Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 22. szám · / · KASSÁK LAJOS: ANGYALFÖLD (7)

KASSÁK LAJOS: ANGYALFÖLD (7)
(REGÉNY)
22.

Korán jött az ősz, az emberek behúzott nyakkal, fázósan csatangoltak az utcákban. Boldogok voltak azok, akik most bármilyen munkához hozzájuthattak, védve voltak a falak között s talán majd nem kell csupasz tenyérrel a télbe indulniok. Délután négy órakor már eltűnt a nap, köd ereszkedett le a házak közé, a levegő tele volt nedvességgel. Minden tompa és egyhangúságba takaródzott volt erre, csak a villamos sínpárok megcsiszolt háta csillogott át a szürkeségen. A gazdátlan kutyák bejöttek a grundokról és a rakodópartokról, tétova nézelődéssel ácsorogtak a kapuk előtt. Soványak voltak, szinte hallani lehetett a csontjaik zörgését.

- Ezekre gondolhatna a város - mondták egymásnak az emberek, akik útközben összetalálkoztak ezekkel a kutyákkal. - Mért nem fogdostatja össze ezeket a fenevadakat.

- Elég gondjuk van az adóra.

- Úgy van bizony, minden a szegényember bőrére megy. Kisrófolják belőlünk az adót s azzal már a fene sem törődik, hogy a kutyák falnak föl bennünket, vagy mi faljuk föl a kutyákat.

Általában nyomott és elkeseredett volt az emberek hangulata. A nyár még csak elporzott fölöttük valahogyan, de a köd megfélemlíti őket, beszivárog a bőrük likacsain s ráülepedik a lelkükre. Meginognak az elhatározásaikban, szemeik előtt összezavarodnak az utak, ócska szalmazsákjaikról ilyenkor ébrednek föl, akik a tehetetlenség érzésével feküdtek le s most rablások vagy talán gyilkosságok elkövetésére indulnak el.

Hirtelen sötétedik s aki csak teheti, bemenekül a falak közé.

- Azt gondolod-e hát, hogy lesz ez egyszer máskép is?! - kérdezte az ember a feleségétől. - Az én lányom ő, de hát szép dolog-e az, hogy most már azt a másikat is idehozta a szülői nyakára.

Az asszony nem felelt mindjárt. Kint ültek a konyhában, az asszony alacsony sámlin a sparherd mellett, az ember pedig a lámpa előtt az asztalnál.

- Mit? - kérdezte az ember újból.

- Igen. Hát mit is mondhatnék - felelte végre az asszony. - Maholnap már itt van a tél, úgy érzem, igen éles foga lesz.

- Ne csavard, ne csavargasd így a dolgot. Nem merek az emberek elé kerülni, azt mondják, hogy komédiás a lányom. Azt mondják, hogy komédiás és látom rajtuk, egészen mást gondolnak.

- Akarsz egy kis kávét? - kérdezte az asszony. - Neki is van egy bögrével és neked is jut még eggyel.

Az ember nem engedte magát kizökkenteni.

- Azt mondom, rendet kellene csinálni.

Az asszony már össze is öntötte a kávét, fölt adott a tetejére, odatette az ura elé.

- Mégsem dobhatja ki az ember a saját gyerekét.

- Hát birok annyit keresni, hogy két ilyen éhenkórászt eltartsak?! Nem is akarom én kidobni! De mért neveli föl az ember a gyerekét, ha aztán így viselkedik.

- Így van ez, így is volt mindig. Jaj annak a szülőnek, aki már a gyerekeire szorul.

- Boldoguljon hát magának. Nem akarok én tőle semmit, de mért akarják most már kettesben kienni az én számból a falatot.

Az asszony is ott ült már az asztal mellett, megértéssel bólogatott az embernek s aztán, ha megszólalt, olyan símák voltak a szavai, hogy újra meg újra elcsúsztatta velük a beszéd értelmét.

- Azt bizony már te is megérthetnéd, hogy szerencsétlen az a lány. Nem mai gyerek ő sem, nem élhet meg egymagában, mint valami fatuskó. A szerelem még az okosabb embereket is megbolondítja.

Az ember kevergette a kávét s ahelyett, hogy az asszonynak felelt volna, azt mondta:

- Keserű ez, mint az epe. Adj még egy falat cukrot.

Az asszony gyorsan perdült, mint valami fiatal menyecske.

- Van no, hogyne volna. Mindjárt az övébe is teszek még egyet.

Az ember bólintott.

- Told neki oda a melegre.

Az asszony valami mesébe kezdett, ami délután történt meg valahol az utcán. De az egészet alighanem most találja ki szóról szóra. Olyan ügyesen csinálja, hogy az ember semmit nem vesz észre, figyel s már ő is belebeszél. Rágyujt a kurta tengerész-pipájára, hümmög s kétfelé sodorgatja a tömör, lelógó bajuszát.

- Hát bizony egyikünknek sincs oka, hogy megirigyelje a másik életét, - mondta. - Egyiknek a tüdeje nem akar szelelni, a másikat a szeretője hagyja el.

- Egy jobban öltözött úriasszony is állt bent a csoportban s az nagyon okosan mondta: A régi erkölcsöket már elvitte az ördög, ma már a fiú agyonüti az apját s az apa csak úgy odadobja prédának a lányát.

Az ember a pipájával bajlódott.

- Reggel hozhatnál dohányt, ez volt az utolsó tömés.

- Nagy buták vagytok ti emberek, hogy ilyen nyavalyákkal rontjátok az életeteket.

Az óra tízet ütött a szobában.

A két ember akaratlanul is egymásra pillantott s az asszony riadtan elkapta a tekintetét.

- Sose tudtam megérteni, hogy mért szívjátok magatokba ezt a komisz füstöt.

- Tíz óra - mondta az ember.

Aztán hallgattak, az ember két ujjával dörgölgette a borostás állát, néha kivette a szájából a pipát s a füstöt ráfujta a parázsra. Az asszony kenyérgalacsinokkal játszott az asztalon. Az elszáradt ujjai olyanok voltak, mint valami madárkarmok, ide-oda ugráltak a tarka terítőn.

Lent az udvarban nyitották a kaput s aztán durván visszacsapták. Mind a ketten hallották a zajt, pontosan egyet gondoltak ebben a pillanatban s nem szólaltak meg. De az asszony nem tudta sokáig tartani magát, néhány pillanat mulva megnyugtatóan mondta:

- Gyün ő már nemsokára. Nincs is olyan késő, csak ezt az átkozott kaput zárják olyan korán, mintha gyémántot meg mi a nyavalyát takargatna itt valaki.

S aztán megint nyílott és csapódott a kapu, s a folyosón már hallani lehetett a hazaérkező lánynak a kopogását.

Az asszony fölkelt az asztaltól, odament a sparherdhez, izgatott volt, nem is tudta mit csináljon, céltalanul tipegett ide-oda.

A lány fázósan, szinte lilaszínű arccal jött be. De mintha elfelejtett volna köszönni, rá sem nézett a két emberre. Lehúzta a kiskabátját s csak úgy a szobaajtóból bedobta az ágyra. Leült az asztalhoz, arra a székre, ahol az anyja ült az előbb s a kávé már ott gőzölgött előtte.

Az apja félkönyökére támaszkodva szítta a pipát s oldalról oda-odanézett a szürcsölő lányra. Az anya az árnyékból figyelte mindkettőjüket. Érezte, hogy valami gonosz szellemek táncolnak a levegőben. Érezte, hogy a jó is és a rossz is csak őrajta múlik ezekben a pilllanatokban.

- Hideg van, mi? - kérdezte, de csak azért, hogy valahogyan megtörje a sötét fenyegetésekkel telített csöndet s mindjárt meg is felelt a saját kérdésére. - Feküdj le, egészen át vagy fázva.

A lány szó nélkül evett tovább.

- Most már se köszönés, se semmi? - szólalt meg az apa is. - Ha szól hozzád az anyád, már azt sem mondod, hogy bu!

A lány ráemelte a szemeit, valami hideg, fölényes gőg volt azokban. De most sem szólalt meg.

Az apa úgy érezte, hogy érdemtelenül s valami elvadult komiszsággal megbántották ebben a pillanatban. A pipát kivette a fogai közül s az ő szemeiben is föllobogtak most valami kékeszöld tüzek.

- Mért élsz itt közöttünk, ha már arra sem érdemesítesz bennünket, hogy szólj hozzánk?

- Ó, ó, de el vagytok savanyodva - sopánkodott közbe az anya. - Az apádnak sokban igaza van, de azért csak menj szépen aludni.

- Nem megyek! - mondta a lány és fölemelkedett a székről, meredt testtartással s hátraszegett fejjel. Kihívóan mondta az apja felé: - Mit okoskodik mindig! Talán leboruljak maguk előtt?

- Ne borulj le, de tiszteld meg a szüleidet azzal, amit megérdemelnek tőled!

Az anya már ott állt a lánya előtt és gyöngéden tolta befelé a szobába.

- Menj be! Menj be, feküdj le szépen!

A lány az apja felé fordultan makacsul megvetette magát.

Az apa szintén, mintha támadásra készülne, letette a pipáját s parancsolón azt mondta:

- Menj be! Menj be, ha jót akarsz ezen az estén!

A lány megfázott, sápadt arcbőrét elöntötte a vér.

- Mit akar - kiáltotta szinte rikácsolón, - ki maga itt, atyaúristen?! Mit akar tőlem?! Ki maga itt?!

Az anya, mintha egyszerre apró viaszfigurává zsugorodott volna, a két egymással szemben álló ember között tehetetlenül, szinte halálraítélten csapkodta össze a kezeit.

- Ó, Istenem! Én édes, Istenem!

- Menj! Menj a szemeim elől! - ordított föl most az apa s a lány felé nyúlt, hogy a nyitott ajtón át a szobába kényszerítse. De még mielőtt elérhette volna a másikat, az mint egy fölizgatott nőstényállat támadólag szembeugrott vele. Ebben a pillanatban elszakadt láncok csörömpöltek le a magasból, falak aléltan hanyattvágódtak, mintha valahonnan füst tolult volna be a lakásba, minden egyszerre sötét lett s az apa keze belevágott a lány arcába.

Sikoltás. Káromkodás. A két verekedő ember körmei megérezték a fölhasított hús melegségét.

Az anya ott harcolt közöttük s valami emberfeletti erőfeszítéssel szétválasztotta őket. A lányt betolta a szobába s az ajtó csattanva bevágódott mögöttük.

Az ember egy pillanatig elbódultan állt a csukott ajtó előtt, aztán megindult, hogy visszaüljön az asztalhoz a helyére és nem is tudta hogyan, lekuporodott a sámlira a sparherd mellé. Lihegett s remegett minden porcikájában. - Borzasztó - mondta - borzasztó. - Mint valami otromba szögletes kődarabok hullottak ki a fogai közül a szavak s ugyanakkor újra visszazuhantak belé s ő úgy érezte, az egész világ terhe ereszkedik most le rá. Egy megmászhatatlan hegy tövében vergődik, nincs maradása, előre kell mennie s a hegy nem mozdul, sötét árnyék fekszik mindenen s érzi, ha most megfogná a kilincset, teste és a lelke tüzet kapna tőle s ő, mint valami kiszáradt bokor, egyszerre elhamvadna.

- Segíts, Tata! Gyere, segíts! - hallatszott át a csukott ajtó mögül a szobából. Az ember kilépett a varázslatokból, a szoba padlóján ott hempergett előtte a felesége és a lánya. A felesége a földön feküdt, a lány rádűlten, valahol a torka körül kaparászott s a legyűrt asszonyból olyan elfojtottan és vértelenül szakadtak föl a hangok, mintha valami pince mélyéről kiáltozna.

Az ember nekiesett a lánynak és megfeszített erővel félrecibálta.

- Megütött - sírta az anya. - Ó, ezt értem meg, hogy megütött, talán meg is akart fojtani.

A lány magánkívül ordítozott.

Az ember kivezette az asszonyt s leültette az asztalhoz.

- Maradj, hagyd azt a gyalázatost. Hagyd, hiszen már azt sem tudja mit csinál.

Az asszony fáradtan, halálrémülettel a szemeiben lihegett. Szörnyű pillanatok voltak ezek, de mégis úgy látszott, hogy már túl vannak a viharon. Senki sem fulladt meg, a gyönge hajócskák kiúsztak a partra s most az elfáradás, a megpihenés nagy csöndje következik. És nem így történt.

A lányt még verték az indulatok, üvöltött és zokogott, mint akit gyötörnek és kínoznak bűnte4lenül.

- Gazember, gyalázatos gazember!... Ó, én Istenem, mért adtál nekem ilyen szülőket... Ó, ó, mivel érdemeltem meg én azt, hogy ilyen szülőket adj nekem... Egy ilyen anyát, aki nekimegy a saját gyerekének... Aki összeáll egy ilyen gazemberrel, egy ilyen utolsó gazemberrel... Ó, jaj, jaj, mi lesz velem, mért vagyok én így kidobva a világba. Egy ilyen gazember azt csinálhat velem, amit akar... fúj, fúj... ó, Istenem, nem látod te azt, hogy mi történik én velem?... Gazember, utolsó gazember.

A két ember, mint a hajótöröttek ültek a lámpa alatt s csak néztek, szólni akartak valamit s a hang nem jött ki a torkukon. Az anya csordultig volt könnyekkel s most nem tudtak azok kibuggyanni a szemeiből. Furcsa árnyékok vonultak el előtte ide-oda és forróság és fagyasztó hidegség áradt ki ezekből az árnyékokból. Olyan gyámoltalannak érezte magát, mint az ajtó elől elrúgott koldus, együgyűen gubbasztott és rágta, szépen körbe rágicsálta a körmeit.

- Gazemberek, utolsó, gyilkos gazemberek!... Mit akarnak ezek éntőlem... Ó, ó, milyen gyalázatos az, hogy az anya összeáll az urával a saját gyerekük ellen... ököllel ütik a saját gyereküket... gyilkosok! Gyilkosok! Gyilkosok!

Az udvaron a folyosó már tele volt emberekkel. A férfiak alsóruhában, az asszonyok kendőkbe és ágytakarókba bugyoláltan dideregtek és tárgyalták a történteket.

A házmester durva szitkozódó hangon kiabált föl az udvar fenekéről.

De a lányban talán örökre elszakadtak a gátak, úgy ömlöttek ki belőle a jajongások és átkozódások, mint valami szennyes pocsolya.

- Megérdemeljük ezt tőle? - kérdezte az ember egészen halkan s a reszkető kezeivel símogatta a felesége reszkető fejét. - Ki hitte volna, hogy ez ilyen gonoszságokkal teli él itt közöttünk.

Az anya csak ennyit tudott mondani:

- Ó jaj, ó jaj, ó jaj.

- Ne sírj, ezen így nem lehet segíteni.

- Nem sírok én... Csak beteg vagyok, nagyon odavagyok én már.

- Ezt te sem érdemelted meg tőle.

Az ember erőltette magára a nyugalmat, elővette a pipáját s a maradék dohányt mégegyszer meggyujtotta. A lány még mindig nem csöndesedett el a szobában, de az ő füleihez már csak úgy értek el ezek a hangok, mint valami távoli értelmetlen kopogások. A pipa átmelegedett a parányi tüzektől s ő érezte, amint ez a barátságos meleg belé is átszívódik s nyugodalmasan elterjed az egész testében.