Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 3. szám · / · Eszmecsere

Gergő Endre: A jelen - az irodalom jövőjében
(Utópia és kényszerűség.)

Úgy vélem, soknak felötlött már az az ellentmondás, hogy az írásművészet termékeiben - melyek pedig legtöbbször képzeletszerű, azaz meg nem történt eseményeket közölnek - ezek az események úgy íródnak, mintha a multban játszódtak volna le.

Miért éppen...? ez az önkéntelen kérdés vetődött fel bennem is.

Miért éppen azt hazudjuk (mert a költészet a ténybeliség szempontjából mégis csak hazugság), hogy az, amit hazudunk, a multban történt? Miért nem hazudjuk a jelenbe, vagy a jövőbe hazugságainkat? A tiszta logika szempontjából, melyet itt a tradició parancsával szembeállítani kívánok, a tudatosan «adott és vett» hazugságot nem lehet egy időkonstellációhoz kötni. Ha már egyszer úgy az író, mint pedig az olvasó egyforma bizonyossággal tud arról, hogy a regényben, a novellában, epikai költeményben stb., amelyet ír és olvas, «hazugság történik», akkor egyiküknek sincs szüksége arra, hogy az érzékeltetett és érzékelt események úgy hazudtassanak, mintha a multban történtek volna! A mult igeidő-forma csak oly hazugságnál lehet lényeges, amelynek célja a ténybeli megtévesztés! Mert itt a mult idő az igazság látszatát nyujtja. De ez a látszat nem használ és nem szükséges ott, ahol kért hazugságot nyiltan adnak és vesznek! Amint ez az irodalomban áll.

Valóban megtörtént tények mindig az időbe esnek, tehát a róluk tudomást szerző számára a multba, jelenbe vagy jövőbe. A megtévesztő szándékkal hazudott dolgok közlési formája a mult. De a nyiltan hazudott, az íróművész képzeletében termett tények: időtlenek. Époly kevéssé tartoznak tehát a mult időbe, mint akár a jelenhez, akár a jövőhöz. Mert ugyanannyi joggal hazudhatom, hogy az általam elképzelt események a multban megtörténtek, mint azt, hogy épp most történnek avagy még csak ezután fognak történni.

Sőt, a mult időformához még kevesebb joga van a hazugságnak, ha ez költői vagy művészi hazugság, mint a másik kettőhöz. A mult idő ugyanis, mint említettem, jogtalanul és céltalanul az igazság látszatát ébreszti, azaz formailag megtéveszteni próbál ott, ahol a lényegi megtévesztést közös megegyezéssel kizárták. Képzelt tények és figurák adódhatnak még valahol a jelenben - vagy valósulhatnak a jövőben; ha tehát közlésük jelen vagy jövő igeformába öltözködnék, ez nem volna nyilt megtévesztés, nem volna a ténybeli hazugság formájának céltalan kölcsönzése. Hanem az volna, ami az irodalom valójában: vetítés. Gondolatélmények kivetítése, ugyanoly elv szerint, amint a festő és zenész érzéki élményeiket vetítik a külvilágra. Ez a tényállás mindig köztudomású volt s valahogyan mégsem nyilvánvaló. Nyilvánvaló csak akkor lesz, ha az írás művészete is átveszi a kifejezés vetítő technikáját, ami a festészetnek és zenének ab ovo birtokában van, de ami csak a jelenidő közlési formájával jut az irodalom birtokába!

*

A költött eseményeket és alakokat tehát ugyanolyan joggal mondhatja el az író jelenformában (azaz úgy, mintha épp most történnének és léteznének), vagy jövő időben (azaz úgy, mintha ezután történnének vagy léteznének), - mint ahogy azokat rendszerint mult időben elmeséli.

Ezzel az egynapos igazsággal pedig szemben áll az évezredes irodalomtörténeti tény, hogy a költött események szokásos előadási alakja - prózában és versben - a mesélő mult idő; és csak kivételes, nagynéha, ösztönösen felvett formája a vetítő jelen idő, melyet céltudatosan csak a hangulati-érzelmi hatások pezsdítésére, a történés hevesebb lüktetésének visszaadására használnak manapság. Ám, - és ezt fontos hangsúlyozni: egyre szélesebb körben.

*

Bocsássanak meg azok az esztétikusok, akik itt csak egy hajánál előhúzott álproblémát szeretnének látni - én itt egy igen komoly és meglehetősen aktuális problémát vettem észre.

A tiszta logika oldaláról követelően előlép az a kérdés is, miért éppen a mult időalak honosodott meg a legtágabb irodalomban - miért csak elvétve a jelen idő - és miért sohasem a jövő idő?

Elég közeli az a magyarázat, hogy az elbeszélő és mindenféle költészet kultúrtörténetileg a valódi hazugságból született meg. Az elképzelő gondolat őse alig lehetett más, mint maga a meztelen hazugság. Csak később - a gyakorlati különbség megérzése után - különböztették meg az ártalmatlan, gyönyörködtető elméleti hazudást az ártalmas, bántó, gyakorlati hazudástól. Minthogy pedig tényeket hazudni - megtévesztő céllal - csak mult igeformában lehet, ezt a formát tartotta meg, magasabb belátás hiányában, a költői hazugság önállósult kultúrája és ma is tartja, mint az ősi egység furcsa csökevényét.

Hipotézis? Lehet. A jelen idő sürgető reformja azonban ennél sokkal szilárdabb pillérekre is épül.

Az a körülmény, hogy elvégre, a jelenformát is mindenkor használták és mindjobban használják elképzelt jelenetek szines leírása céljára, ma már nem elégíthet ki bennünket. Először, mert felismertük, hogy a jelenformának legalább annyi joga van az érvényesülésre, mint az elmesélő multformának. Másodszor, mert több joga van az érvényesülésre. Az ugyanis, amit az író most elbeszél (ez a «most» a műérzékelésnek, az olvasásnak vagy hallásnak az időpontja), sem a multban nem történt, sem a jövőben nem fog történni: ellenben most folyik le, mint fantáziabeli, pszichikai történés, az olvasóban vagy hallgatóban. Ezt a csak-jelenidejűséget kell előbb vagy utóbb logikus módon érvényre juttatni az elbeszélések és leírások alakjában. A mult és jövő alakjai itt csak annyiban létjogosultak, amennyiben őket a jelennel való értelmi kapcsolat megköveteli (például: «megígérem neki, hogy el fogok jönni hozzá», «látja, hogy elszomorodtam»).

Hogy a jövő igeidő mint irodalmi közlésforma nem jöhet számításba, az több okból világos. Egyrészt nincs előnye a multformával szemben, melynek legalább «történelmi jogai» vannak. Másrészt a jövő igeképzése a legtöbb nyelvben nehézkes és konzekvens keresztülvitelében a komikumig furcsán hat. Mindennél fontosabb azonban, hogy épúgy hiányzik belőle a jelenforma vetítő ereje, mint a mult időből s már ezért elvetendő.

*

Tény az, hogy a jelenidő alkalmazása az elbeszélésben és elbeszélő leírásban egyre szélesebb tért hódít. Nem képzelődöm tehát: egy határozott irányú művészeti formafejlődéssel állunk szemben, melyet regisztrálni kell és melynek folytató vonalát előre felrajzolhatjuk.

Ebben a vonalban nem a multforma teljes kiküszöbölését látom, hanem csak éles határt a mult és jelen alkalmazási lehetőségei között. Például: ha az irodalmi mű valóságban élt, történelmi személyek életének megtörtént, vagy akár nem történt mozzanatait rajzolja, ha naplót vagy memoárt nyujt, akkor lépjen érvénybe a mult idő, mert ilyenkor hasznos és fontos körülmény, hogy a multidejűség tényét szuggeráljuk. Ha azonban költött személyeket szerepeltet az író, akár a multból, akár a jelenből vagy jövőből, akkor legyen használatos a jelenforma, mely a mostanság, az egyidejűség tényét - tehát az ilyenkor logikusan konstatálható tényt - szuggerálja. És mindenkor jelen időben íródjanak a jövő életet tükröző, fantasztikus-utópisztikus események és élmények, melyek természetüknél fogva mindig költöttek, elgondoltak, melyeknél tehát a mult idő alaki szuggesztiója, tulajdonképpen, nevetségesen kellene hogy hasson. Ma, a magasabb belátás pontján, nem tudom komikusnak nem találni, ha a világirodalom nagy, klasszikus és modern utópiás regényei «megtörtént dolgokat» közölnek olvasóikkal; azaz úgy adják elő a jövőről elgondolt eseményeket, mintha azok már a multban adódtak volna; ami a logikai és a művészi hatás szempontjából egyformán hamis beállítás. Persze itt sem a jövő igeforma meghonosítása a helyes, hanem az élménynek, mint egyedüli adott valóságnak, jelenlétét éreztető jelenidejű igeformáé.

Itt azután egy nagyon fontos megkülönböztetésre van szükség. A jelen igealak nem az előadott események lefolyásának egyidejűségét szuggerálja, hanem csak a kivetített élmények egyidejűségét. Az elmesélt és tudomásul vett alakokat és tényeket az olvasó nem úgy fogja fel, mintha azok az olvasással egyidejűleg történnének; ez értelmetlen volna. De épily értelmetlen volna, ha úgy fogná fel, mint a multban vagy a jövőben létezett vagy eljövendő dolgokat. Ebből az következik, hogy a jelenidejű elbeszélő forma sem a multat, sem a jelent, sem a jövőt nem szuggerálja: az időtlenség tényét szuggerálja! Emberek és események ilyen módon egy negyedik idődimenziója, az írásművészet (és talán minden művészet?) sajátos dimenziójában helyeződnek. Az olvasóban vagy hallgatóban az időtlenség érzése keletkezik. A közölt tárgyak, személyek és történések egészükben ama negyedik dimenzióban lebegnek - s ezzel nagyfontosságú alakulás történt a művészeti kultúrában: az irodalom függetlenné vált az élet gyakorlati köreitől és elfoglalta megillető esztétikai területét.

*

Az a változás, amit a jelenforma egyeduralma az írásművészet számára jelentene, nem külsőleges volna, hanem áthatná az alkotó szellem mélyeit; a szók-közvetítette hangulat és érzésvilág sok új terét tárná fel. Hogy milyen messze ér ez a látszólag kiskörű újítás, arról legjobban meggyőződünk, ha egy novella- vagy regényrészletet, mely «multszerűen» íródott, megpróbálunk jelenre «fordítani». Először azt látjuk, hogy minden hangulat új alapszínt vesz föl. Sok helyt azután úgy fogjuk találni, hogy ez az átalakítás, mai nézőpontból, a megkövesedett irodalmi formák felől nézve, groteszk, hibás és elfogadhatatlannak tetszik. Általában ott tapasztaljuk ezt, ahol az események tartósabb, hosszabb menetének leírásáról van szó, ami értelmileg látszólag nem fér össze a pontszerű jelennel. (Például: «ezután hónapokig súlyos betegen fekszik», «csak lassan nyeri vissza erejét» stb.) Ez a nehézség azonban csak addig áll fenn, míg az irodalom műélvezőinek nagy tömegében az «időtlenség» imént említett érzése meg nem erősödik és a jelenszuggesztió utolsó nyomai el nem tünnek. Mégis, ehhez hasonló nehézségek egy sorát kell az írásművészet új formaelvének leküzdenie. Viszont az a cél, amit ily nyomon megközelítünk, új szépséglehetőségek egész világát nyithatja meg.

Nem utolsó sorban az emberi kultúra nagy optikai fellendülése ad impulzust az irodalmi és költészeti kifejezés «vetítő stílusának» megerősödéséhez. A fénykép és különösen a mozgókép új nemzedékeket nevel, új lelki alkattal; és ezzel a lelki alkattal valahogyan összefügg az, hogy a multat-beszélő formák mindegyre idegenebbül, avultabban, lassudabban hatnak. Csak alig éltem bele magam a vetítő forma igenlésébe, s már erősen érzem a régi, még uralkodó formának azt a rozzant, archaisztikus jellegét, amit ötven év mulva mindenki érezni fog már, s amit ma is minden ember érez száz év előtti könyvek stílusán.

*

Oly területen mozgok, ahol tételem igazolására «exakt» kísérletek hosszú sorával állhatok elő. Bármely eddig írott regényt vagy novellát a világirodalom rengeteg kincséből kiemelhetek és átültethetem jelen időformára, miközben minden ponton tanulmányozhatom a lehetőségeket, az akadályokat, a hatások új árnyalásait. Talán más alkalommal bemutathatom az olvasónak az irodalom egy ilymód «lefordított», azaz jelenbe ültetett termékét és végkép meggyőzhetem arról, hogy a «mesélő stílusforma» és a «vetítő stílusforma» között ma már zajló és talán rövidesen lezajló harcban annak kell győznie, amely az írásművészet belülről ható fejlődési akaratát - ez esetben a hétköznapi, gyakorlati kifejezés formájától való emancipációt - érvényre juttatja.