Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 24. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

Schöpflin Aladár: AZ ÉG - A TÓ
Szitnyai Zoltán novelláskönyve

Az epileptikus fiú, aki óvatlan pillanatban elszökik hazulról és a másik idióta elszedi tőle a csavaros ceruzát. És nővére, a bárókisasszony, aki elindul lovaglóruhában, korbáccsal, visszaszerezni az elrablott kincset s míg a makacs idiótát veri, meglátja benne az öccse, talán önmaga s az egész élete hasonmását. Rettenetes kép, rettenetes tükörben. Az alkoholista falusi plébános, akit hívei holtrészegen szekérre raknak és beviszik éjszaka a szentéletű püspökhöz, belökik az aszkéta főpap szobájába. A beteg vénasszony, aki mániákus házsártossággal kínozza régi szeretőjének uj szeretőjét, a cselédet, aki elkeseredésében mérget kever neki... Ilyenek Szitnyai Zoltán speciális, saját témái, az őrültség és egészség határvonalán járó emberek, akik még a normális világ külső formái között élnek, de belül nincs bennük a való élet logikája, nem tudják, mit csinálnak, mit akarnak, nem tudat és akarás vezeti őket, hanem a betegség démona.

Ezek az alakok és helyzeteik, szavaik, mozdulataik erős átéléssel, belső izgalommal vannak elbeszélő formába öntve. Csak néha érzi az ember, hogy a forma és az anyag nem függ össze szervesen. A forma szabályos, gondos művészettel, következetesen és fölöslegek nélküli tömörítéssel igyekszik közölni a szabályon és következetességen túlmenő, fantasztikumot súroló anyagot. Ebből az ellentétből különös izgalom keletkezik, mintha formarealizmusa és anyagfantasztikuma harcolna egymással és végül a forma győzne. Az író novellát akar írni, olyat, amilyennek a novellának lennie kell s ebbe belegyűri az anyagot, amely nehezen türi ezt a műveletet. Kitünő novellák keletkeznek így, amelyeket élvezettel, az író képessége iránti teljes elismeréssel olvasunk s utánuk nem érezzük a teljes kielégülést. Valami hiányzik e bravuros művészettel megírt novellákból, talán az, hogy az író nem akart vagy nem mert szabálytalan lenni és zablát tett témáira, hogy ki ne rúgjanak a novella hámjából. Vagy talán túlságos tudatosan dolgozik és némely pillanatokban úgy érezni, mintha ez a tudatossága belekeveredne alakjainak egy-egy szavába vagy mozdulatába is. Vagy, ami a legvalószínűbb, a forma révén világosan akarja közölni mondanivalóját, eltüntetni az anyag természetéből folyó homályosságot. Nagyon nehéz ezt a hiány-érzést megmagyarázni olyan írásműnél, melyet máskülönben csaknem tökéletesnek érez az ember: nem bizonyos, az íróban van-e az oka, vagy az olvasóban.

Feltűnő az a színvonalkülönbség, melyet Szitnyai novelláinak másik csoportja mutat. Valami a fantasztikum felé járó ezekben is van: a király, aki átengedi trónját a hozzá hajszálnyira hasonló lázadónak és maga vérpadra megy, a másik király, aki levágatta szakállát és ebben az incognitóban kimegy a városba s a rendőrség börtönébe kerül, a forradalmár, akit a holt konzul trónjára emelnek, de előbb megvakítják, hogy ne lássa környezete gazságait - ezek többé-kevésbé különleges témák, jól vannak megírva, szinte megvesztegetően - ez az író kitünően tudja a dolgait megírni -, de nem tudnak meggyőzni, mert nem belülről jöttek, nem egy belső élmény megrendüléséből. Ezekben is van küzdés az anyaggal, de éppen ellenkező: a formával akarja az író az anyagot jelentékenyebbé és meggyőzőbbé tenni. S alighanem itt találjuk meg Szitnyai Zoltán novellaírásának leglényegesebb tulajdonságát: a forma tudatosságát, amely mindig úr akar lenni az anyagon.

A Hét selmeci bányász anekdotikus kis történetkéje azt mutatja, hogy a humoros hang is benne van Szitnyai Zoltán regiszterében. A Sínek mentén az a novella, amelyben legpontosabban összezárul a forma a tartalommal, mert mind a kettő a realitás körén belül való, rendkívüli írói energiával összesűrített kis dráma. Ahogy a vasúti váltóőrből a féltékenység erjedő dühe kipattantja a vallomást, hogy mint vörös katona, ő is segített az orosz cárt megölni, ez a sötét históriai kép úgy robban bele az egyszerű emberek egyszerű beszélgetéséből alakult atmoszférába, mint egy jól tempírozott akna. Olyan novella ez, amelyből sem elvenni, sem hozzáadni nem lehet egy szót sem. Úgy van komponálva, hogy minden szava támogatja a többinek a hatását s minden motivuma feszültebbé teszi az atmoszférát.