Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 24. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ
Az epileptikus fiú, aki óvatlan pillanatban elszökik hazulról és a másik idióta elszedi tőle a csavaros ceruzát. És nővére, a bárókisasszony, aki elindul lovaglóruhában, korbáccsal, visszaszerezni az elrablott kincset s míg a makacs idiótát veri, meglátja benne az öccse, talán önmaga s az egész élete hasonmását. Rettenetes kép, rettenetes tükörben. Az alkoholista falusi plébános, akit hívei holtrészegen szekérre raknak és beviszik éjszaka a szentéletű püspökhöz, belökik az aszkéta főpap szobájába. A beteg vénasszony, aki mániákus házsártossággal kínozza régi szeretőjének uj szeretőjét, a cselédet, aki elkeseredésében mérget kever neki... Ilyenek
Ezek az alakok és helyzeteik, szavaik, mozdulataik erős átéléssel, belső izgalommal vannak elbeszélő formába öntve. Csak néha érzi az ember, hogy a forma és az anyag nem függ össze szervesen. A forma szabályos, gondos művészettel, következetesen és fölöslegek nélküli tömörítéssel igyekszik közölni a szabályon és következetességen túlmenő, fantasztikumot súroló anyagot. Ebből az ellentétből különös izgalom keletkezik, mintha formarealizmusa és anyagfantasztikuma harcolna egymással és végül a forma győzne. Az író novellát akar írni, olyat, amilyennek a novellának lennie kell s ebbe belegyűri az anyagot, amely nehezen türi ezt a műveletet. Kitünő novellák keletkeznek így, amelyeket élvezettel, az író képessége iránti teljes elismeréssel olvasunk s utánuk nem érezzük a teljes kielégülést. Valami hiányzik e bravuros művészettel megírt novellákból, talán az, hogy az író nem akart vagy nem mert szabálytalan lenni és zablát tett témáira, hogy ki ne rúgjanak a novella hámjából. Vagy talán túlságos tudatosan dolgozik és némely pillanatokban úgy érezni, mintha ez a tudatossága belekeveredne alakjainak egy-egy szavába vagy mozdulatába is. Vagy, ami a legvalószínűbb, a forma révén világosan akarja közölni mondanivalóját, eltüntetni az anyag természetéből folyó homályosságot. Nagyon nehéz ezt a hiány-érzést megmagyarázni olyan írásműnél, melyet máskülönben csaknem tökéletesnek érez az ember: nem bizonyos, az íróban van-e az oka, vagy az olvasóban.
Feltűnő az a színvonalkülönbség, melyet Szitnyai novelláinak másik csoportja mutat. Valami a fantasztikum felé járó ezekben is van: a király, aki átengedi trónját a hozzá hajszálnyira hasonló lázadónak és maga vérpadra megy, a másik király, aki levágatta szakállát és ebben az incognitóban kimegy a városba s a rendőrség börtönébe kerül, a forradalmár, akit a holt konzul trónjára emelnek, de előbb megvakítják, hogy ne lássa környezete gazságait - ezek többé-kevésbé különleges témák, jól vannak megírva, szinte megvesztegetően - ez az író kitünően tudja a dolgait megírni -, de nem tudnak meggyőzni, mert nem belülről jöttek, nem egy belső élmény megrendüléséből. Ezekben is van küzdés az anyaggal, de éppen ellenkező: a formával akarja az író az anyagot jelentékenyebbé és meggyőzőbbé tenni. S alighanem itt találjuk meg Szitnyai Zoltán novellaírásának leglényegesebb tulajdonságát: a forma tudatosságát, amely mindig úr akar lenni az anyagon.
A