Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 1. szám

Füst Milán: A szakadék
(REGÉNY)

Lengyel Menyhértnek, szeretett barátomnak!

Ha ma visszagondolok, az az érzésem, hogy azon az éjszakán álmomban megőrültem, Igaz, hogy azóta rendes ember lettem megint - elég rendes -, ha nem is egészen az, aki azelőtt voltam. Dehát kezdjük az elejével.

Azon az éjszakán rossz álmaim voltak, bosszús és kimerült voltam tehát, mikor felébresztettek. Nálunk az a rend, úgy ébresztenek, hogy még pont húsz percem legyen ágybéli tűnődés végett. Ágyban szoktam meginni első reggeliként egy pohár vizemet is. (Éhgyomorra egy pohár víz: ez egészségem legfőbb jele. - Signum summum salutis, ariston men udvr vagy ahogy akarják. Ha visszaküldöm a vizet, baj van, - ezt már tudja a feleségem.) Ma azonban minderre nem volt kedvem. A szobalánynak nem köszöntem vissza, csak a szememmel intettem neki, hogy mehet, nem kell a víz, visszafordulni, még pedig minél előbb. Aztán tűnődés helyett, rögtön kiugrottam az ágyból. Abban reménykedtem, hogy a langyos fürdő majd felüdít. S csakugyan! Mintha új energiák szállottak volna meg tőle.

Itt megjegyzem, hogy én reggelente a hűvös víz hatása alatt mindenféle szidalmakat szoktam világgá bocsátani. Ezen a napon pedig különösen vad voltam. - “Büdös gazemberek! - Alávaló népsége!" - ordítottam bele a fürdőszoba falaiba, mialatt a zuhany egyenletesen csapdosta hátamat, s én mint egy dühödött római pap hadonásztam alatta. (Nyilván kollégáim jutottak eszembe.) - Annál boldogabban bújtam aztán fürdőköpenyembe, mely a gázkályha mellé volt akasztva melegítés végett. Boldog forróság futotta át tőle minden tagomat. Most azonmód leülni a kályha elé, bámulni a tüzet s egy fínom cigarettát elszívni, - kell-e még ennél is több? Ez csak élvezet! - bíztattam magam. De éhes voltam nagyon.

- Még nem is őszülök annyira, - állapítottam meg s egy szemtelen pillantást vetve a tükör felé, benyitottam az ebédlőbe.

Odabenn jó meleg volt már, még jobb meleg... s valami édes málnaillat csapta meg az orrom. Pár pillanatig nyugtalanul szimatoltam utána, - de aztán hagyván a rejtélyt rejtélynek, letelepedtem a kályha mellé, amelytől tudvalevőleg téli reggeleken a legfőbb jó származik. - Odakinn köd volt. - De ezt én még keveseltem. Zúzmaráról álmodoztam s jégvirágokról, csikorgó hidegről, hogy annál jobban borzongasson a meleg és kényelem. Jól beburkolóztam fürdőköpenyembe.

- Virág és ezüst az asztalon, ragyog minden a házban, - mi kell ennél több az emberi lénynek, - ennek a felmagasztosult baromnak? - kérdeztem magamtól újra önelégültem. - A tiszta öröm ritka pillanatait éltem. Hiszen a múltak, valamint a jövendő veszélyek és esélyek farkaspillantása ilyenkor csak még jobban elmélyíti az élvezetet. - Odalenn éppen tüzifát fuvaroztak, - nekünk fuvarozták, tudtam róla s hallani lehetett elnyújtott kiáltásaikat. Nyírkos pincék jutottak eszembe tehát s az emberek általános nyomora. S a helyett, hogy lekókkadtam volna ettől, ahogy eddig rendesen, - a kiválasztottak gyalázatos boldogsága dagasztotta bensőmet. Van evvel az ember úgy néha - s nemcsak én! - ismerem a világot.

Voltakép rendetlenség az, hogy én az öltözködést az ebédlőben szeretem befejezni. Dehát mi a rend? Engem csak egy hártya választ el a chaosztól, - hiszen úgyis érzem ezt, szinte állandóan, különösen pedig, mikor nagytakarítás után vagyunk itthon, mint most is. S ilyenkor bizony kedvem támad, nem tagadom, hogy e hártyába kicsit belerúgjak. Mert az izgat jobban - megvallom -, ami e hártya mögött van - s ez talán lényem legfőbb titka, illetve titkos rugója életem furcsa mikéntjének. (Amint ez a következendőkből majd ki is derül.)

Fel-alá járok az ebédlőben, újabb cigarettákat szívok, vagy kortyintom a teát s ezalatt a mellényemet húzom, vagy cipőmet gombolom... (gombos cipőt hordok, jobban szeretem, elegánsabb) - s közben tavalyi jegyzeteim alapján aznapi előadásomat foglalom magamban össze. Ezen a furcsa napon azonban még erre se volt semmi kedvem. Átültem a kis reggelizőasztalhoz, amely már meg volt terítve szépen s kibámultam a ködbe. A ködbe s aztán vissza az asztalra s megint ki a ködbe. Az ezüst asztalom álmodón csillogott, - a csillagok reggeledő fényével, kimerülten. A csipke rajta sárga volt, majdnem olyan, mint a köd, csak határozott. - Oly határozott, mint a feleségem! - gondoltam s oly erővel, hogy nevethetnékem támadt azonnal. - De a virágok, amelyek asztalomon bóbiskoltak, ezt sem helyeselték. Kék és piros sarkantyúvirágok voltak, s - melyik házban látni ilyesmit télen? - S ez mind az én áldott feleségem műve. - Megbánást éreztem tehát s alázatot. - Lehajtottam a fejem. Egynegyed tíz van, - vajjon alszik-e még? S vajjon hagyja-e ez a boszorkány aludni rendesen? - érdeklődtem utána kötelességtudón. (Itt meg kell jegyeznem, hogy én semmit sem tudok biztosan. Jelen esetben például azt nem, hogy miért neveztem anyósomat az imént boszorkánynak, mikor nem is az? Öregasszony, - olyan, mint a többi... Szokásból teszem, vagy mi, - de hogy ez így van, abba is belenyugodtam régen, valamint abba is, hogy olyasmire tanítom hallgatóságomat az egyetemen, mégpedig szigorú határozottsággal, amivel magam sem vagyok egészen tisztában.)

A dada e közben pirított kenyeret, vajat és hideg húst rakott elém. Hogy jobban lássak, hirtelen felkattintotta a villanyt. Olyan volt ez, mint egy lövés a ködben, mint egy kis riadó... Mintha megérkeztünk volna valahová, ahol fekete fénnyel süt ki a nap... és elönti a törtető, sötétben acsarkodó tárgyakat zenével... Csodálkozva néztem körül. Több valóság úszott e kalitkában tova... S én meg voltam ezzel is elégedve.

- Ez aztán az utazás! - mondottam én magamnak. Egyik álomból a másikba. S mi nem állunk ellent neki, - igaz-é? - Boldog voltam.

A kenyér forró volt. A vajat gyorsan rákentem, hogy sárgán olvadjon rajta szét, tűnjön el. A dada e közben folyton beszélt. Hogy a házban bizony nincsen minden rendben, mióta feleségemet nem érzi a személyzet. A kertész például vonakodik pontos rétegekben felrakni a tűzifát. - Kár volt ilyenkor a birtokra utazni, persze, muszáj volt, ő belátja, satöbbi. Hagytam őt kárálni, végül így szóltam:

- Pénzzel minden elintézhető, dadus, - ne zúgolódjék. - És kérem az erszényemet. S egy bankjegyet tettem a tálcára. Meghatott csend támadt a pénz nyomán. (Nyilván ez jelenti azt, hogy beszél.)

- Nem siet a Méltóságos Úr? - Nincs előadása? - kezdett el újra zavarogni. - - - Nincs, nincs, nincs, - nyugodjon meg nyugtalan lélek, - a leveleimet kérem, - feleltem én. S újabb kenyereket ropogtattam, tapasztalt fogaim munkáját élvezve. - Hajrá, öreg lovak! - derék nép vagytok, - őröljetek! Őrlitek a gabonát s az belehull a végtelenbe. - Közben én egy kicsit élvezem, - az is igaz! - rektifikáltam gondolatmenetemet. S boldog voltam.

- Köd van odakinn, - úgy-e, dada? - kényeskedtem, mikor bejött a leveleskosárral.

- Nem nagy, nem nagy, - lallázott ő dallamosan, - a méltóságos asszony írt, - lelkendezett. - Összerándult a szívem, megdobbant benne a szeretet.

Ünnepélyesen felálltam, - odaálltam a szivárvány szineiben játszó csillár alá s lassan feltéptem a levelet. - Feleségem levelét itt közlöm:

“Kedves F.! Anyám jobban van, hála a Megváltónak. Csakhogy egyik ijedtségből a másikba. Az öreg Kati tegnap kenyérdagasztás közben elájult. Ma már jobban van. Ma délelőtt viszont borzasztó szélvihar volt itt, - tört, zúzott, - egy zene-bona volt az egész ház. (Hallottál ilyet? - télen?) Melegágyak, kasok, a veranda, - minden összetörve. A cselédség ide-odarohant, mint egy tengeri hajón. - Idus néni mégis átjött délután, - le van törve a fia miatt. A következő megjegyzést tette: ,Az ember állapota pont olyan, mint mikor veszed azt a malacot kézbe. Nem jól érzi magát, visít, mert idegen kézben van. - Nos hát, én mióta élek, ezt érzem, édeseim.‘ - No mit szólsz? - Ölellek: Frederika. - - N. B. A. “hálótársam", ahogy az öreg Kati nevezi: - Marinak a törvénytelen kisfia, akit az öreg Kati nevel, (ha ugyan emlékezel erre a “női ügyre", - ahogy nevezed), - nos hát ez a kisfiú ott állt a konyhában ájult nevelőanyja előtt és rángatta a szoknyáját. Olyan volt a gyerek, mint egy kis ideggörcs. - Ezt látva, persze, sírtam. - Egyébként: holnap estére otthon vagyok."

A levelet megcsókoltam s a következőket írtam hátlapjára: Ha az ember egy égő lámpát bedobna a kútba, akkor egy pillanatra látná azt, amire a kút való: hogy sok vize van. Egy-egy szavad ilyen nekem, - különösen mikor el vagy utazva. Egyébként be vagy fagyva, - illetve szalmával vagy borítva, hogy meg ne fagyj. - Akárcsak én.

Ezzel elzártam a levelet írószobámban. Mire visszajöttem, a dada ott állt gyermekeimmel a szoba közepén, reggeli üdvözlet végett.

- Szépen meghajolni, - tanácsolta a dada. Mert nálunk nincs parancs, csak tanács, az új német nevelési szisztéma értelmében.

Mindegyiknek adtam egy csókot, - szórakozottságom gépiességében majdnem a vén dadának is. Erre felriadtam s megnéztem a csoportot. Az ikrek hangos csicsergés közben csokoládéra terelték a szót. Nagyon csinosak voltak s bohókásan egyformák, szokás szerint. Kék ruhácskákban díszelegtek, mint a megfordított harangvirágok. - Jól van, rendesek vagytok, dícsértem meg őket. Nick Carter viszont, ahogy a kicsit elneveztem, a dada karján sápadtnak látszott. Megcsiklandoztam mellecskéjét, - de még erre sem nevetett.

- Adjon neki hashajtót! - utasítottam aggodalmasan a dadát.

Ezzel a kötelességszerűségek egy részén aznapra túl lettem volna. - Pensum quotidianum patris honesti finem agit, - hála Istennek. Mi vagyok én, selyemhernyó, aki csak azért zabál, hogy fonalat adjon ki magából? Menjetek a zenés kávéházakba este, - ott ülnek a selyemhernyók és az életüket szopogatják, mint gyermek a maradék cukrot. - Vagy mit még? - kiáltottam fel magamban s e pillanatban furcsa, aggasztó gondolat szúrt bele az agyamba, hivatlan gondolat, hosszú tű módjára:

- Hiszen ezek nem is az én gyerekeim, - jutott eszembe. - Nézzük csak őket! - Szőkék, lomhák és élettelenek, - állapítottam meg. Én viszont puha vagyok, ez igaz, de csupa mozgékonyság. Nem tűröm a mocsarat magamban, - zavarom fel! - ez a különbség. - No de mi van ma velem? Megőrültem én?

- No vigye, dada, vigye az édes gyermekeket, - mondottam neki és sietve öltözködni kezdtem.

- Vigyázz, csak vigyázz, jól vigyázz, - intettem magam. A teljes világosság nem emberszemeknek való, - ami annyit jelent, hogy narkózis nélkül, vagyis bambaság nélkül nincs élet... - mormoltam magamban remek bundám gombolása közben. - S ezzel mentem az egyetemre.

- Méltóságos Uram! - köszöntek a szolgák alázattal mosolyogva.

- Igen, - feleltem én nekik szórakozottságot mímelve, holott már egyáltalán nem voltam szórakozott. A lélek élesen figyelt, - éles, tiszta és kegyetlen hideg volt bennem. Nem érdekelt ugyan semmi, de mindenre figyeltem. A bundámat azzal a hanyagsággal nyujtottam oda Mátyásnak, mintha hozzá volnék szokva, hogy élőlények szolgáljanak fogasul. Hiába, - parasztfiúból lettem azzá, ami vagyok - s az ilyesmi még mindig jól esik.

A tanári szobában hideg gőggel üdvözöltem a többit. Aki szólni akar hozzám, - annak azt kétszer kell kezdenie, - ez az elv. Muszáj így tennem, mert puha vagyok - s megesznek különben. Ez az élet a fogaskerekek rendszere s minden ténynek ezernyi oka - viszont négyzetesen emelkedő okozata van. S jaj annak, aki túlontúl kíváncsi s kiindulva az okokból, követni meri az okozatokat útjaikon. Olyan ez, mint követni a csillagok sugarát útján s beleszédülni általa a semmiségbe.

- Kérem a szappant, - mondottam Mátyásnak. - És a jövő tanévben reggel nyolcra teszem az óráimat, kíméletlenül... Nem fogom elfecsérelni egész délelőttömet semmivel, - jelentettem ki neki fenyegetőn.

- Igenis, Méltóságos Uram! - felelte ő, alázattal tartva előttem a törülközőt. - Szegény emberrel beszélgetni, - az más, azt szabad!... - adtam meg magamnak a felmentvényt. - Sokáig és gondosan mostam kezeimet, hogy ne kelljen gondolnom semmire, - gondosan megtörülköztem, - majd fel és alá jártam a folyosón, mint egy atléta, aki végső küzdelemhez készülődik, - végül hirtelenindulattal beléptem a szomszédos terembe. A küszöbön megdobbant a szívem. Ami mindeddig szorongatott, most elemi erővel ragadta meg bensőmet: nem készültem a mai előadásra, nem ismételtem el a felosztott penzumot. A mennykő csapja meg! - S a szívemet valami láz, - a szabadság láza kezdte ennélfogva dagasztani. Mikor a lábak, térdek, fejek ingásaikból nyugalomra tértek s az utólagos stabilitási hullámzás is elült - s vagy ötven szempár meredt reám várakozásteljesen és fogékonyan, hogy befogadja szózatomat, - e pillanatokban az én lelkemben még mindig megmerevedett csend honolt. - Semmi se jutott eszembe.

- Őrült vagyok! - gondoltam ekkor s elkezdtem nevetni. Harsogó nevetés felelt vissza a falak irányából. - Egy jó vicc jutott eszembe, Uraim, - mondtam a hallgatóknak. S elmondtam nekik egy igazán pompás jogi viccet a kölcsönadott öszvérről. A harsogás újra felcsapott, - de ezt már leintettem.

- Ez nem megy így! - Hogy fogok én így eltölteni másfél órát, - dühösködtem. - Hol hagytuk el, kérem? - kérdeztem komoran.

Hárman ugrottak fel a kérdésre. - Nem értjük, Méltóságos Uram, - dadogta sápadtan tudományos kedvencem, Weiss úr.

- Önök is megkívánják, hogy kétszer szóljon az ember? - kérdeztem kényeskedőn. Ezt meg éppen nem értették, - amire egyesek újra nevetni kezdtek.

- Azt kérdezem, kérem, hogy hol hagytuk el? - szóltam nagy méltósággal. - Kicsit pózol az öreg, - gondolhatják ilyenkor, - mert mi volna, ha nem pózolnék s főként: ha nem mulattatnám magam? - felelem erre én.

- A pandekták családjogi fejezete, - e fejezet általános részének kritikai vizsgálata, - olvasta fel valaki.

- All right! - kiáltottam ekkor.

- Uraim! - kiáltottam. Megfordítjuk a sorrendet. Mindenekelőtt, mert a legérdekesebb, mert mindünket a legjobban érdekel s mert az Önök tudása e terrénumon nyilván a magukkal született szűzi ártatlanságban pompázik ma is... (Nevetés!) s végül miután ez az átkozott egyetemi tanterv úgy se juttat elég időt, hogy valamennyi legelőt, mint a birkák, sorra lelegelhessünk, mindezen okoknál fogva tehát és az Önök szíves engedelmével a házasság magasztos intézményének bírálatával kezdjük e fejezetet. - A fiúk megtapsoltak, mire én lehajtottam a fejem s vak tudatlansággal elkezdtem beszélni.

Életem legszebb előadása lett. Kerek, szinte pedáns, - tökéletes. Nem annyira könnyed, hogy léha lett volna - s nem annyira száraz, hogy az élet kiszáradási tendenciáját mozdította volna elő. Vidám voltam és elegáns - s amellett pontos. Kitűztem a célt, árkokkal körülhatároltam a kérdést: - akár egy mérnök, - aztán oly szabadon szárnyaltam felette, mint a vadmadarak. Leírtam az intézményt jelenlegi formájában, megjelöltem jogi fontosságát s mielőtt áttértem volna mai jogszabályaink bírálatára, - szép lassan: ritenuto, - elkezdtem összefoglalni fejlődése történetét. Remekeltem. Bámultam magam, mint a forrást, mely előtör a mélyből - s e bámulattal egyre nőtt az ékesszólás. Olyan voltam e napon, mint egyes művész-barátaim, akik a legnagyobb piszokban henteregnek, vesződnek, nyűglődnek délig s akkor egyszerre a rendetlenség tetejére felállnak s mintegy Isten rendeletére valami remeket csinálnak. Olyan ez náluk, mintha kisütne bennök a nap! - Igaz, hogy ezzel aztán vége is van náluk minden egyébnek, - lehanyatlanak estig.

Honnan az istennyilából vettem én mindezt a tudást? Citátumokat szentatyák irataiból, a talmudból, az ókori jogi irodalom anekdótáiból? Hiszen én egy lusta ember vagyok! - ujjongott a szívem. (Miután a bűn nem várt szép eredményei jólesőbbek, mint az erényéi.) Még görögül is beszéltem, de milyen folyékonyan! s még a szerelemről is szó esett. A gyerekek szemei csillogtak az örömtől és bámulattól s én forrón szerettem őket Weiss úrral együtt e pillanatokban. Állandóan az a veszély fenyegetett, hogy kisiklom azonnal s mindig kerékvágányban tartott mégis a fegyelem. Már-már lihegtem s a szívem vadul kalapált, - ekkor egy mélyebb hangon, - másik hangnemből, szinte templomi hangnemből kezdtem el szólani, - mintegy rámutatva a támadó csend által a csendre, mely ránk borult. Nem mulasztottam el persze, hogy néhány egyetemi kollégám könyvére gúnyos megjegyzést ne tegyek, - ezt már még nagyobb élvezetem végett... Egyszóval, olyan voltam, mint egy orgona. Felújúltam, újra születtem.

- Csak meddig megy ez így? - aggályoskodtam mégis némely pillanatban. - Ma kettős órám lenne, az áldóját!

- Ennyit, Uraim, mára, - mondottam egy befejező mondat után meghatottan, mikor éreztem, hogy a humbugnak mégis csak vége van. Felálltam tehát, meghajoltam előttük - s csodák csodája, épp ebben a pillanatban csengettek is. - A gyerekek ámulva, mosolyogva néztek. Mert piros lehettem a boldogságtól.

- Még ez is? Hogy éppen csengetnek? Hisz ez a tökély maga! - lubickolt a lelkem. Oly könnyű voltam s oly megtört a mellett, mintha másfél órát lovagoltam volna vad iramban.

S a tapsviharból aztán boldogan menekülve, elégedett szívvel szöktem egyenesen a tanárok számára fenntartott különös hely első szakaszába. S ott megpihentem.

*

- Most pedig egy pompás valamit! - gondoltam magamban.

Pezsgőről, szivarokról és feketekávéról álmodoztam. Továbbá jó zsíros, könnyű fánkról.

- Mátyás, telefonáljon haza, hogy dolgom akadt, ne várjanak az ebéddel, adtam ki az utasítást, mialatt ketten a kabátomba bujtattak.

- Kollokválás, Méltóságos Uram, - fordult hozzám egy folyosói fekete csoport alázatos szószólója. - Az Istenit ennek a világnak!

- Beteg vagyok, Uraim, - mondottam én nyájasan, gyengélkedőn, amire a szónok arca meghatottra vált. - Ostoba filkója!

- Soha, soha nem voltam még ilyen egészséges, filkóm, mint épp ma, - szerettem volna mondani neki s ennélfogva szemeim ravaszul csilloghattak.

- Nem is vagyok feketében, - szeretem ezt a kölcsönös udvariasságot, - sipogtam mentegetőzve. (Szemtelen és ostoba szeszély. Honnan vegyen egy szegény fiú fekete ruhát?) - Majd holnap, Uraim, - jó lesz? - tettem hozzá elkomorodva s biccentettem valamennyiöknek. Erre a horda persze újra megéljenzett.

- Nem, nem, csak középfinom ebédet eszünk, - határoztam el erre. - De meglepő ötletem is támadt ugyanekkor. - Hátrafordultam.

- Weiss Úr és Mátéffy Úr, - nem kísérnének el az Urak?

Mint a halni kész rabszolgák, úgy ugrottak mellém. Az egyik hajladozott, a másik ebből rossz szimatot orrontván, épp ezért rögtön kijavította alázatosságát. Különbözni akart valamitől s mintha orronütötték volna, feszengett.

- Ez aztán a világfiasság! - nevettem.

Különös mulatságot okozott, hogy ezt a két világot így most összeeresszem egymással. Mikor én Weiss úrhoz beszéltem, Mátéffy úr a gamasniját nézegette s ez tetszett nekem. Mint egy rühös lóról, semmikép sem akart tudomást venni társáról. Még engem is kormányozni szeretett volna a filkó, - finom gesztusokkal tudomásomra adván, hogy vagy hozzá, vagy a másikhoz intézzem szavaim, de kettőjükhöz együtt semmikép, - legyek olyan szíves. Legyek annyi belátással, hisz én is úriember volnék! Erre aztán igazi jókedvem támadt. Hol az egyiket, hol a másikat nézegettem...

Weiss úr gúnyos természetű ifjú lehet, - az a fajta, amelyik mindig gúnyos, - állapítottam meg. Amellett pedig alázatos. Most is szeretne gúnyos lenni, de nem mer szegény. Épp azért a szemei már olyan kemények és aprók, mint a gomb.

Leginkább hozzá beszéltem tehát.

- Hogy nézek én ki, Uraim? - Rosszul? Betegesen? - néztem Weiss úr szemei közé. - Öregszem nagyon? - unszoltam nyilatkozatra. - Ámulva nézett rám, - szemmel láthatón meglepve a váratlan fordulattól.

Hogy arról szó sincs, Méltóságos Uram... hogy hova méltóztatok gondolni, - hebegte.

- Nos, Mátéffy úr? - fordultam a másikhoz.

- Nem, Isten bizony nem, - felelte a csirkefogó, szemei egy szemtelen, mosolygós villanásával.

- Én úgy éljek? - kérdeztem tőle. Erre nevetett.

- Mert nézzék csak, kérem, - mondottam kényesen összevonva bundámat, - mert nézzék csak! A múlt húsvétkor például meg akartam növeszteni a szakállamat. A feleségem nagyon rábeszélt, - azt mondta: helyes, - csak növesszem meg, itt az ideje. Ha pedig egy feleség ilyesmire rábeszél, az már maga is épp elég szomorúság, - beláthatják. - Jól van, - mondottam. S tudják, hogy néztem ki két hét alatt? Mint azok a bácsik, akik gyerekkoromban cukorral kínáltak...

S szívből, hangosan hahotáztam ott az utcán.

- Az ember itt, - s e szónál a szívemre mutattam, - az ember itt belül fiatal marad, ugyanaz, aki volt... erre ez az átkozott szervezet, amellyel örökös harcban állunk, azt kiáltja: hopp! ne hazudj annyit pajtás, - megöregedtél. De viszont, hogy lehet az, Uraim? Csak nem képzelik, hogy csakugyan az vagyok én, akit itt maguk előtt látnak? Hogy ennyi vagyok egészben? - Én most véletlenül megöregedtem, - de mit számít az Uraim, mit számít?... szólottam nagy lendülettel s a végén hangosan kacagni kezdtem.

- Így van ez, Weiss Úr, - fordultam végre újra hozzá. Erre a fiú szemöldei fájdalmasan összerándultak. Úgy látszik, gyanúja támadt, nem akarom-e én is ugratni, vagy mulatni felette, megalázni őt? Erre szívem egész melegével belekaroltam, elhatározván, hogy ezt a szegény ördögöt ma különösen kitüntetem.

- Most pedig ebédelni megyünk, Uraim, kiáltottam, magam is meglepetve e kitünő ötlettől. - Ijedten állottak meg, úgy látszik, zsebükre gondolván mind a ketten.

S ez volt az első pillanat, hogy a két fiú meghökkenve nézett össze a hátam megett.

- Jó, jó, ne féljenek, - megvárjuk, amíg éhesek lesznek... - próbáltam megnyugtatni őket. - Még sétálunk előbb a Duna-parton - és csak aztán ebédelünk, mégpedig kitünően... Weiss Úr a vendégem lesz, abban reménykedem - hát Ön? - fordultam a másikhoz.

Mátéffy meghökkenve nézett rám. De aztán feltalálta magát.

- Én is, Méltóságos Úr, - mondotta szelíden csillogva.

- Muszáj, muszáj, Mátéffy, - feleltem én neki garázda lendülettel, - látják, az ember néha nem szeret egyedül lenni... úgy érzi magát, mintha meg akarnák támadni, - az Önök testőrsége viszont, ma különös erőt ad nekem, - gúnyolódtam. S aztán, nem törődve vele, milyen hatást tettek szavaim, így folytattam a fecsegést:

- A feleségem, látják, határozottan amellett volt, hogy szakállt növesszek. Erre elővettem gyermekkori fényképeimet s hosszan tanulmányoztam azokat. Tehetetlen mosoly, középszerűség, - e tekintetben nincs változás... Énem téveteg rebbenése térben és időben, - ez is ugyanaz... - Kísérőim zavartan riadoztak, - kukkanni se mertek.

- Mi hát a változás? - kiáltottam magam elé. Kérdésemre felelet nem jött. A két fiú nyilván azon tanakodott, nem őrültem-e meg csakugyan? S téveteg félelmükben, társadalmi különbség, megvetés, gőg, - mint nap sugaraira a téli hó, lágyulva olvadozni kezdett. Én pedig fényes cilinderemet többször megemelve, egy kúriai tanácselnök, majd bírák, képviselők és ügyvédek köszöntését fogadtam a korzón s oly méltósággal, mint egy földre pottyant istenség.

- A feleségem folyton nevet kérem, ha én ilyesmiket kérdezek tőle, - ami természetes is. Elvégre nem elég szenvedés már maga az, ha tulságosan ismer valakit az ember? - fordultam hozzájuk.

- Mindenesetre azt tanácsolom Uraim, hogy igyekezzenek mindig és minden tekintetben a lábukon állani, - ami annyit jelent, hogy a világért se támaszkodjanak egy más ember jóságára teljesen, - meg vagyok értve? - magyaráztam nekik. - És másodsorban annyit is jelent, hogy viszont sose juttassanak magukból annyit, ami már kárára lehetne biztonságuknak...

Újra csend lett. Aggodalmas, hosszú csend. Lépteink ezalatt már ott kopogtak a Vigadó-utcában.

- Ez is egy kis szeminárium, Uraim, - mondottam nekik, mégpedig, - biztosíthatom Önöket, többet érő, mint az egyetemi zagyvalék!...

Ezt a fordulatot felhasználva Mátéffy, gyorsan a szigorlatok rémségeiről kezdett beszélni. Csak ők már azon túl volnának, - sopánkodott.

- Majd túlesnek azon is fiaim, - biztattam atyai szelídséggel.

Ekkor megszólalt Weiss is, nagyot merészelt:

- A tanár urak oly zordonak - rájuk sem ismerünk olyankor, - mondotta benső remegéssel. - Az ember, - hiába, - zavarba jön... - sóhajtotta.

- Nem lehetünk elnézőbbek, - nevettem. - Édes fiam! itt hiába minden esengés! És ha a saját gyermekeim volnának, akkor sem, ezt csak beláthatják!...

- No nem, dehogy! - kiáltotta ekkor Mátéffy dühösen és elpirult. Hogy ők azt a világért sem így gondolták, - dadogta. - De Méltóságos Uram, kérem, - esedezett.

- Fúj, micsoda ravaszság! Mátéffy! - feddettem őt nevetve, amire a nebuló még pirosabb lett. - Illik ilyen görbének lenni, Fiam?

- Nem, nem, Méltóságos Uram, igazán nem, - kérlelt mint egy kisfiú.

- Nagy murit csapunk akkor, - fordított a szón. - Eljön maga is, mi? - szólt át zavarában Weissnak a másik oldalra.

- El én! - kiáltotta Weiss, zabolátlanul, boldogan.

- Hopp, hopp, álljunk csak meg itt egy szóra, - mondottam ekkor és megálltam az utcán. - És most még egy tanácsot, ha már ilyen bőkezű hangulatban vagyok. Nem tetézni az örömöket, fiatal urak, mert azt úgy se lehet!... - Szünetet tartottam.

- Nem értjük, Méltóságos Úr, - esengett Weiss.

- Ha letetted a szigorlatot, ne gázolj még egyéb örömök után is, - mondtam én magamnak megboldogult ifjúkoromban. - És akkor volt igazam, Uraim, meg vagyok értve? - kiáltottam. - És most mehetünk ebédelni!

S a két ifjú szeme csintalanul egymásra villant a hátam megett. - Okos ez a vén gazember, mégiscsak! - mondotta tekintetük.

*

A vendéglőben mindenekelőtt, tokaji bort rendeltem, mindönknek egy kis pohárkával, mértékletesen.

- Mértékletes, könnyű ebédet fogunk enni, Uraim, - ijesztettem őket. - Ha megengedik, én állítom össze! Egy szem szőlő, egy falat kalács, én az istennők ebédjét is így képzeltem el, hajdanában, danában...

Mátéffy könyörgős szemeket vetett felém.

- Hát olyan éhes vagy? - tegeztem őt.

- No jó, jó, ne féljetek, az ifjúságnak farkasétvágya van, nem feledtem el.

S a két ifjúnak, beleegyezésük után, gyulyáslevest rendeltem, majd halat s utána egy hatalmas, vastag darab húst, szinte már hústortát: Chateaubriand-ot. Majd cukrászsüteményt és aszú-szőlőt. Egy üveg fehér bort és pezsgőt is kértem.

A menűt a szerint állítottam össze, hogy mi az, amin én magam forró mohósággal kaptam volna egykor, - mikor még nem voltam ilyen nagyszerű ember.

Magamnak csonthúst rendeltem tormával és feketegyökeret. Ez volt minden.

Weiss úr, mielőtt kanalát szájához emelte volna, félénken, laposan körülnézett, szegény. Mátéffy úr viszont a gulyáshoz még barna sört is kért és hatalmasan kanalazott, - szinte már a családtagok szemtelenségével.

- Nézze ezt a gödényt, nézze ezt a Mátéffyt, hogy iszik, - kiáltottam oda Weissnak. S a szemtelen Mátéffy erre pohara mellől vidáman villantotta felém, édes bogyókra emlékeztető szemeit.

- Vegyen példát Weiss úr és igyék, node Weiss úr, igyék az Istenért! - buzdítottam őt.

- Önök különben is most brudert fognak inni! - parancsoltam rájuk, amire Mátéffy leereszkedőn ugyan, de azonnal odakocintotta poharát. Weiss elpirult.

- Rajta, rajta! - kiáltottam. - Holnapig Ön ezt úgy is elfelejti, ezt megengedem, de most ez kötelező, - néztem a szemei közé.

- Szó sincs róla, hogy elfelejteném, Méltóságos Uram, - felelt a kölök elkomolyodva és nagy önérzettel.

- Ne nézzen úgy rám, Mátéffy úr, ne nézzen úgy rám! Ön talán csodálkozik, hogy minek köszönheti a kétes szerencsét, hogy velem ebédelhet... No mit gondol, mi lelt? - s rámosolyogtam a fiúra.

- Jó napja van a Méltóságos Úrnak, - felelte ő ildomosan mosolyogva.

- Úgy van, eltalálta, Fiam, - csaptam le rá. - Ha ilyen jól fog felelni a szigorlaton is, akkor kitüntetést kap, ezt megígérhetem. És most igyunk!

- Különös napom van ma, rendkívüli napom, talán jó napom, az is lehet. Ne nézzenek hát úgy reám, mintha öngyilkosjelöltnek tartanának... No nem, nem, erről szó sincs, - folytattam én letéve poharam. Mindkét fiú buzgón hallgatott és buzgón evett. Mintegy a víz alá merültek, hogy ne hallják, amit mondok.

- Most pedig meséljenek Maguk is, - vetettem oda nekik egy idő után ellankadva, hirtelen elkedvetlenedve. - Mondják csak, mi van Zsemle úrral, - jutott eszembe. - Nem látom őt, csak nem beteg?

A két diák egymásra nézett.

- Buta ember, Méltóságos Uram, az van vele, - felelte végre Mátéffy energikusan.

- Nem úgy nézett ki, nem úgy nézett ki, sőt valami impozáns ellenállás volt a szemeiben. Nem olyan volt, mint a kutya, mely elveszti karakterét, ellenkezőleg: mint a macska, amely kedveskedik is, törleszkedik is, - de macska marad. Tetszik engem érteni?

Mátéffy úr erre egy kicsit kihúzta magát, tiltakozása jeléül, vagy legalább is, hogy korrigálja kutya-voltát. Weiss ellenben a megtört kutya maradt továbbra is... Púpos háttal ült és beszélt.

- Kimaradt az egyetemről, - kezdte és kimerülten sóhajtott. - Nekem barátom volt, - tette hozzá szinte mentegetőzve.

- No de mért maradt ki? - arra volnék éppen kiváncsi...

- Hiába beszéltünk mi annak, Méltóságos Úr, - vélte Mátéffy.

- Hogy ő mért legyen jogász és ha miniszter lenne is a végén, vagy akár kabinetirodai főnök, már ahogy az ember azt beszédközben felveti...

- No persze, persze, folytassa csak Weiss úr és minden szégyenkezés nélkül! - bíztattam.

- És ha akárhogy sikerülne is neki, ha egyszer ő boldogtalan vele...

- A velejét kérném szépen, Uraim, - türelmetlenkedtem.

- Ő zenész akar lenni, nyavalyás zenekari zenész, annyi az egész! - vágta ketté a sopánkodást Mátéffy úr, szinte megdühödve.

- Úgy?

- Igen, Méltóságos Uram...

- És hiába beszéltünk mi a fejébe... Csak úgy boldogulhatok, amilyen vagyok, - egyre csak azt hangoztatta...

- Úgy, úgy, úgy, úgy!? És mi van vele?

- Svédországban van már, egy kvartettben játszik...

- Egy mulatóhelyen, - kiáltott közbe Mátéffy. Csend lett.

- No és Önök mit szólnak mindehhez? - kérdeztem sápadtan.

Mátéffy, az ökör, gőgösen mosolygott. Weiss viszont óvatosabbnak akart mutatkozni:

- Boldogok volnánk, ha tudnók, mit gondoljunk, - felelte.

- Node, Méltóságos Uram, - heveskedett Mátéffy. - Valaki, aki így végzi az egyetemet, akit úgy szeretnek, álláshoz juttatnak, munkálatokkal bíznak meg a tanárok...

- Maguk a tanárok, - sopánkodott Weiss is mélabúsan.

- Maguk a tanárok, - ismételtem én is eltünődve. Úgy éreztem magam e pillanatokban, mintha világtalan ember volnék. Az a reménytelen elhagyatottság, az lehet csak ehhez hasonló.

- Ilyen fiatalság és ilyen érettség, Uraim, ritkán tapasztaltam effélét Önök között, - mondottam ki végre szentenciámat a csendben. A két fiú felkapta fejét. Tekintetük olyan volt, mintha most mindjárt fel akarnának lázadni ellenem.

- Hogy méltóztatott? - hebegett az ökör.

- Sehogy, fiam. Ha írnak neki, kérem, tolmácsolják szíves üdvözletemet. Megigérik? - Köszönöm. - Most pedig a feketénket külön-külön fogjuk talán meginni, ha megengedik, - szólottam, hirtelen letörve minden további beszélgetés lehetőségét.

*

Mint aki kiokádta egész bensejét, kiábrándulva mindenből, leverten mentem egy kávéházba ezek után. A legsötétebb zúgot kerestem ki, belevetettem magam s ott ültem mozdulatlan. Az arcom, egy megtört öregember arca, sötéten, de már nem is fenyegetőn: közönyösen, mint a végtelenség, fásultan és kiégve bámult reám a szomszédos tükörből.

Odakinn még mindig köd volt.

Voltakép azért jöttem ide, hogy ne kelljen hazamennem s mert a kávéházakat általában a lélek egyensúlyának helyrebillentése végett tartom oly fontosaknak.

Csakhogy mi baja az én lelkem egyensúlyának? Vessük csak fel a kérdést! Vagy ne vessük fel? - Erősen szivaroztam.

Gyanakszom, hogy semmi egyéb bajom nincs, mint hogy délután van megint. Vagyis: gyerekes vagyok s hiába minden tapasztalat.

Ifjúkoromban, “visszahozhatatlan, gyönyörű ifjúkoromban", ahogy az isteni Gogol énekli, - furcsa képzeletem volt a délutánokról. Tizenhatéves lehettem, mikor magányomban, egy borús téli délután mélyén az az ötletem támadt, hogy Isten, ha ő valóban szeretne minket... akkor az alkonyat beálltával megjutalmazna minket. Akkor a naplementében s magában a lemenő napkorong közepén talán megjelentetne nékünk valakit... mondjuk: a fenséges, dicsőséges Szent György lovagot, pajzsával és cimerével együtt szótlanul, de biztató tekintettel... Ez volna csak a tallér, a jutalom, a látomás! Vagy az az arc, ha ő jelenne meg, aki olyan volt egykor, mintha fénysugarak táncolnák körül. Egy szobalányra gondoltam vissza, akit egyetlenegyszer láttam életemben, amint a hatvani-utcán takarítás közben az ablakból kihajolt. Sugárzó szépségére emlékeztem s a szívemben bágyadt, határtalan szerelem ébredt. Igen, igen, ha ő jelenne meg nekünk - s mi nézhetnők! Maga az, hogy látjuk őt, hogy belepillanthatunk ebbe az alkonyatba: ez adná meg naponként életünk értelmét s annak, hogy mért vártuk meg a mai estét?

Igen, gyerekes vagyok, még mindig, ugyanúgy várok, mint akkor. Holott hát, itt az idő, hogy beletörődjem, hogy csodák nélkül mulnak el a napok. Hogy beletörődjem, hogy szívósnak és kitartónak kell lenni és akkor is, ha semmi sem teljesül is be: se délután, se estefelé. - Az ember este a sivatagi utas tikkadtságával tér nyugovóra és szívósan és kitartóan várja a holnapi napot. Ez az ember dolga e világon.

És különben is: - félre ezekkel az affektációkkal. Ne tegyünk úgy, mintha a holdból pottyantunk volna ide - és semmi közösségünk nem volna a többivel. Legalább is annyi közösségünk van velük, hogy megszoktuk őket. Elég tehát ebből az ostoba játékból. A függetlenülési tendencia nem rossz tendencia, nem is megvetendő, csak éppen egy bizonyos ponton túl már céltalan ostobaság. Nincs olyan ember, aki nap-nap után képes volna újra szembenézni a feketeséggel. Sem a feketeséggel, - sem a teljes világossággal, - ismételtem el magamban fő-principiumaim egyikét, de már sokkal hangsúlyosabban, mint délelőtt.

- Vigyázz, vigyázz, - mondottam magamnak, - nincs az a keménység, mely az önmegvetést állandóan kibírná!

Elkezdtem tehát délelőtti előadásomon kérődzeni, hogy egy kicsit boldogabb legyek... de bárhogy irányítottam is magam, lelkem, mint a csökönyös állat a bizonytalanság és dermesztő hideg iránya felé állandóan elfordult. Mintha a halál felé akarna hajlani.

Régi emlékeket próbáltam visszaidézni, ami szép volt életemben s főkép, ami bebizonyíthatná nekem, hogy csakugyan éltem - s mindhiába! Egy-egy futó sóhaj, annyi volt az egész, amit kicsalt belőlem elmult életem. S akkor is, nem is ama bizonyságok, inkább afféle jelentékteleneknek látszó apróságok voltak azok, amelyeken a lélek megakadt és megpihent... Így például egy hajnali hosszú kacagás emléke valósággal felüdített, éppúgy, mint ama délután, amelyet egyetemi hallgató koromban egyszer testvérnénémnél töltöttem el falún.

Idősebb nővérem, akit akkor már rég nem láttam, ifjú házas volt éppen - férje finánc, egy fatuskó... S mi úgy éreztük magunkat aznap meghittségünkben, mintha a férjet lopnók meg vele. Ételeket kotyvasztottunk, mint a gyerekek és sokat nevettünk, de úgy, ahogy ma már nem tudunk, egyikünk sem. Én teát ittam s minthogy minden bőven volt a háznál: a teába kísérletkép cukor helyett, mézet, majd ehhez tejszínt és konyakot töltöttem. Hatalmasokat kiáltoztam e közben s úgy éreztem magam, mint egy dőzsölő király. A keverékbe utóbb még zsemlyét is aprítottunk - s vártuk, mi lesz? Boldog kiáltás szakadt fel belőlem, mikor a felhővé duzzadt zsemlét először kóstoltam meg.

- Ennél finomabbat, - te! - Terus! - taknyos! - édes angyalom! - kiáltoztam össze-vissza... amin mi persze megint csak kacagtunk.

Így tünődtem, kínálgatva magam azzal, ami elmult, - de megnyugvást nem hozott.

Erre megdühödtem végre.

- Mi bajom van? - dühöngtem. - Mi az istennyila? Meleg otthonom van, szerető hitvesem, családom, birtokom, mindenem...

- Elutazott a feleségem és nem találom a helyemet, - bíztattam magam. Amire a lélek gúnyosan összerándult bennem, - ellenállt.

- Akkor nézz szembe az igazsággal, ha el akarsz pusztulni, dög! - mondottam magamnak. - Aki meg akar halni, az nézzen végre szembe a dolgokkal... és merjen cselekedni... Elvégre mire való az eszed, ha nem arra, hogy megbírkózzék és valami eredményre jusson? - jobbra, vagy balra! - kommandiroztam magam.

S már fel is állottam. Szivaromat oly dühvel vágtam egy sarokba, hogy szikrát vetett.

- Elmegyek beszélgetni Hermiónéhez, - jutott eszembe. - Majd tisztázza az nekem, amit én nem merek... És épp azért, mert olyan romlott! Az ilyeneknek van bátorságuk legalább! - szikráztam megdühödve.

S pár pillanat mulva már kinnjártam az utcán. Sárga, vastag köd vett körül.

(Folyt. köv.)