Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 23. szám · / · LAZICZIUS GYULA: DOSZTOJEVSZKÍJ FEJLŐDÉSE

LAZICZIUS GYULA: DOSZTOJEVSZKÍJ FEJLŐDÉSE
III.

A város szellemi «nincstelenjei», a Devuskinok, Proharcsinok, Jemeljanuskák iránti szociális érdeklődés a fegyházig sodorja tehát Dosztojevszkíjt. Eddig csak a várossal volt találkozása, most egyszerre az életnek egy különös extraktuma kerül elébe. Eddig csak a város hajótöröttjeit leste ki suta kódorgásaikban a Nevszkíj-proszpekten vagy a Fontankán, most találkozik az emberrel, akiből itt a fegyházban kétszáz típus él a legrendszertelenebb válogatatlanságban. Ezeket a típusokat se szellemi, se anyagi szálak nem fűzik egymáshoz, minden kulturális és szociális mezüket levetve magukban állnak puszta emberségükkel és csak egy komor épülettömb, az osztrog kapcsol közéjük ideig-óráig tartó közösséget. Az emberi sorsoknak döbbenetesen gazdag skálája torkollik az osztrog falai közé, hogy új formát öltsön, a fegyházi élet formáját. Ennek az életformának mások a szabályai, mint a falakon túlinak. Itt más az értéke az emberi tettnek, a munkának, a pénznek, más még az ember is, aki ide kerül, legalább is mássá lesz a kényszerű közösség iratlan parancsainak hatása alatt, mert ezek a parancsok a cinikus apagyilkosra ép úgy kötelezők, mint Akim Akimycsre, a békességes és pedantériáig rendes emberre, aki szinte érthetetlenül kerül ebbe a társaságba. Itt ismeretlen fogalom a barátság és krőzusi vagyon egy ezüstrubel, amelyért Szusilov, ez a lázárok lázárja átveszi fogolytársának életfogytiglani büntetését, cserébe odaadja nevét és néhányéves börtönét. Itt a céltalan munka a legkeményebb büntetés, viszont a legnagyobb elismerés, ha hisznek a fegyenc szavának. Az alkohol itt nem a megrészegedést jelenti, hanem az elvesztett szabadság percekre-órákra visszamámorosodó látszatát. Az osztrogban minden érték, a legrosszabb darab rongytól addig a sajtár vízig, amelyet a Dante fantáziáját megszégyenítő fegyencfürdőben adnak-vesznek, csak az ember nem az, aki itt egymásrazsúfoltan él és megmondhatatlanul szenved, főként azért, mert pillanatra sem lehet egyedül.

De ha más is ennek az életnek a formája, lényegileg mégis emberi, mert kétszáz emberi mult tömörül benne letagadhatatlanná. Kétszáz tarka emberi mult, amelynek nincs jelene, jövője, pedig a messzi szabadulás első perceinek ködös káprázatában szakad fel néha. Itt senki sem éli a jelent, mindenki menekül belőle, ki hová: az imádsághoz, az alkoholhoz vagy a munkájához, a multjától azonban senki sem tud elszabadulni, az emlékek eltéphetetlen köldökzsinórján cipeli magával roskasztó teherként. A fegyencek közül egy se tagadja meg, egy se tagadja a multját, de titkolja ennek a multnak a terhét, pedig olykor éjjeleken át nyög bele, amikor álom képében kísérti.

Aki kétszáz emberi multhoz közel tud férkőzni és hozzá oly közel, ahogy csak évekig tartó kényszerű egymásrazsúfoltságban lehetséges, az az emberi lélek leglelkéhez jut közel és ha nem is tiszta a látása, megtanul látni és megismeri az embert a lélek idegszövetén keresztül. Dosztojevszkíjnek már éles a szeme, mielőtt az osztrogba kerül, hiszen első irodalmi kísérleteiben éppen az a készség a legmegkapóbb, ahogy alakjaiba belelát. Ez a készség most itt váratlanul bő anyaghoz jut, kétszáz emberi lélek anyagához, olyan kétszáz lélekéhez, amelyiknek mindegyike már legalább egyszer elért a világgal, vagy az önmagával való összeütközés és meghasonlás tragikus válaszútjáig.

Talán túlzás volna azt állítani, hogy Dosztojevszkíj minden későbbi regényhőse e kétszáz fegyencből kerül ki. Talán túlzás volna a fiatal dagesztáni tatár megnyerő alakjában a legkisebb Karamazovot keresni, pedig neki is két, sötétrajzú bátyja van, maga pedig a megtestesült szelídség és öntudatlan jóság. Baklusin menyasszonyának, Lujzának hasonlósága Mítja Grusenjkájához is biztosan sokkal felszínesebb, mint az első impresszióra látszik. Lehet, hogy Gazin fölényes elvetemültségében kissé erőltetett dolog Sztavrogin Miklóst látni, vagy Petrovban Raszkolnikovot, mert ha egyformán is hullanak a bűn felé, de Petrov a vak vágy áldozata, nem pedig a megbotlott észé, mint a «Bűn és bűnhődés» hőse. De ha nem is szabad megvonni ezeket a párhuzamokat valóságosan, teoretikusan annál inkább kell, mert Dosztojevszkíj gonosztevő hőseinek, a Raszkolnikovok, Verhovenszkijk, Szmerdjakovok kibontottabb lelki képe már megvan a fegyház albumában, csakhogy még kibontatlanul, alig felismerhetően vagy éppen felismerhetetlenül.

A fegyház nemcsak anyagának sokszínű gazdagságával táplálta a fiatal író pszichológiai érdeklődését, hanem bizonyos irányban el is tolta: a bűn irányában. Innen van az, hogy a későbbi Dosztojevszkíjnél a bűn pszichológiája sokkal szélesebb kereteket tölt ki, mint az erény pszichológiája. Ez korántsem azt jelenti, minthogyha Dosztojevszkíj jóság- és szeretet-hősei elgondolásukban és rajzukban nem állanának olyan magasan, mint amilyen mélyen állanak nála a bűnöző és bűnös hősök. De ha e két csoportot különválasztjuk, a bűn, az emberi gyarlóság oldalán állók nemcsak számbeli többségükkel fognak dominálni, a másik oldallal szemközt, hanem sokkal részletesebb és sokkal többrétegű lelkiségükkel is. Az arány a Karamazovok aránya, ahol az apa, Mítja, Iván és Szmerdjakov gazdagon regisztrált pszichológiájával szemben Aljosa majdnem egyvonalú jósága áll. Ez az élet aránya is Dosztojevszkíj szerint és erre őt az osztrog tanítja meg.

Odakinn a városban, ha emberrel találkozott és megtudta társadalmi és gazdasági helyzetének koordinátáit, a legnagyobb biztonsággal képzelte át magát lelkébe és nyitott könyvként lapozott benne. Most nagyjában elmosódnak ezek a koordináták és Dosztojevszkíj tágranyitott szemekkel ocsúdik fel az emberi individuum sokszerűsége előtt. Mikor az osztrogba kerül, azt a kétszáz embert, akivel a sors véletlenje hozta össze, megkísérli elméletileg csoportokra bontani, de csüggedten hagyja abba ezt a meddő próbálkozást, mert kénytelen bevallani, hogy minden teoretikus elképzelésnél változatosabb a valóság és nem tűri a leghajlékonyabb általánosítást sem. Kénytelen meglátni, hogyha az emberi individuumhoz, az emberi lélekhez akar közeljutni, le kell oldania az előreelképzelés és az előítéletek saruit. Mindegyikhez külön-külön kell odamenni, ha mindjárt kétszázan is vannak, mert kettő sincs köztük olyan, hogy az egyik lelkiségéből át lehetne pillantani a másikéba.

Ha a gazdasági és szociális különbséget el is mossa az osztrog, egyet nem tud eltüntetni: azt a mély szakadékot, amely az orosz nemest a muzsiktól elvágja. Ha muzsik érkezik az osztrogba új lakónak, rövid két óra alatt már otthonosan, övéi közt érzi magát. A nemesi fogoly végig idegen marad és hiába eszi ugyanazt a rabkenyeret, hiába nyögi ugyanazt a sorsot, nem fogadják be maguk közé. A muzsik-fogoly ösztönösen gyűlöli a nemesi foglyot és ezt a gyűlöletet hosszú szenvedéses évek sem képesek áthidalni. Dosztojevszkíjt bántja ez az ösztönös elkülönültség, keresi is az okát. Annyit mindjárt konstatál, hogy gazdasági oka nem lehet, hisz a muzsik-fegyencek közt is szép számmal akadnak olyanok, akik «gazdagok», már a fegyházi viszonyokhoz képest, viszont a nemesek közt is vannak szegény ördögök, de nem ez a lényeg. A gazdagság vagy szegénység nem zavarja a muzsik és muzsik közti összetartozás érzetét, viszont a szegény nemest ép úgy kiakolbólítják maguk közül, mint a «gazdagot». Az orosz életnek csak egy valósága tör át a fegyház falain: ez a két külön világra tagoltsága. Dosztojevszkíjt kínozza a muzsik merev elzárkózása, de mert eleve reménytelennek érzi a nagy kibékülést, nem a közeledést sürgeti és nem az ősök minden bűnét bánó nemes útjára tér, mint később annyian, hanem egy még nagyobb elkülönültségben, a magányban keres menedéket.

A magányos ember erős individualizmusa: ez az, amivel Dosztojevszkíj a fegyházban gazdagodik. Ezen kívül csak még egy fontos dolgot hoz számára a fegyház: a Bibliát.