinck igazi művészete s ezzel jut túl a realizmuson, bár hű marad a realizmus külsőségeihez; egyike ama keveseknek, akik le tudták vetkőzni a realizmus teóriáit, anélkül, hogy beletévedt volna holmi együgyű idealizmusba. Ezt az eredetiséget pesszimista, kétkedő s csak az ész világában bízó egyéniségének köszönheti. Bár egész szívével résztvesz az emberi nyomorúságban, sohasem hitt naiv módon e nyomor olcsó megváltásában. Az ő magas művészete a megváltást - kemény munka s kétségbeesett küzdés révén várja.

Világnézetét elsősorban renaissance-kori könyveiben fejezi ki; e kornak kitünő ismerője s Mot karneval című drámájában Machiavelli sorsát vázolja, azét a Machiavelliét, akinek könyve a hatalomról szerzőjénél is heroikusabb s aki, miután nagyszabású politikai szerepet játszott, egy farsangi bohóságban veszíti el életét, gyűlölt ellenségeinek, a Medici-eknek szeme előtt. Ez emberi, vagy, ha tetszik, európai méretű dráma inkább az egyénnel foglalkozik. A Mot balladen című posthumus könyv egy egész nép tragédiáját festi, a XIII. századi norvég kultúra sorsában. Kinck, ebben a művében, olyan magasságig jutott, hogy - ha él -, új formát adna bizonnyal a regénynek s kitalált kalandok és mesék helyett történettel táplált lélektant, amely, az idők sodrában, mindnyájunk sorsát egy drámába fogná...

Kinck történész, nyelvész, filológus, s mint ilyen az új Norvégia legnagyobb regényírója és kritikusa, Wergeland, Ibsen és Björnson egyenrangú követője, akinek neve, nemsokára, erősebben és teltebben hangzik, mint Hamsuné, Garborgé vagy Undseté. Az ő őszinte művészete túléli legtöbb kortársáét, mivel, a csak hangzatos vagy festői látszat helyett, a léleknek s az elmének legmélyebb értékeit hozta felszínre...