Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 24. szám · / · KASSÁK LAJOS: ANGYALFÖLD (9)

KASSÁK LAJOS: ANGYALFÖLD (9)
(REGÉNY)
30.

Az anya, mielőtt a főzésbe kezdett volna, elővette a fia ruháit, hogy kikefélje, rendbehozza rajtuk az esetleges fogyatékosságokat. A gombokat külön-külön megfogta, megcsavarta kicsit a két ujjával, nem engedett-e meg a cérna, amivel a szövethez vannak erősítve. Kifordította a kabát és a nadrág zsebeit. Előbb mindenféle holmikat, zsebkendőt, összegyűrt papirost, egy régi levelet, két ceruzadarabkát, cigarettaszipkát, valami jegyzőkönyvfélét, és egy fényképet rakott ki belőlük az asztalra. Minden darabot külön-külön megnézegetett, de ezt csak azért tette, hogy végre a fényképhez is eljusson s azt is közelebbről és részletesebben megnézze. Hiszen mindjárt itt kezdhette volna a vizsgálódást, de nem tartotta illőnek, hogy csak úgy elővegye a nagy fia zsebében talált fényképet s kíváncsian megnézegesse. Így ez egészen más.

Valami fiatal nőszemélyt ábrázol a kép. Karosszékben ül egyenes tartással, szőke lehet, dús haja kontyban csavarodik a fején, a két keze a szék két karján pihen. A ruhája valamiféle olcsóbb selyemből lehet, egészen eltakarja a lábait, a magas, egészen begombolt gallért fehér csipke díszíti körben. Az anyának tetszett a kép, jó ízlése van a gyereknek, gondolta s elégedetten mosolygott. De mégis, úgy látszik, mintha ez a nő már idősebb lenne nálánál. Vajjon honnan ismeri, van-e valami köze hozzá, csak talán nem komoly a dolog. Nem helyesen van az, ha a nő idősebb a szerelemben, mint a férfi. Az ablakhoz ment a képpel s még gondosabban megnézegette. Megfordította s a fehér hátlapján két sor írás volt szép, gömbölyű betűkkel: "Mikinek őszinte szerelemmel Mária.“ Jól járna a gyerekkel, gondolta az anya. Önkéntelenül az ágy felé fordult, ahol piros, egészséges arccal aludt a fia. Hajnalban jött haza, egy nap és majdnem egy egész éjszakán át úton volt s most nem is látszik meg rajta a fáradtság. Csak éppen alszik, tisztán és nyugodtan, mint a tej. Az anya a holmikat visszarakta a zsebekbe, aztán elővette a sárgabőr lábszárvédőket és a sárgabőr cipőket, bekente őket valami rossz-szagú, sárga kenőccsel s egy puha rongydarabbal fényesre dörzsölte. A ruhája és a lábbelije is mind, mind milyen finom, drága, új holmik. Úgy látszik, egyszer mégis csak rendbejön az ő dolguk is.

Az óra most kilencet ütött, itt volt a megbeszélt idő, mikor föl kell kelteni a fiát. Gondolta, még vár kicsit, hadd aludjon még a szegény. De hátha sürgős dolga van. A ruhák ott feküdtek az asztal szélén, alattuk a cipők és a magas lábszárvédő egymás mellé fektetve, mint valami vörösréz csövek.

- Miklós!... Miklós, kilenc óra!

A fiatalember meghallhatta az anyja költögető szavait, halkan mintha fölnyöszörgött volna s megfordult a fal felé.

Az anya újra kezdte:

- Kelj föl, Miklós, kilenc óra. Azt mondtad, kilenckor keltselek föl.

Kiment a konyhába, hogy közben elkészítse a reggelit. A tejet nemrégen forralta, még egészen meleg volt, összeöntötte a kávéval. A fehér, nagy bögrét rátette az asztalra, három kockacukrot pottyantott bele s keresztbe fektette rajta a kanalat. Ment, hogy újból szóljon az alvónak. Már a küszöbön innen kezdte.

- Miklós, az Istenért, már a kávéd is itt van az asztalon.

Ahogy a szobába lépett, hangosan elnevette magát. Miklós már ott ült az ágy szélén, karjait összefonta a fölhúzott lábai körül s ő is mosolygott, hogy ilyen lármával tör be hozzá az anyja.

- Nem jól van ez így, mama - mondta. - Mióta az Imre bácsiék elköltöztek, egészen ellustultam.

- No, no. Nem egészen azért van ez így, mert ők elköltöztek innen. Az ilyen vén kamaszok nyafkák, akár valami beteg macska.

Miklós most a vastag hangján utánozni kezdte a macskanyávogást s közben könyörögve mondta:

- Hozza be a kávét, legalább addig sem kell lemennem az ágyról.

- Nem, nem! Gyere csak ki szépen, ott van a jó, friss kenyér is, és ha akarod, egy kis szalonna is hozzá.

Az ember még nyujtózott, még beleturkált a hajába, aztán egyszerre talpraugrott.

- Jól van, ha kínozni akar, hát csak kínozzon! - Kiment a konyhába és így alsóruhában, mosdatlanul hozzáült a reggelihez.

Tiszta és nyugodt volt körülötte minden. Kint az udvaron zajongtak a gyerekek és durva csörömpöléssel törtek be ide a hangok a nyugodalmas falak közé. Az anyja az asztal másik végén szemben ült vele, az arca derűs volt, időnként úgy pillantott rá, mintha mondani akarna neki valamit. De mégsem árulta el a gondolatait.

- Jó, hogy ezek a gyerekek a világon vannak, legalább nem unatkozhatik itt egyedül egész nap.

- Bizony jobban kordában tarthatná őket az anyjuk, olyanok, mint az eleven ördögök. Ne félts te engem, egy valamirevaló asszonynak sohasem kell unatkoznia. Egy rendes háztartásban mindig akad valami elvégezni való. Hol a fia ruháját mossa az ember, hol a fia ruhájára fölvarrja a gombokat, hol meg a fiának megfőzi a reggelit, az ebédet, meg a vacsorát. Nem mondom, hogy nem szerettem a suszterékat, tisztességes, jó ember volt mind a kettő, de mégis csak jobb szeretek én már így egyedül élni.

- De így sem lehet mindig. Hogyan lesz akkor, ha egyszer menyecskét találok hozni a házba?

Az anya sokat jelentő mosolygással felelt:

- Ide bizony ne hozzál senkit, fiacskám. Se olyant ne hozzál, akinek csipke van a nyaka körül, se olyant, akinek nincsen csipke a nyaka körül.

Miklós hangosan, jóízűen fölnevetett.

- Kire gondol most? Isten bizony, mintha célozna valakire.

- Nem én, nem célozok senkire. Hogy is célozhatnék, hiszen nem beszéltél te még nekem soha ilyen dolgokról - mondta az anya s már nem mosolygott, nem is nézett a fiára, egy szálkát vett észre az asztal puhafa lapján, alátólta a körmét, megemelgette s úgy hallotta, mintha valami gyönge muzsikáló hangot is hallatna a szálka. - De azért már gondoltam ilyesmire. Éppen máma gondoltam rá, hogy is lenne akkor...

- No ne féljen, egyelőre még eszembe se jut ilyesmi. S ha egyszer mégis megtörténne, hármasban is nagyon szépen meg tudnánk lenni.

Miklós hiába mutatta, hogy csak úgy heccelődésből beszél erről a témáról, az anya előtt nem volt ez többé üres tréfa. Az előbb még úgy látta a fiát, hogy tisztán és ártatlanul alszik a tarka cihák között s most sok minden olyasmit vesz rajta észre, amik eddig sohsem tüntek a szemeibe. Egy kifejlődött, bajuszos, nagy darab ember ül előtte, az ajkai pirosak a vérmességtől, s a szemei nedvesen ragyognak, ahogyan most ezekről a dolgokról beszél. Valami nyerseség, valami eltakargatott támadó lendület van minden mozdulatában s a hangja hasonlít kicsit a kakasok érdes, bántó hangjához.

- Az az ember, aki asszonyt vesz magához, az már csak éljen együtt szépen a feleségével. Nem való az, hogy valaki harmadik beletolakodjon az ő életükbe. Az ilyen harmadik már csak nyűg lehet a házban.

- De maga nem egy harmadik, maga az én anyám. Csak olyan asszonyt vennék el feleségül, aki magát is éppen úgy megbecsüli, mint engem.

- Ez csak szóbeszéd. A te szíved akkor már őfelé hajlik s nagyon rendjén van, hogy te akkor már csak az ő szavaira nyitod ki először a füleidet. Nagyon jól esik az anyának, ha gyámolíthatja, gondozhatja a gyerekeit akár egy életen át; de nagyon rosszul esik neki, ha egyszer csak neki kell rátámaszkodni a gyerekei vállára. Nem is bírnám én ezt ki soha. Ha te megnősülsz, itt marad nekem ez a lakás, megvan a kis nyugdíjam s fölveszek egy kvártélyost, valami rendes embert, abba az ágyba, ahol most te alszol.

Egy ideig hallgattak. Miklós közben öltözködött, fölvette a világos-szürke sofőrruháját, térdnadrágja alá alákapcsolta a sárga lábszárvédőket, szépen végiggombolta a karcsúra szabott kabátja szürke csontgombjait.

- Ne is beszéljünk ilyesmiről. Még két sorozásom van hátra, hol vagyok én még attól, hogy megnősülhessek.

- Nem haragszom én, fiam - felelte az anya. - De azért jó volt, hogy ezt kibeszéltük magunkból. Reggel óta úgy megfeküdték a gyomrom ezek a szavak, mint valami nehéz kődarabok.

- Éjszaka megint későn jövök haza. Egész hetünket így fogjuk elcsavarogni. Ha látná azt, hogy milyen lánya van a professzornak! Isten bizony, olyan, mint valami beszélő pávamadár.

Az anya azt hitte, csak azért beszél a fia, hogy az ő fejéből szétkergesse a gondolatokat, nem is válaszolt neki.

Miklós fejébe nyomta a lapos kékszínű sapkáját, amelynek aranyozott zsinór feküdt az ellenzője fölött. Szép tiszta, szinte elegáns volt ebben a sofőruniformisban. Keményen lépkedett, a nap éles vonalban csillogott a lábszárvédőin. Ritka és kiváltságos helyzet volt sofőrnek lenni. Miklós tudta, hogy a férfiak irígykednek rá, a nők szívesen rámosolyognak és megfordulnak utána. Gyakran találkozott nőismerősökkel, akikkel gyerekkorában együtt játszott az utcán, lent a Dunánál, a homokban, a grundokon, az ócska palánkok mögött, de ők már valamennyien férjhez mentek időközben s elsoványodtak, vagy csúnyán fölfújódtak s most olyan nehezen járnak, mint a tömésre fogott libák. Voltak közöttük olyanok, akikkel mindmáig tegező viszonyban maradt, de ha összetalálkoztak, csak ritkán álltak szóba egymással. Nem azért, mintha neki kellemetlen lett volna beszélni ezekkel a régi ismerőseivel, azok szégyenlették magukat előtte. Ha köszönt nekik, félszegen rámosolyogtak és tovább siettek mellette. Most is találkozott ilyen ismerőseivel, köszönt nekik, de nem mert visszafordulni utánuk. Léptei keményen kopogtak a járdán, kifelé ment a grundok között, amik tele voltak papír- és egyéb szeméthulladékkal s mezítlábas gyerekek játszottak és futkároztak az öreg piszokban. Még vagy két órai szabad ideje volt s ilyenkor, ha ráér, mindig meglátogatja a suszterékat.

- Ej, de csinosan néz ki maga mindig! - Barátságos kedvvel fogadta az asszony és nevetve mentegetőzött, hogy nem tud vele most kezet fogni. Fölgyűrt karokkal éppen tésztát csinált a halványkékre festett asztalon. Már készen volt a gyúrással, nagy, vékonyra nyújtott lapokban hevert a tészta az asztalon. Finom lisztpor szállt a levegőben.

- Jó annak, akit így kikefél és kivasal a mamája!

- Hagyd csak. Nem haragudna ő már azért sem, ha valaki más kefélgetne rajta kicsit - mondta a suszter kedélyesen, a kalapácsát leeresztette maga mellé a földre s barátkozón előrenyujtotta kezét. - Jó, hogy jöttél, van itt egy nagyszerű könyv, mi már kiolvastuk, ha akarod, magaddal viheted néhány napra.

- Miféle könyv? - kérdezte Miklós, sapkáját közben fölakasztotta a szobaajtó kilincsére s kínálatlanul, egészen otthonosan leült az egyik székre.

- Kropotkin könyve a kölcsönös segítésről.

Az alacsony munkaasztalka körül még ketten dolgoztak. Egy tojásfejű idősebb segéd, akinek szőke Krisztus-szakálla volt és szilvanagyságú, kék szemei. S egy egészen fiatal inaska, vékony nyakkal s nagy, átlátszó fülekkel.

- Mi most minden könyvet így négyesben olvasunk el - folytatta a suszter. - Vagy én olvasok föl belőle hangosan, vagy ez a gyerek itt. Most jött ki az iskolából, nagyszerűen, egészen értelmesen tud fölolvasni. Aztán, amit fölolvastunk, részletesen megvitatjuk egymás között. Megállapodtunk, hogy minden kérdésnél valamennyien őszintén elmondjuk a véleményünket és azt is, hogy némely dolgot melyikünk hogyan tudna másképen is elgondolni.

- Ezt már megtehettük volna nálunk is - szólt közbe Miklós. - S nagyon jó lenne, ha az egyletben is bevezetnénk ezeket a szokásokat.

- Az ember majdnem fáradság nélkül megtanulja a dolgokat. Kérdezz csak valamit ettől a gyerektől, úgy megfelel neked, mint a karikacsapás. Ebből már egészen más ember lesz, mint amilyenek mi vagyunk. - Odafordult az inas felé. - Tudod-e, hogy ki volt Kropotkin Péter?

Az inas üvegszilánkkal egy cipő talpát kapargatta s most, hogy szóltak hozzá, megállt a munkájában.

- Orosz herceg volt, humanista-forradalmár.

- Hogy tetszik az neked, amit ez a Kropotkin Péter ír a könyveiben?

- Nagyon tetszik.

- S mért tetszik?

- Azért, mert sok olyant tanulhat tőle az ember, amire eddig nem is gondolt - most Miklós felé fordult. - Az önéletrajzát is elolvastuk s én akkor azt mondtam: aki ilyen könyveket tud írni, az jó barátja és jó tanítója lehet a magunkfajta embereknek. - Az inaska visszagörbült a munkájába, az üveggel kapargatta tovább a cipőtalpat és arra az ütemre, ahogyan a keze mozgott, jobbra-balra himbálta a fejét is.

A konyhában volt a műhely. A három ember beszédközben is folytatta munkáját, az asszony egy nagy késsel vékony szálakra metélte a vékony, összehajtogatott tésztalapot, a sparherden csámpás pléhfödő alatt forrott a víz, a három ember kalapált és húzta a fonalat. A sarokban bevetett emeletes ágy állott, amiben fölül az inaska, alul pedig a segéd szokott aludni.

- A könyvet elviszem, elolvasom s ha visszahozom, szeretném, ha megint beszélnénk róla. Én most meglehetősen egyedül vagyok. A soffőrség nem olyan pálya, ahol az ember nagyon sokat beszélhetne az elveiről. Csupa urak közé vagyok beékelve és sokszor nagyon bánt a fönnhéjázó viselkedésük. Legföljebb a professzor lányával beszélhetek néha. Okos, szép, fiatal lány, nem irtózik a szocialisták elveitől s én most sok hasznát veszem azoknak a szemináriumi óráknak, amiket a diákok tartanak az egyletben.

Az asszony is közbeszólt

- Én azt mondom, vigyázni kell azokkal a gyerekekkel, nagyon benne vannak a maguk dolgában s a munkásságnak nem szabad megfeledkeznie a hétköznapi dolgokról. Nem szabad elfeledkezni arról, hogy ők állandóan harcvonalban vannak.

A segéd is megállt egy pillanatra és ő is azt mondta:

- Én sem helyeslem azt, hogy az efajta burzsoá legénykék ennyira beleártják magukat a mozgalomba. A munkásság osztályharcát a munkástömegeknek kell megvívniok.

- Ez igaz - mondta Miklós. - De jól harcolni csak jó katonákkal lehet. Vajjon miért olvasunk és tanulunk mi valamennyien, ha nem azért, hogy mennél jobb katonái lehessünk az osztályharcnak. A munkásmozgalomnak öntudatos és osztálytudatos tagokra van szüksége.

Megint az asszony szólt közbe:

- De arra is vigyáznunk kell, hogy szép, okos, fiatal úrilányok el ne csavarják egyes barátaink szép, okos fejét.

- Engem nem kell félteni - válaszolta Miklós. Rögtön fölértette, hogy mire céloz az asszony s kissé rosszul esett neki, hogy az így fölényeskedik vele. - Tanuljon és okuljon az ember mindenkitől és mindenből.

- Az uraktól keveset tanulhatunk - mondta a suszter. - Kropotkin Péter herceg volt és otthagyta a hercegséget, hogy azoknak a nagy emberi érzéseknek élhessen, amik már gyerekkorában is föllobogtak benne. De ezt nem azért mondom, mintha valakitől is féltenélek téged. Nem mondom, hogy a tiszta ruha és a rendes koszt megöli vagy okvetlen elbutítja az emberben az embert.

Miklós szó nélkül hallgatta meg a másik beszédét, nem érezte, hogy szüksége volna védekezésre, bár sejtette, hogy a suszter szavai mögött is vannak bizonyos célzatosságok.

- Hozd csak elő azt a könyvet - mondta az inasnak. - Elolvasom és aztán eljövök, hogy megint beszélhessünk róla.

Észre sem vette, hogy eljárt már fölöttük az idő. Tíz perc mulva már bent kell lennie a garázsban. A legközelebbi megállónál villamosra ült. Kinyitotta a könyvet, itt-ott belenézegetett, egy féloldal után helyeslően bólintott a fejével, aztán tovább lapozott s megint átfutott néhány sort.

- Reggel korán kelek és belekezdek előlről - gondolta. Körülnézett a kocsiban s látta, hogy az emberek kíváncsian tekintgetnek felé, a szemben lévő padon egy nő ül virággal a kezében, ez a nő is őrá nézett s egyszer kedvesen összehúzott ajkakkal el is mosolyodott.