Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 20. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

Elek Artúr: RIEDL FRIGYES EMLÉKEZETE
(Horváth János akadémiai emlékbeszéde)

Hét éve mult, hogy Riedl Frigyes elhagyta tanítványait és elment sokszor meggyászolt barátai után. Most egy hozzá képest fiatal kortársa, szomszédja annak a katedrának, amelyben ő ült, elbúcsúztatta ott, ahol a meghalt tagok elbúcsúztatása szokás, hagyomány és hivatali kötelesség. Horváth János emlékbeszéde nem méltatlan feladatához és tárgyához. Ahogy olvassa az ember, magának a holt mesternek sugallását érzi benne. Szuggesztió-e vagy találkozás, - nem tudom eldönteni, de Horváth János tárgyaló módja, ahogyan tárgyához hozzányúl, ahogyan belé-belényit, de a hanghordozása is magára Riedlre emlékeztet. Körülbelül így beszélt ő is azokról a halottakról, akiknek emlékét ünnepelte.

Csak egytől óvakodott tudatosan Horváth: hogy a taine-i módszert alkalmazza Riedl személyére és munkásságára. Taine módszere ellen Horváthnak súlyos kifogásai vannak és emlékbeszéde ott, ahol Taine hatásáról kénytelen megemlékezni, önkéntelenül megítéléssé válik. Pedig nem lett volna érdektelen Riedl személyiségét is azok közé a kategóriák közé állítani, melyek annyira fontosak voltak neki s melyekkel ő maga másokat megmérni törekedett. Riedl minden emlékezésében megkísérli, hogy az ünnepelt barátban vagy tanítóban kitapintsa a faculté maitresse-t (főképességnek vagy főtehetségnek mondanám inkább, mint «főtulajdonság»-nak). Egy-egy hősének jellemét egyetlen tulajdonságában szereti meghatározni. Mi lehetett Riedlnek a faculté maitresse-je? A jósága? Az valóban tulajdonság, nem tehetség vagy képesség. Vagy érdeklődésének az a módja, hogy minden jelenséghez hozzásimulva, igyekezett a megértéshez jutni. Szóval a megértő-vágyódása és képessége? Mi volt ez a férfiú, ki annyi meleget árasztott, amíg élt? Tudós, művész, álmodozó? Vagy mind a három egy személyben?

Azzal a kérdéssel kezdi emlékezését Horváth, hogy az a nemzedék, amely személye szerint nem ismerte, hogyan fogja majd megítélni Riedlt, mikor csakis művei által képes hozzáférkőzni? Riedl sok, talán legtöbb mondanivalóját személyes érintkezés útján közölte, beszélgetés, vagy előadás közben. Mennyiségre nyilván azért is olyan kevés az írói termése (ámbár: meg kellene várni, amíg szétszórt írásait végre kötetekbe gyüjtik azok, akik leghivatottabbak reá és akiknek az egyben leginkább kötelességük is). De úgy van és nem is lehet másként: minden esetlegességtől megtisztultan mégis csak írott munkái foglalják magukban egyéniségét. Az írás, mint minden valamirevaló írónak, neki is ünnepi foglalkozása volt, a lélek erejének megfeszülése, egyénisége lényegének összesűrítése. Mi, akik személye szerint nem ismertük, írásain által érezzük azt a varázst, amely egyéniségéből személyes érintkezés közben kiáradhatott. Finomság, nemesség, gyöngédség, pihenéstelen érdeklődés, művészi érzékenység: ezek talán a fő jellemvonásai egyéniségének. Felvevő képességével csak szerencsés óráiban vetekedhetett a kifejező képessége. Nem egy kiválóan szerencsés meghatározása bizonyára megmarad; például az a definiciója, mellyel kedves irodalmi műfaját, az essayt írta körül. De stílusának voltak bizonytalan pillanatai is.

Nem véletlen, hogy Taine írói módszeréhez annyira ragaszkodott. Horváth János csak jelzi, hogy «volt valami Riedlben, aminek nagy szüksége volt ez elmélet támasztékára». Elméleti támasztékra rendszerint azoknak van szükségük, kiknek ujjai között a nagy anyag másként szétfolyik. Kik, más szóval, a maguk erejéből kevésbé képesek a részletek összefoglalására és világképpé alakítására. Ez a magyarázata annak is, hogy Riedl után többnyire apró írások maradtak, holott ismereteinek anyaga rendkívüli és érdeklődésének köre úgyszólván határtalan volt.

Horváth János emlékbeszéde egész pályáján végigkíséri Riedlt és nagy szeretettel időzik el annak minden állomásán. Ritka jelenség akadémiai emlékbeszédben akkora melegség. De talán annál is ritka az elfogulatlanságnak az a példája, hogy Horváth János a hagyomány- és illúzióromboló Riedl mellé áll és neki ad igazat olyan szenvedélyesen vitatott kérdésekben, aminő a húnmonda eredete vagy a kurucversek szerzősége.

Riedl Frigyessel a másik jelentős tagja tünt el annak a baráti körnek, amelynek Péterfy Jenő volt a középpontja. Csodálatos baráti együttes volt, amilyen aligha kerül még össze valaha. Alapjában csupa zárkózott férfiu, kinek zárkózottsága lelke érzékenységének a védőeszköze. Mikor Péterfy olyan tragikus módon szakított az élettel, a barátok megrendülve néztek utána és töprenkedve kérdezték sírja partján: Miért tette? S csak akkor ocsúdtak arra, hogy nem ismerték barátjukat. Riedl lágyabb és símulékonyabb egyéniség volt Péterfynél, az embereket is könnyebben tűrte nála: de nem volt-e alapjában ő is bezárkózott lélek? S az érdeklődés irányának közösségénél, a cél azonosságánál mégis erősebb kötelékek fűzték őket egymáshoz. A becsülés és a szeretet. Ennek a szeretetnek a melegét éreztük sokáig azután, hogy Péterfy meghalt, éreztük a róla való emlékezések minden sorában, és érezzük ma is, mint örökségünket, mint a kortársaktól és barátoktól reánk, késeiekre, örökített hagyatékot. Ugyanígy vagyunk Riedl Frigyessel is. Az ő baráti köre sokkal tágabb volt, mint Péterfyé. Neki nemcsak kortársai között voltak barátai, hanem az egymást követő nemzedékek ifjaiban is. Ő sokkal inkább tanító volt, mint Péterfy, s tanítványaiban önkéntelenül nevelte eljövendő barátait. Halk és félénk szavú emlékezéseik mondatait mint az áhitatnak illata járja át az érzés melege. Mekkora szeretet, milyen mély ragaszkodás vette körül ezt a magános férfiút, ki egy korán becsukódott sír fölött ezekkel a férfias szavakkal számolt le a halállal: «Minő állást foglalunk el mi tulajdon halálunkkal szemben? Azt gondolom, hogy a halálnak borzasztó némaságára legjobb a stoicizmusnak rezignált, büszke hallgatásával felelni.»

Horváth János emlékbeszédében is ráérezni arra a melegre, amely Riedl Frigyes egyéniségéből mindenkire kiömlött. Ez a legvonzóbb tulajdonsága. De egyéb értékes tulajdonságai is vannak. Érdekes jellemképét rakja össze Riedlnek és helyesen értékeli munkásságát. S hangja, beszéde, mellyel az eltávozottat visszaidézi, emelkedett és szépen megformált. Ebben is méltó ahhoz, akinek képét megrajzolja. Kár, hogy elmulasztotta Riedl műveinek bibliográfiáját összeállítani. Riedl, ha emlékezést írt, nem szokott erről megfeledkezni. Riedlnek időben és térben messze szétszóródott oeuvrejét így közelebb hozta volna hozzánk s egyben mementót is szegezett volna az utókornak. Arra figyelmeztető emlékezést, hogy Riedl munkáit össze kell gyüjteni és mindenki számára megközelíthetővé tenni. A Kisfaludy-Társaság azon az ülésén, melyet nem sokkal tragikus halála után, Péterfy emlékének szentelt, Heinrich Gusztáv indítványára nyomban elhatározta Péterfy műveinek összegyüjtését és kiadását. Riedl esetében még nem jelentkezett Heinrich példájának követője. Pedig az idő sürget. Horváth szerint a Riedl egyetemi előadásairól készült jegyzetekben «elrejtve lappang egyik legnagyobb arányu s legeredetibb fölfogású irodalomtörténetünk». Ha ez így van, sürgős feladat a jegyzetek összegyüjtése, egymással összevetése és ahol lehetséges, a rekonstruálásuk. Ehhez azonban a kortársak, a szem- és fültanuk közreműködése szükséges, még minek előtte az emlékezés erejét vesztené bennük. Benedetto Croce rekonstruálta ilyenféle módon egykori tanítványok jegyzeteiből mesterének, Francesco de Sanctisnak fiatalkori előadásait s példát mutatott vele, hogyan kell az ilyen kényes munkát elvégezni.