Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 23. szám · / · KASSÁK LAJOS: ANGYALFÖLD (8)

KASSÁK LAJOS: ANGYALFÖLD (8)
(REGÉNY)
28.

Miklós kint álldogált az utcán a sarki lámpa alatt. Unottnak és szomorúnak érezte magát. Kezeit a nadrágzsebeibe süllyesztette, a jobboldaliban egy gyöngyháznyelű kés volt dugóhúzóval s most, anélkül, hogy gondolna vele, ezzel a késsel játszott, kinyitotta a dugóhúzót, egyik ujjával újból és újból megtapogatta a hegyét, aztán visszacsukta csak azért, hogy megint kinyithassa. Mire is gondolt most? Semmi meghatározhatóra. Az utóbbi időben gyakran voltak ilyen üresnek látszó pillanatai s mégis, mintha nagyon nehéz, szinte elbírhatatlan idők lennének ezek. Kigombolt kabátban, mellény nélkül volt, időnként enyhe szél indult el valahonnan, bebujt az inge nyílásán s ez jó volt, mint valami hűvös borogatás. Lehet, hogy láza van ilyenkor vagy ilyesvalami. Alig tud egy kis nyálat összegyüjteni a szájában, ásítozik s érzi, ha lefeküdne, nem tudna elaludni. De az egyletbe sincs kedve bemenni. Fölnéz a lámpára, millió könnyű bogárka kering a fény körül s ha jön a szél, egy pillanatra kicsapja őket a fénykörből, akár valami pehelycsomót. Jó ideje állhat így közömbös bámulással a sarkon, kétszer vagy háromszor hallotta már a toronyóra ütését. Emberek mentek el mellette, ismerősök és idegenek s ezeket is csak éppen úgy nézte meg, mint a lámpa körül kerengő bogarakat, unalomból és különösebb érdeklődés nélkül. Végre megmozdultak a lábai, elindult, ki a főútra.

Egy barátjával találkozott össze a gyárból, ő észre sem vette volna, de az megállította, csak úgy játékból beleboxolt a mellébe.

- Miért vagy úgy lekókadva, mintha az orrod vére csurogna?

- Nem is csurog - felelte. - Van úgy néha, hogy meglep valami nyavalya s azt sem tudom, hogy mit csináljak magammal.

- Olyan vagy, mint valami özvegy majom - mondta a másik fölényes röhögéssel. - Mért nem ülsz be valami lebujba, eleget keresel hozzá.

- Eh! Egyszer ittam életemben, akkor is visszajött belőlem. De majd csak megtalálom az orvosságom... Szervusz.

Otthagyta a barátját, nem törődve azzal, hogy az meg is sértődhetik. Hallotta is, hogy valamit morog utána, de vigye az ördög. Minden embernek megvannak a saját bajai s van úgy, hogy pillanatok alatt nem tudja magát túltenni rajtuk. Legjobb lenne, ha most kikaphatná a kocsit a garázsból s szaladgálhatna vele kicsit. Körülmenne a belvárosban, aztán ki a liget felé, majd kirázódna belőle ez a buta szomorúság.

Megint megállott. Éjszakai munkások dolgoztak a villamossíneken, némi érdeklődéssel megbámulta őket. Autogénheggesztők voltak ezek, kezeik közt zúgott a kékeszöld tűz, különös színekkel vonta be a dolgozó embereket, az út mentén lombosodó fákat, az emeletes házak homlokzatait, az egész tájék olyan volt, mint valami művészi panoráma. Egy asszony is állt a munkások csoportja előtt, kendőbe kötött edények voltak a kezeiben, talán ennivalót hozott az embereknek s most olyan elcsodálkozva bámulta a munkájukat, hogy a száját is nyitva felejtette. Miklós szemeit rajta nyugtatta az asszonyon, úgy látta, mintha másállapotban lenne az, a háta görbe volt s a hasa hegyesen előrepúposodott. Girbe-görbe árnyéka ott mozgott a megvilágított földön, átnyúlt egészen a szemben lévő kőfalra, ami mögött a pályaudvar élt, nyüzsgött és dohogott. Az utca csendes volt s megsokszorozva hangzottak föl a vasuti kocsik ütközőinek az összecsapódásai. A vonalrendezők füttyögtek gargarizáló fütyülőikkel, egy indulásra kész mozdony nagyokat szuszogott s a megöntözött szén füstje feketén szállt föl a fal mögül, feketébb volt, mint az éjszaka.

Miklós fölballagott a pályaudvarig, megnézte, hány óra s aztán visszakanyarodott az egylet felé. Messziről látta már a kivilágított ablakról, hogy még vannak bent emberek. Az utcából egy boltajtón lehetett bemenni. Üres és hűvös volt a helyiség, csak az olvasószobában sakkozott néhány fiatal munkás. Miklós köszönt s odaült az egyik csoporthoz. A játszók roppant komolyan vették föladatukat, oda se billentettek az érkezőnek, föltámasztott állal vagy elmerült pipázással dolgoztak.

- Sekk!

A másik fölényesen elnevette magát:

- Sakk!

Hosszú percek mulva hangzott föl csak a válasz:

- No, majd meglátjuk.

Miklós nem értett a játékhoz, már többször megpróbálkozott vele, de nem volt türelme hozzá, hogy megtanulja. Most is csak úgy bámult, mint akinek semmi egyéb dolga nincsen. S aztán ezt is megúnta.

- Adjon valaki kölcsön két koronát.

Az egyik sakkozó kérdőleg fölnézett rá.

- Nem hoztam pénzt magammal, holnap visszaadom.

A sakkozó visszafordult a táblájához, közben benyúlt a zsebébe, vakon kotorászott a pénze között, aztán átnyujtotta a két koronát anélkül, hogy a szemeit levette volna a figuráiról.

Miklós öklével megkoppintotta az asztal szélét, mint ahogyan ez köszöntés helyett szokásban volt az egyletben s megint kiment az utcára. Vissza a főútra. Már tizenegy óra is elmúlhatott, mindössze egy-két ember csatangolt az utcán. Később egy hangoskodó, keményjárású csoport jött vele szemben. Még messze volt tőle a csoport, de ahogy az egyik lámpa alá értek, látni lehetett, hogy rendőrök is vannak köztük, kardjaik hüvelye megcsillant a világításban. Miklós kíváncsian megnyomta a lépteit, valami kis szenzáció ebben a fekete semmiben.

Két rendőr egy megvasalt, roppant hosszú embert vezetett. Asszonyok és férfiak jöttek mögöttük, egymás közt feleseltek s csúnya, gyalázkodó szavakat csapkodtak a megvasalt emberhez. Miklós ráismert a hosszúra, ő volt az, aki valamikor a szomszédjukban lakott, a nagyorrú öregasszonynál. Honnan keríthették elő, vajjon mit követhetett el?

- Nőcsábász, a gyalázatos! Összecsalja a lányokat meg a fiatalasszonyokat, aztán eladja őket.

Miklós még mindig nem sokat értett a dologból, belépett a csoportba s az egyik embertől kérdezgetett.

- Úgy bizony, rossz házat tart fönn egy kétszobás lakásban. De nyakoncsípték a gazembert. Úgy kereskedik a nőkkel, mintha valami birkahúst mérne ki. Még gonoszkodni mer az ilyen pofával.

- No, ott bent majd lenyírnak belőle egy-két métert.

- Én már régen ismerem, akkor még a ligeti cirkuszban volt - mondta Miklós. - Jó állapotban volt és pénze is volt elegendő.

- Biztosan csalt ez már akkor is.

- De ki hallgathat egy ilyen szörnyetegnek a szavára? - szörnyülködött egy megpuffadt asszony s a két tenyerével hátra-hátratologatta a kendőt a fején, ami, akárha rosszul szabott bádogból lett volna, minden zökkenő lépésnél visszacsúszott a szemeire. - Hozzám jött volna! Bizony Isten kitekertem volna a nyakát, mint valami gúnárnak.

A hosszú ember halkan beszélt valamit a rendőröknek, a kísérő csoportra rá sem hederített. De úgy látszott, hogy a rendőrök sem figyelnek az ő szavaira. Néha fölmordult az egyik, mint valami szigorú komondor s kissé gyorsabban váltották a lépéseiket.

Miklós befordult az egyik utcasarkon. Milyen furcsa az emberi élet, gondolta. Minek kezd bele ennyire kényes dolgokba egy ilyen figura? De hát mért mennek vele azok a nők? Vajjon ő-e a bűnös? Nincs azoknak magukhoz való eszük? Persze, hogy most ez a mafla issza meg az egésznek a levét... Jó volna hazakerülni. Az anyja még biztosan nem alszik, csodálatos, hogy ő még mindig nem tudja megszokni, hogy a fia kinőtt a szárnyai alól, időközben fölnőtt, önálló ember lett belőle. A szeretet is csak teher, ha ilyen mélyen belefészkeli magát a szívbe. De hát csak nem ülhet állandóan az anyja szoknyája mellett! Hangosan elnevette magát. Valami jó szoknya mellett jó volna ülni, de hát nem az anyjáé mellett... Jó lenne bizony, ha valahonnan most egy szép, friss lány akadna a karjai közé. Csak úgy rajzottak benne a fantáziák. Kontyba kötött fekete haj, gömbölyű karok, gömbölyű, kemény lábszárak, és domború, kemény mellecskék. Minden úgy együtt, ahogyan egy lánynak kell lennie. A szájában összefutott a nyál, játékosan magasra fölköpött a levegőbe... Ha most itt volna egy, még a tenyeremen is elvinném hazáig.

Már azt sem tudta, hogy hol, merre jár. Már nem is házak voltak erre, csak összetákolt, nyomorult kis viskók, olyanok voltak, mint valami leroskadt, otromba állatok s itt-ott gyertya égett a szemeikben.

S az egyik kapu alól valaki most megszólította.

- Gyere be, galambocskám! Ne siess no, ráérsz te egy óra mulva is tovább futni. No gyere, szép fiatalember!

Miklós összerezzent, ahogy az első hangokat meghallotta, de mindjárt tisztába jött a dolgok értelmével, undorodás és gyerekes szégyenérzet keveredett benne, meggyorsította a lépteit. Hallotta, hogy a lány egészen előjött a kapu alól és még mindig kiabál utána valamit. S egy pillanatra most úgy érezte, mintha vissza kellene fordulnia, mintha mégis csak át kellene lépnie annak a rozoga háznak a kapuján. De ki tudja, milyen szerzet az, aki megszólította. Már volt ilyen lányoknál, de mindig csak az utolsó kényszerűség vitte rá erre a lépésre. Tovább ment. A sarkon befordult, aztán a legközelebbi sarkon megint befordult, aztán megint s már újra az előbbi utcában volt. Nem meggondoltan tette ezt. Valami láthatatlan kéz igazgatja a sorsát, külömben minek is kérte volna a két koronát az egyletben. A lány észrevette őt, kilépett a kapu alól, széttárt karokkal elibe állt.

- Gyere, te kis aranyhalacska, gyere! - mondta a lány, aki talán már nem is volt lány, kövér és drabális volt, mint valami masina s látszott, hogy hiányzanak a fogai, mikor hangosan, kellemetlenül fölnevetett. - Ne félj, no. Nem csuklak én be a ládába, nem foglak éhenveszíteni.

Miklós önkéntelenül megint megpróbálta a menekülést, de a másik oldalról elkapta és beirányította a kapun.

- Csak egy korona, csacsikám, de ha nincs annyid, az sem baj.

Az udvar alacsonyabban volt, mint az utca, két csúszós lépcsőn kellett lemenniök s aztán be a lakásba, ami az udvarnál is mélyebben feküdt. Egyetlen szobácska volt ez, egyetlen vaksi ablakkal. Az ajtóval szemben egy díván állt a falnál, fölötte legyezőalakban kiterített fényképek sorakoztak. Félig lecsavart petróleumlámpa égett az asztalon, a rövid terítő alatt látni lehetett egy bádoglavórt a padlón, nagy fakorsó állott benne. Avas ételszag és keserű cigarettafüst áporodott a falak között. A sarokban egy szekrény állott, csámpás ajtajára valami folyóiratból kivágott idillikus kép volt fölragasztva. Miklós az egész szoba belsejét egy pillanat alatt fölfogta, megémelyedett tőle s már is vissza szeretett volna húzódni a szabad éjszakai levegőre. De a másik ott nyüglődött a nyakában, megcsókolta, hogy hallani lehetett a nedves száj cuppanását.

- Oltsd el a lámpát - mondta Miklós.

- Azt már nem, barátocskám! Hogy legyilkoltassam magam, arra még ráérek.

- Ne beszélj bolondokat! Mért akarnálak én bántani téged?

- Hiába is beszélsz, nem hallgatok én erre a nótára. Ki tudja azt, hogy honnan vetődtél erre és milyen a természeted. Hagyd csak te azt a lámpát, nem szégyelli az magát! Mi hasznom van nekem abból, ha aztán téged is fölakasztanak? Mire téged elfognak, engem régen a föld alá dugtak.

Miklós még mindig útrakészen állt az ajtó előtt, de azért mégis csak bent maradt a szobában. Hagyta, hogy a másik odacibálja a dívánhoz, bajlódjon vele, mint valami tehetetlen fatuskóval.

- Ha így kényeskedsz, mért nem mégy be a városba? Ott bizony az egész másképen van. Ott szagosvízben fürdetik a szajhákat és patyolatba pólyálják őket.

Miklós rápillantott a fénykép-legyezőre és látta, hogy micsoda csodálatos pofák vannak ott összegyüjtve. Talán kiválasztott díjbirkózók valamennyien, vagy hentesek vagy hóhérok. Vannak köztük egészen olyanok, mint a buldogkutyák, olyanok, akiknek a nagy orruk úgy néz ki, mintha csőr lenne s olyanok, akiknek dús, kisodort bajszuk van, mintha két szarv nőtt volna ki az orruk alól.

Érezte, hogy a lány a kövér kezeivel innen is, onnan is paskolja az arcát s valami mélyről hördülő szavakat duruzsol a fülébe.

A hold most megállt az égen és sárga szarvával lefelé mutat erre a házra. Egy láthatatlan madár ül az eresz szélén s nyitott csőrrel vidáman énekel. Ismerős ez a nóta, akinek füle van, az meghallhatja s aki szomjas, az hűsítő italt ihatik belőle s aki álmos, az táncba kezd tőle. Mikor a dal befejeződik, a madár eloltja a torka alatt égő kicsi lámpát, ami úgy világított eddig, mint egy igazgyöngy és pillanatról pillanatra nőni kezd a madár árnyéka, lelép az ereszről az udvar közepére, eltagozódik, mint valami szinpadi kulisszák s a fél világot betakarja maga körül.

Miklós mind a két koronáját letette az asztalra s fáradtan, émelyedő gyomorral kiment az utcára. Most legjobb szerette volna, ha saját magától is meg tudna szabadulni. Nincs az a pénz és nincs az az erőszak, ami most visszavihetné abba a barlangba. Szörnyűséges hely, de csodálatos, hogy az előbb ezt nem látta még ilyen világosan. Innen a tiszta éjszakából be hagyta magát csalni és el hagyta veszíteni magát, attól, akihez most hozzá sem tudna érni. Mennyi rossz természet és gonosz butaság lakik az emberben. Ő tudatosan vigyáz magára és néha mégis előjön belőle valami gonosz állat, elrágja a láncait és őt is magával viszi a kísértésbe. Ó, ha legalább már hajnalodna. Szeretne megmosakodni s tiszta, kipihent arcú embereket kívánna látni maga körül.

Autó tülkölt valahol és a gyorsan dolgozó motor pöfögését is hallani lehetett.

A kékre festett, szép, nagy kocsija jutott az eszébe s már érezte az örömet, ahogy reggel beül a puha bőrülésre és szembevágtat a csípős, friss széllel.